Alapjáraton kijöttek volna ide elém, hogy ne kelljen vonatot váltanom, de a fogadóm ma nem ért rá (variáltam kicsit az időpontokat), a többiek viszont nem ismerik a járást, mert az árvíz utóhatásai miatt még le vannak bizonyos szakaszok zárva. Én már akkor idegi alapon voltam, mikor kigördültünk a Nyugatiból, azóta sem higgadtam le. Ha tudom, hogy át kell szálljak, az egész út arról szól, hogy tuti, lekésem a csatlakozást és akkor mi lesz… És a hiper-szuper railjet persze hogy késett…
Mindenki utál velem utazni, talán tényleg kicsit elviselhetetlen vagyok. Alapvetően rettegek attól, hogy lekésem a járatokat, ezért mindig nagyon hamar kint vagyok. Ez főleg a repülésre jellemző, nemritkán már három órával a felszállás előtt kint túráztatom magam a reptéren, és amíg be nem terelnek minket a gépbe, reszketek, és állítólag csak úgy sugárzom a feszültséget. Ténylegesen csak egyszer késtünk le gépet, két éve karácsonykor, mondanom sem kell, akkor se miattam. A húgom férjének a családjánál ünnepeltünk, egy angol kisvárosban, a visszagépünk persze Londonból startolt. Chris nővére megígérte, hogy kivisz minket reggel, ne kelljen vonatoznunk, két és fél órányira voltunk ugyanis a fővárostól. Mi szépen, időben felkeltünk. Először megnyugtató volt, ahogy az emeletre felszűrődtek a zajok, melyekből ítélve Sarah is ébren van már. Mikor lekúsztam kávézni, kissé elfogott az idegesség: kiderült, hogy azért van csak ébren, mert le sem feküdt. Nem nyugtatott meg az sem, hogy egy részeg és virgonc cimbora kezdte rám zúdítani a bókok a tömegét, és a kávémat igyekezett egy kis whiskyvel megbolondítani, és hogy a szobában valaki énekelt. Sarah a tőle telhető legmegnyugtatóbb hangon közölte, hogy semmi vész, a vonatot már úgysem érnénk el, és ő – a látszattal szemben – a topon van, indulunk.
Kissé szkeptikusan szálltunk be a kocsiba… Az autópályáig viszonylag gördülékenyen ment a dolog, Sarah még tudott szavakat formálni, be tudta mérni az utat, a három kávé adott neki valamennyi lendületet. Ám ez nem sokáig tartott. Akkor kezdtünk el félni, mikor láttuk, hogy a válla meg-megrándul, és a szeme hosszú másodpercekre lecsukódik. Végül meg kellett álljunk egy pihenőben, ahol azonmód elaludt. Mit tehettünk volna? Taxit hívtunk. El lehet képzelni, mennyibe került a másfél órás taxiút Angliában… Összedobva az összes pénzünkbe (öt font híján, amit később találtam a táskám mélyén). És a repülőt három perccel lekéstük. Nem vagyok egy nagy sírós, de úgy ömlöttek a könnyeim, mint a rajzfilmfiguráknak, két oldalra, sugarasan. A kártyánkon sem volt pénz, ráadásul a következő járat majdnem egy nap múlva indult. Chris apja küldött gyorssegélyt, és így is az utolsó percig kétséges volt, lesz-e hely mindhármunknak. Az öt fontunkból vettünk egy römikártyát. Csodás nap volt. Pár hete Mannheimben üldögéltem három órát, igaz, ott kellemesebb körülmények között, mert az első osztályhoz a DB-n jár kényelmes várakozó internettel, kávéval és levessel…
Érthető talán, hogy amikor el kell indulnom valahová – lehet az a világ legjobb helye is –, mindig a pokolba kívánom az egészet, legszívesebben otthon maradnék. Szerencsére remek természetem van: amint megérkezem, kirepül a fejemből az egész tortúra. Bár már repülne! De ma ez még igencsak messze van: az Übersee-hez jönnek értem, aztán fel a hegyekbe. És a késésnél jobban csak a szerpentineket utálom…
