Kormányzati kukucskálók – Átfogó pénztárca-ellenőrzésekbe kezd az állam

  • Konok Péter
  • 2015. március 26.

Konok dolgok

A rendőrség nem engedélyez tüntetést a Czinege Lajos utcában, mert valaki netán bekukucskálna az ablakon, és megzavarná Orbán Viktor indokolatlan nyugalmát. Az efféle felkukucskálás rendszeridegen; más a helyzet persze a lekukucskálással.

– Jó napot kívánok, Józsi bácsi! A Kehitől jöttem. Belenéznék gyorsan a bukszájába!

– Jó napot! Hát mit mondjak, nem maga az első... Pedig ott csak alig cincog valami apró kis látnivaló, mégis annyian nézegetik. Mit is mondott, a micsodától jött?

– A Kormányzati Ellenőrzési Hivataltól. Mi ellenőrizzük azokat a pénzeket, amiket maga a kormányzattól kapott.

– Értem. Soha egy büdös fillért sem kaptam a kormányzattól. Sőt momentán az igen tisztelt kormányzat szokott tőlem pénzt kapni. Ettől olyan kis lappadt a bukszám, mintha átment volna rajta egy herevasaló.

– Nem, nem, Józsi bácsi! Rosszul tetszik felfogni ezt a dolgot. Van önnél valami bankó? Na, nem kell rögtön ilyen riadtan nézni! Nézze csak, mi van itt ráírva: „Magyar Nemzeti Bank”. Hát ez ugye mi lennénk, a mi Matolcsy urunk, ő a Magyar Nemzeti Bank. Aztán nézze csak, kik vannak ezeken a pénzeken: csupa király, herceg, gróf meg hazaatyja… nincsenek művészek, muzsikusok, mindenféle tücskök, mint régebben, komolytalanabb időkben. Nincsenek drogos álmodozók, civilek, pénztelen költők. Magyar államférfiak arcai vannak, alatta magyar államférfiak aláírásai. Még nők sincsenek köztük, komoly dolog ez, nem afféle kosztpénz. Férfias, magyaros, huszáros–focidrukkeres pénz ez, drága Józsi bácsi. Közpénz. Közünk van hozzá. Magának meg nincs. Szóval ez bizony a kormányzat pénze, még itt a maga kehes bukszájában is. Ha ott van éppen, akkor csakis azért, mert mi éppen ott tartjuk. Gondoljon úgy magára, mint egy kis, családias brókerházra.

– És maga most ellenőrzi az én brókerházamat. Hopp, oda ne üljön, kijár a hokedli lába! Szabadna tudnom egyébként, hogy miért az ellenőrzés?

– Persze hogy szabadna.

– Nos?

– Azt nem kötöm az orrára.

– De hát…

– Azt mondtam, hogy szabadna. Szabadna, ha mi azt akarnánk; no de nem akarjuk. Na jó, nemhivatalosan azért elmondom: azt gyanítjuk, hogy ön sajnos visszaél a pénzünkkel. Sőt, hogy ön a mi pénzünket magára költi!

– Igen, szoktam enni is például…

– Hát ez az, drága Józsi bácsi! Enni, fűteni, betegeskedni. Az unokának iskola, a lábra cipő meg fuszekli. Benzin a kocsiba, néhanap virág a Marika néninek. Oltás a kutyának. Meg ugye, a tütü… egy-két sör szombat este a haverokkal… Soroljam még? Magának momentán rengeteg olyan igénye van, ami nekünk pénzbe kerül! És hallottuk ám a provokátorfigyelőinktől, hogy közben meg néha milyen csúnyán tetszik zsörtölődni meg zúgolódni! Nézze: mi megértjük magukat, keményen dolgozó kisembereket. Önöknek sem lehet fenékig tejfel. De önök is értsenek meg minket! Mégsem engedhetjük, hogy a magafajták csak úgy ukmukfukk, felzabálják nemzetünk jövőjét!

false

Figyelmébe ajánljuk

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.