Magyar Narancs: Drezdában működsz már évek óta, de Berlinben a Művészeti Akadémia ösztöndíjasaként német nyelvű verseken dolgozol. Miért kezdtél el németül írni?
Dunajcsik Mátyás: Az utóbbi egy-két évben elkezdtem az Elveszett versek című cikluson dolgozni, amelyet párhuzamosan írok angolul, németül és magyarul. Aztán a különböző változatokat mindig átdolgozom mindhárom nyelvre, vagyis ezek a szövegek nem egymás fordításai, hanem az adott nyelven különálló művek lesznek. A magyar és az angol mellé azért sorakozott fel a német, mert az itteni közönséggel szeretnék majd idővel kapcsolatot teremteni, és olyan szövegeket írni, amelyeket a német barátaimnak is meg tudok mutatni. Mivel hosszú távon tervezek itt maradni, magától értetődik, hogy az irodalmi tevékenységem egy részének is muszáj német nyelven létrejönnie.
MN: A nagy irodalmakban nem ritka egy-egy nyelvet váltó felbukkanása. De nálunk mintha a nyelvváltást némi gyanakvással kezelnék.
DM: Az, hogy az ember csak és kizárólag az anyanyelvén képes irodalmat csinálni, egyike azoknak a látszólagos evidenciáknak, amelyeket örökérvényűeknek gondolunk, holott történelmi léptékkel mérve egészen új fejlemény ez az emberi kultúrában, és valahol a 19. századi nemzeti romantikában gyökerezik. Miközben a középkor és a reneszánsz művelt udvaraiban néha még az egyes irodalmi műfajoknak is megvolt a maguk külön nyelve: fohászkodást például latinul, trubadúrlírát provanszálul, pajzán dalokat népnyelven írtak. De hogy mást ne mondjunk, Janus Pannonius is latinul írt, Széchenyi naplója pedig német nyelvű. Ha pedig ma végignézel a 21. század valóságán és az abból adódó élethelyzeteken, inkább kivételesnek tűnik, ha valaki az egész életét a saját anyanyelvi környezetében élheti le – és arról még nem is beszéltünk, mekkora kiváltság, ha a szülőhazádban még meg is tudsz élni az irodalomból, amelyet az anyanyelveden hozol létre.
MN: Ugyanakkor a magyar nyelvű verseidet épp most szerkeszted össze egy jövőre megjelenő gyűjteményes kötet számára.
DM: Igen, az a könyv egyfajta összefoglalása és lezárása lesz írói életem első 25 évének, amikor főként a magyar irodalmi közegben nyakig elmerülve, magyar nyelven írtam verseket. Ez formailag is egy más világ, mint ami utána jött, hiszen az én magyar nyelvű szövegeimben nagy szerepük volt a kötött formáknak, a rímnek és a ritmusnak, amit például német nyelven nem tudok ugyanolyan virtuozitással csinálni. Szóval mielőtt egyáltalán elkezdtem volna kezdeni németül írni, fel kellett tegyem magamnak a kérdést, hogy ezek nélkül a formai fogódzók nélkül számomra mitől lesz vers a vers. Hogyan lehet visszatalálni a költészethez úgy, hogy már sem a hagyományos formák, sem az anyanyelv biztonsága nem képesek utat mutatni? Erre a kiszolgáltatott helyzetre utal az Elveszett versek cikluscím is, mert ez a kérdéskör tematikailag is meghatározza az új szövegeket.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
