Bárdos András: Nagy tapasztalatom van már a tanításban, 1995 óta oktatok a filmművészeti egyetemen. Az évek során egyre több órát vállaltam el, most már hetente nyolc órát tartok, köztük politikai újságírást, kommunikációt és televíziós műsorvezetést. Az elmúlt évek alatt a diákjaim segítségével kialakítottam egy tanmenetet, sőt tavasszal a feleségemmel közösen letettük a DLA fokozatot, ami tulajdonképpen ugyanazt a szakmai szintet jelöli, mint a PhD, csak nem tudományos, hanem művészeti téren. A cím megszerzéséhez írnunk kellett egy tanulmányt, amit a későbbiekben szeretnénk felhasználni egy, a műsorvezetés gyakorlatát és alapszabályait ismertető tankönyv megírásához.
P: Mi a véleménye a magyar médiaoktatás helyzetéről?
BA: Évente több száz ember végez különböző egyetemeken, kommunikáció szakon, ennyi újságíróra pedig egyszerűen nincs szüksége a magyar médiának. Nem tudom, hogy a színművészeti egyetem oktatása miben tér el más iskolák tantervétől, csak a végeredményt látom. Annyi biztos, hogy sok sikeres újságírót ismerek, aki a színművészetin végzett, és kevesebbet, aki máshol.
P: Sokak szerint egyáltalán nincs szüksége szakmai ismeretekre annak, aki televíziós karrierre vágyik, hiszen manapság már a híradós műsorvezetők is sokkal inkább előadóművészek, mint újságírók. Kell-e egy hírolvasónak értenie, amit beszél?
BA: Ismerek olyan műsorvezetőt, aki egy órával az adás előtt bemegy, át sem nézi a szöveget, leül a kamera elé, és felolvassa a híreket, pedig azt sem tudja, miről beszél. Mégis annyira tehetséges, hogy a nézők elhiszik neki, hogy ő egy jól tájékozott újságíró. Én reggeltől estig a szerkesztőségben ülök, figyelek arra, hogy tudjam, miről szólnak a hírek, mégis lehet, hogy a nézők rajtam kevésbé látják a felkészültséget, mint azon hírolvasón, aki először a súgógépről értesül a világ eseményeiről. A szakmai felkészültség nem érdekli a kereskedelmi televíziók vezetését, kizárólag a nézettségre és a műsorvezető népszerűségére figyelnek, ennek ellenére én mégis újságíróként dolgozom a Tényekben, talán, mert amikor a Magyar Rádió sportosztályán kitanultam ezt a szakmát, azt láttam, hogy keményen meg kell dolgozni a sikerért. Göring mondta, hogy mikor a kultúra szót hallja, a pisztolyához kap. Édesapám ezt megfordította, és azt mondta, hogy mikor a pisztoly szót hallja, mindig a kultúrájához kap. A szakmai tudás és a felhalmozott műveltség a biztosíték számomra, hogy soha ne jusson ordító közhely az eszembe. Nekem muszáj biztosnak lennem magamban, mivel nincs elég önbizalmam. Csak akkor vagyok nyugodt, ha felkészülten és összeszedetten érkezem a stúdióba.
P: Érdemes-e négy-öt évig egy egyetemi előadóban gubbasztva tanulni az újságírást? Nem ér-e többet a gyakorlat?
BA: Véleményem szerint az újságírás és a televíziós szakma kilencvenöt százaléka megtanulható, csak sajnos a maradék öt százalékon múlik az, hogy valaki jó újságíró lesz-e. Teljesen képzetlen emberből is lehet sikeres műsorvezető, de egy képzett újságíró szerintem hosszú távon is meg tudja őrizni a sikerét, mivel a tudására támaszkodva képes lesz állandóan megújulni. Az egyetemen megszerzett tudás és műveltség arra jó, hogy legyen miből elbutulni. Aki húszévesen elkezd dolgozni, nem olvas, nem művelődik, és csak a tehetségére bízza magát, az lehet, hogy pár évig sikeres lesz, de utána menthetetlenül kiég.
P: Igaz-e, hogy a sajtóban a szakmai tudásnál, sőt a tehetségnél is többet számítanak a kapcsolatok?
BA: Persze vannak személyes kapcsolatok, be lehet nyomni bárkit, de nagyon nehéz bent tartani egy tehetségtelen embert. A kereskedelmi csatornák negyedévente megkapják azt a felmérést, amiből feketén-fehéren kiderül, hogy egy médiaszemélyiséget hány ember utál, és hány ember szeret. Ebben a felmérésben szerepel egy úgynevezett burning out mutató is, ami megmondja, hogy a nézők mit várnak még tőled, hogy akarnak-e még a képernyőn látni. Hiába szeretnek sokan, ha magas ez a mutató, akkor a menedzsment már arra gondol, hogy ennek az embernek már vége, és ha nem nyírom ki, akkor ő nyír ki engem. Persze meg lehet menteni valakit, egy ideig taszigálhatják műsorról műsorra, de előbb-utóbb akkor is nyilvánvaló lesz a bukás.
P: Egyengeti-e a tanítványai karrierjét?
BA: Nagyon tehetséges fiatalok tanulnak a színművészeti egyetemen, ezért természetes, hogy a médiában is dolgozó tanárok szinte szétkapkodják őket. De ez nem csak erre a szakra jellemző, hiszen például a bölcsészkaron is előfordul, hogy egy-egy professzor maga mellett tartja a legtehetségesebb diákjait, a különbség csupán annyi, hogy míg egy angol szakon évente kétszázan végeznek, addig nálunk háromévente mindössze tízen, így mindenkire külön tudunk figyelni. De nem kivételezek velük, nem fogom a kezük munka közben, csak ráteszem őket a sínre, aztán feléjük sem nézek. Énhozzám senki ne jöjjön, ha valami gondja van, senki ne panaszkodjon, hogy valaki bántja!
P: Létezik-e egyáltalán televíziós karrier egy olyan országban, ahol mindössze három csatorna működik?
BA: A generációm a kilencvenes évek közepére eljutott oda, ahova nem szabadott volna ennyire hamar: a csúcsra. Mi uraltuk a médiát, elég, ha csak Pálffy Istvánra, Sváby Andrásra, Geszti Péterre, Friderikusz Sándorra vagy éppen Rókusfalvy Pálra gondolunk. 1998-ban, harmincnégy évesen vezettem az első miniszterelnöki vitát, 2000-ben hírigazgató lettem az RTL Klubnál, és 38 évesen már életem második miniszterelnök-jelölti vitáján voltam moderátor. Hat éve egy helyben járok, mert nem tudok hova előrelépni. A pályakezdőknek ráadásul azt is figyelembe kell venniük, hogy a magyar média annyira gyorsan változik, akkora a fluktuáció, hogy lehetetlen két hétnél hosszabb távra tervezni. Lehet, hogy hosszú képzés helyett jobban megéri fiatalon elmenni egy show-ba, röfögni, hazudni vagy állatságokat beszélni a kamera előtt. De lehet ezt máshogy is.
Szabó Zoltán
