„Agnes irigyelte Pault, amiért úgy él, hogy nem kell minduntalan tudatosítania magában, hogy teste van. Belélegez, kilélegez, tüdeje úgy dolgozik, mint egy önműködő fújtató, és testéről csak annyiban vesz tudomást, hogy örömest megfeledkezik róla.”
Kundera legjobb könyveinek (számomra ezek a Halhatatlanság, A lét elviselhetetlen könnyűsége és a Tréfa) nagyon fontos szólama a test és a belé bezárt lélek (személyiség) viszonya. Ezért is szerettem meg őt még gimnazistaként, és olvasom újra meg újra a mai napig. Tudom persze, hogy a szerző stílusa néhol idegesítően szájbarágós, hogy úgy magyaráz nekünk, olvasóknak, mintha előttünk állna egy képzeletbeli katedrán, mi meg jó kisdiákokként csüggenénk rajta. A szereplői mindig illusztrációk, egy-egy tézis igazolására jelennek meg csupán. Az ironikus párhuzamok szerepe annyi, hogy az alaptézist minél jobban körberajzolják, és nekünk nincs más dolgunk, mint eléggé jól figyelni, és a végén elismerni, hogy valóban, az író nem hagyott ki semmit, a témát minden aspektusból körüljárta.
| ||
Épp ezért egy-egy haláleset, vagy az egész addigi életet kizökkentő, idézőjelbe tévő dráma elveszíti a súlyát. És ettől a súlytalanságtól tud a szívünkre nehezedni. Mert Kundera voltaképpen állandóan húzza alá, jelöli meg vastagon és teszi az orrunk elé, hogy hiába építjük a személyiségünket, hiába leszünk szerelmesek, követünk el hibákat és áruljuk el magunkat és egymást, mindez a nagy rendszer, a nagy egész szempontjából lényegtelen. A Halhatatlanság egyik hősnője, Agnes épp ezért viszolyog a meztelen testek látványától, A lét elviselhetetlen könnyűségének Terezája ezért akar az egyetlen test lenni férje életében.
A képet a Halhatatlanság nyitófejezetéhez készítettük. Az ott szereplő idős nő egy pillanatra, egyetlen mozdulat erejéig kizökkent a jelenéből. Ez egyszerre megkapó és mélységesen lehangoló. Néha összerezdülök, ha érzékelem egy öregúr egykori (ám a tekintet idején valós!) charme-ját, vagy ha egy hervadó asszonyban felcsillan a csitri. Magamat is rajtakapom néha egy-egy, már egyáltalán nem a koromhoz illő megnyilvánuláson, amik mégis olyan természetesen rajzolják át a mozgásom, gesztusaim mintázatát, hogy ha nem léteznének tükrök és tekintetek, amik komikusan visszaadnak, elhinném, hogy az idő valahol megtorpant velem. „A fürdőruhás hölgy a medence mentén kifelé tartott. Elment az úszómester mellett, és amikor három-öt lépésnyire távolodott tőle, még visszanézett rá, elmosolyodott és intett neki. Ez a mosoly és ez a mozdulat egy húszéves nőé volt! (…) A kecses gesztus a test kecstelenségébe fulladt. (…) Lényünk bizonyos hányadával mindnyájan az időn kívül élünk.”
