1.
„Lerohanok a bújócskáig, / a bújócska fokán bújok el, / – na ez jó lesz! legalább gyerek leszek újra! – / Idáig nem ér le a fény / ha a pinceajtón belesnek.”
Sosem bújnék el a pincében, így esélyt sem adok arra, hogy megkeressenek. Én nem merészkedem beljebb, megállok az ajtó előtt, esetleg csak besurranok pár percre, aztán sipirc vissza. Rettegek, nehogy besötétedjen, mielőtt valaki észrevenne. Az én bújócskám pofonegyszerű, inkább veszítek, pedig már megértettem, hogy kint téblábolni sem jár kisebb szorongással, mint bentről, a félhomályból kémlelni a bejáratot. A pinceajtó komoly és kérlelhetetlen határvonal, legalább akkor enyhülhetne, mikor játszani szeretnénk, mikor legalább gyerekek leszünk újra. Ám éppen akkor nem mutatja engedékeny arcát. Mert ott van benne is a tudás, hogy pont a gyerek az, akinek a sötétségben még annyi játék sincs, mint később a felnőttnek, aki, ha megunta a kergetőzést, egyszerűen felkapcsolja a villanyt. A gyerek nem kapcsol villanyt, el sem éri a kapcsolót. Kétségbeesetten nyújtózkodik, sámlit keres, de nyilván hiába. Kuporog a sarokban, és aztán hirtelen felnő.
| ||
2.
„Nem vagyok itt, és nem vagyok máshol, / Kettő sem vagyok – csak nem vagyok én.”
Az ékszerész üres tekintettel bámult rám: „Tényleg ezt akarja erre a medálra vésetni?” Igen, bólogattam, ezt akarom. „Biztos?” „Biztos”. Elég sokat gondolkodtam, hogy mi álljon a hatalmas ezüstlemezen, amit nyilván sokszor viselni fogok, egy mesterember csak nem fog elbizonytalanítani. Az ékszerész nem adta fel: „Mi ez – faggatott –, honnan van az idézet? Mire utal? Az ilyeneket tetszik szeretni, amiknek nincsen értelme? Mert nyilván maga az, nem? Ha nem maga lenne, ugyebár, akkor nem is akarhatná a láncot… Mindenki maga, nem?” Kezdett ideges lenni. Hogyan magyaráztam volna meg? Felírtam neki a költő nevét, javasoltam, melyik köteteit nézze meg, ha már ennyire nyugtalanítja a dolog. Két hét múlva mentem vissza a kész nyakékért. „Értem már – fogadott –, illetve nem tudom, hogy értem-e, de határozottan és biztosan érzem az egészet. Nagyon jó kis idézetet választott. Tudja, én nem olvasok verseket, és most az volt a fura, mintha nem is verseket olvasnék. Nagyon különös volt úgy értelmet találni valamiben, hogy alig ismertem rá a konkrétumokra. Mintha úgy lenne értelmük, mint mondjuk ezen a gyűrűn a díszítésnek…”
| ||
3.
„Legyen ősz, a sarkon forduljon be / a Szűz, hajakosarában félig aludjon / a Matróz. Soha, soha ne hangozzon / el a Föld! Föld!, ússzon sunyi nőivel / el a Föld-föld, úgyis csak baj volt / vele mindig. Keljen akár föl a / Szomszéd hájfeje a kerítése mögül, / inkább mint se a nap, se a szomszéd.”
Rendszerint téblábolok a magam kisbetűs fogalmai között, és nagyon boldog vagyok, ha valaki leírja őket naggyal. Beleszámítom a saját „egy nap életembe”.
