| ||
Elég csúnya kislány voltam, vézna és válogatós (tömködtek étvágygerjesztő tablettákkal), egészen kamaszkoromig inkább fiúnak néztek. Az apámra hasonlítottam, a szemem, orrom, szám. És már akkor is olyan voltam, mint most, szerettem egyedül lenni, üldögélni az erkélyen vagy a pincében, és olvasni, biciklizni hosszan (ilyenkor nem bírtam, ha zavarnak), de egy idő után társaság kellett, ahol úgy tűnt, mintha egyáltalán nem lennék teljesen magamnak való.
És már gyermekként sem volt túl nagy fantáziám, a könyvekben is az olyanokat szerettem, amik hihetők. Amik történetet mesélnek, reális emberek a szereplők, nem bírtam a mindenféle fantázialényekkel teli meséket. Én Karl Mayt, Coopert olvastam, a Tamás bátya kunyhóját, Mark Twaint. Az irodalmi lap, amit a családnak „szerkesztettem”, főleg máshonnan kivágott szöveggel volt teli, amiket én remekül tovább tudtam írni, és a 8-10 regényem (mert már nyolcévesen megvolt az első, A baromfi udvar meséi) azokat a dolgokat dolgozta fel, amik velem történtek, vagy amiket hallottam valahol.
Később e munkák teli lettek horrorelemekkel, gyilkosságokkal, ezeket nyilván a filmekből szedtem. Egészen addig teljesen elégedett voltam magammal, míg el nem olvastam az osztálytársnőim munkáit. Ők egészen máshogy írtak, hihetetlen sztorikat tudtak kitalálni, fura neveket, tündérszerű alakokat és ijesztő szörnyeket. Volt, aki illusztrálta is a „könyveit”, és nekem elállt a lélegzetem, mi mindent tudnak kitalálni, mi meg nem terem a fejükben. Az én fejemben nem termett semmi ilyesmi, és nem terem ma sem. Akkor tudok egy történetet felállítani, ha annak van valós magva, ha (szó szerint) ismerem a szereplőimet. (Olyan megnyugtató volt olvasni az általam amúgy egyáltalán nem kedvelt Nemes Nagy Ágnestől, hogy röghöz kötött a fantáziája, és a rajongott Truman Capote-tól, hogy ő meg úgy működik, mint én, a figurái mind-mind átgyűrt, árnyalt, esetleg egymással összedolgozott, de mindenképpen valós karakterek…)
| ||
A lányoknak való könyvek közül is azokat bírtam, melyeknek kis hősnői a hétköznapokban kavarják maguk körül a levegőt. Heidi történetét vagy tízszer végigsírtam, a Cilikékkel aludtam el, de a nagy kedvenc a Zöld Orom-béli Anne Shirley volt. Benne találtam meg a rokon lelket (ahogyan ő hívta a barátnőit és azokat, akiket nagyszerűnek tartott), én is olyan bájos, kedves, derűs, a rosszból is a jót kifacsaró akartam lenni. És nyilván szeplős, vörös hajú. Persze egyik sem jött össze. Egy időben próbáltam én is olyan emelkedetten, váratlan szófordulatokkal megtűzdelten beszélni, mint ő („Az idén nyáron szabadjára engedem a képzeletem, de azért ne rémüljön meg, Marilla, mert csak ésszerű korlátok közt leszek fékevesztett.”), volt puffos ujjú ruhám, hosszú szoknyám is. Csak éppen a figura lényege, a gondolatok határt nem ismerő áradása volt elzárva előlem.
(A képen azt jelenítem meg, mikor Anne a csónakban fekszik, ám eközben a kötelek eloldódnak, és a víz messze sodorja őt anélkül, hogy észrevenné, hiszen ő épp egy másik dimenzióban van – a tudata nincs a jelenben, az egészen másfelé sodródik éppen.)
Olyan jó azoknak, akiket a képzelete el tud ragadni, akik képesek kiszakadni a realitásból. Én még relaxálni is képtelen vagyok, kapaszkodik az elmém a földhöz. De talán ezért tud elvarázsolni minden, ami úgy mutat túl a hétköznapokon, hogy teljesen hihetőnek tűnik eközben.
