Hogy kerültél az irodalom, az írók közelébe?
Gyerekkoromat Veszprémben töltöttem, és a szüleim révén csöppentem bele a dolgok kellős közepébe, ők ugyanis kulturális menedzserként sokat tettek a helyiekért, az irodalom népszerűsítése terén is. Hogy egy bájos példát említsek: a szociológusként dolgozó édesapám beengedte Bozsik Pétert telefonálni a vármegyeházára, ugyanis a Vajdaságból a szerb katonai szolgálat elől Veszprémbe szökő szerkesztő úrnak nem volt telefonja otthon, így az Ex Symposion aktuális számait sem tudta volna ügyezni – így remek barátságba kerültek. Szép lassan egyre több irodalmi érintettségű családdal jártunk össze, egyre gyakrabban. Az ilyen jól sikerült esték egyikén a fejünk fölött még a Pannon Ölyvek Társaságát is megalapították nekünk, amivel azóta sem kezdtünk semmi hasznosat. Később négy éven át jártam a székesfehérvári főiskolára, ahol Czinki Ferenc szerkesztő úr révén megismertem sok művészt, így amikor már Budapestre kerültem, magam is kerestem ezt a közeget. Sok eseményen fotóztam, eleinte legtöbbször szívességből. A szerkesztők nagyon hálásak voltak, és ez később munkamegkeresésekhez vezetett.
| ||
Minden visszavezet Fehérvárra: jelenleg is Czinkivel dolgozol együtt ott.
A Pilinszky és Fehérvár kiállítás a költő és a város kapcsolatát szeretné bemutatni. Június 6-án nyílik, és addig sok interjút forgatunk olyanokkal, akik jól ismerték Pilinszkyt abban az időben, mikor az utolsó éveit Fehérváron töltötte. Izgalmas kiállítás lesz, de egyelőre keveset mesélhetek. A rejtett kocsmák feltérképezését is Czinki Ferinek köszönhetem, ő volt az, aki bevezetett a titkos fehérvári helyekre. Itt az volt a célunk, hogy a jellegzetes városrészeken belül megmutassunk tipikus kiskocsmákat, ahol a maga szép és nyers valóságában múlik az idő. Vagy ha nem akar múlni, akkor múlatják. Feri nagyon szépen fűzte kötetbe ezeket a helyeket, szépen vegyítette a valóságot a fikcióval, öröm volt hozzá fotózni. Hasonló projektet találtunk ki Jánossy Lajossal, Németh Gáborral és Zeke Gyulával is, csak mi Budapest külső kerületeit járjuk be keresztül-kasul. Itt külön élmény, hogy nemcsak a helyszínen szerzett élményekből, hanem a fotóimból is táplálkoznak az író urak szövegei, ami megtiszteltetés számomra. Mindannyian máshogy látjuk a terepet, és a végén mégis egy szép, komplex képet kaphat az olvasó. Csepelen jártunk először. A Litera befogadta a projektet, ott fut a Város peremén címmel.
| ||
Zeke Gyulával nem ez az első közös munkátok.
Zeke Gyulától először az Ex Symposionban olvastam, feszesen szerkesztett, mégis szabadon szárnyaló szöveget Egy nap a helyemen címmel. Izgalmas volt, hogy Gyula leírta, mit lát onnan, ahol ül, de a hely nevét nem említette. Később, mikor már fényképezőgéppel a nyakamban fedeztem fel Budapestet, a Bem tér környékén jártam, és nem tudtam, miért ismerős nekem ez a hely ahhoz képest, hogy soha nem jártam erre korábban. Észrevettem egy szimpatikus presszót, bementem. És ismertem ezt is, pedig soha nem láttam még a vörös műbőr pamlagot, a fekete kövezetet, a funkciótlan, ajtó fölötti függönykarnist. És még a pincérnő is ismerősnek tűnt. És akkor lett világos, hogy Zeke a Bambi pamlagán ült és ott töltött egy egész napot, hogy aztán erről tűpontos jelentést adjon. Később, mikor beérett egy kiállításnyi fotóanyagom Budapestről, nem volt kérdés, hogy megkeresem Gyulát, és a Bambiba hívtam, hogy megismerkedjünk. Persze jött, és vállalta a fehérvári megnyitót, és azóta – egészen pontosan hét éve – együtt koptatjuk a pamlagot. A presszók és kocsmák nem csak inspiráló helynek jók – én elsősorban elbújni járok a Bambiba. Aztán megjönnek a dominós urak, percenként elengedek a fülem mellett egy erős basszájbát, és jól érzem magam.
Mitől izgalmas írókat fényképezni?
A költők, írók, szerkesztők kifejezetten komplex személyiségek, ezt már az arcukról le lehet olvasni. Túlélők ők egy furcsa mocsárvilágban, ahol kisebb-nagyobb fáklyákat szúrnak a földbe jelzésül, merre is halad a magyar irodalom. Én legalábbis így látom, és megmozgat, ahogy mindez érdekes arcokat szül, minden értelemben. A fotó ezt hivatott megmutatni.
| ||
A Csakamainap projekt – szintén köthető Székesfehérvárhoz – portréfotója kikerült az ARC plakátkiállításra, a napokban pedig második helyezést ért el a Sajtófotó portrékategóriájában.
Pallag Zolit sokáig csak felületesen ismertem a fehérvári időszakomból, aztán egyszer csak egy teljesen új figuraként bújt elő az árnyékból. Én pedig meg akartam jobban ismerni őt. Erre nagyon jó a fotó, segít feltérképezni valakit, felfedezni az embert. A Csakamainap projekt nem arról szólt, hogy kukkolok. Folyamatosan beszélgetve töltöttünk el egy napot, ebből született meg pár száz kép, amiből én kiválasztottam ötvenet, Zoli pedig remek szövegeket írt hozzájuk, hogy bemutassa, mi rejtőzik az egyes mozzanatai mögött azután, hogy a drogról, piáról egyszerre lejőve 143 napja tiszta. Zoli laza, de mégis feszes személyiség egyszerre, szerintem a Csak a mai nap oldal nagyon pontos képet ad a helyzetéről. Azóta iskolák keresnek meg minket, hogy menjünk és beszéljünk a gyerekekkel a drogról, irodalomról vagy csak egyszerűen Zoliról, akinek ezúton is hajrá, és köszi!
| ||
