Könyv

A láthatatlan tér

Bazsányi Sándor-Wesselényi-Garay Andor: Kettős vakolás
szerző
Götz Eszter
publikálva
2013/41. (10. 10.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Egy irodalmár és egy építész-épületkritikus araszol végig mondatról mondatra kortárs és közelmúltbeli magyar szépirodalmi szövegeken. Kétfelől vizsgálják, kétfelé szedik ízekre az ábrázolásmódot, a nyelvi szerkezeteket, a tartalom és a kifejezés mélyrétegeit, hogy feltárják: hogyan beszél itt és most az irodalom az épített térről.

Önmagában ez a gesztus még csak az esztétika belügye volna. Csakhogy ott van mögötte az a mindent elborító vizuális analfabetizmus, ami ma Magyarországon maga alá gyűri a közízlést, a kultúra iránti nyitottságot, sokszor még a legegyszerűbb jelenségek megértését is. A vizuális műveltség hiánya a képkorszak kellős közepén olyan, mint egy elszabadult tank, letarol mindent, ami szembejön. Ennek esik áldozatul többek között az építészetről való gondolkodás, de ha továbbmegyünk, ebből következik a városok, terek - legyenek intimek vagy reprezentatívak - emberi fogyasztásra alkalmatlan megformálása is.

A most megjelent kötetben Bazsányi Sándor és Wesselényi-Garay Andor (a továbbiakban az egyszerűség kedvéért térjünk át a kötetben általuk is használt formákra: BS és WGA) a kiválasztott szépirodalmi szövegek ürügyén leveri a cölöpöket egy rendkívül strukturált és érzékeny tér-szöveg elemzés gyakorlatához. A cölöpök ugyanis eddig mindenestül hiányoztak. A minőségi építészetkritika Magyarországon még mindig gyerekcipőben jár. Az építészet zavaros megítélése nehezen engedi, hogy közvetlen kapcsolatot találjon a társművészetek kifejezéskészlete felé. A szövegek által megjelenített tér, a tér absztrakciója gyakorlatilag láthatatlan és olvasatlan marad. Miközben a filozófiatörténet már legalább száz éve behatóan foglalkozik a térélménnyel, a közgondolkodásból - nálunk mindenképpen - ez a vonal mindenestül hiányzik.

A Kettős vakolás grandiózus kísérlet arra, hogy a teret láthatóvá tegye. A szimpla képleírást rögtön a kötet elején definiálva és maga mögött hagyva a két szerző a szöveg struktúrája szerint vizsgálja az épületek, a városok, a tér megjelenítését. Az 1970-es évek közepétől 2010-ig, Mészöly Miklóstól Oravecz Imréig húzzák témáik spektrumát, elemeznek regényrészletet, verset, elbeszélést és életútinterjút, bennük utcát, házat, betont és téglát, fiktív vagy nagyon is létező várost, a történelem nyomait vagy hiányukat az építményeken és az emlékezetben. Spiró, Nádas, Konrád, Esterházy, Tolnai Ottó, Lengyel Péter, Márton László és mások szövegei mellé mindketten irodalom- és építészettörténeti párhuzamokat tesznek, gyakran ruccannak ki más szellemi tájakra. Vitruviustól Kafkáig, Le Corbusier-től Italo Calvinóig mindenki itt van, aki az építészet szellemi-pszichikai-filozófiai csomópontjait (vagy fordítva) valaha is vizsgálta. Imponálóan tág ez a kultúrtopográfiai mező, amit hol BS, hol WGA a konkrét építészeti példákra való kitéréssel együtt létrehoz. Belefér a modernizmus újragondolása, az építészeti regionalizmus mély megértése, antikvitás és posztmodern, Heidegger és Janáky. Tanítani kellene, ahogyan Mészöly Miklós szövegrészlete alapján WGA a városi tér ábrázolásának szándékoltan hiányos voltát mint a történelmi tények fel nem dolgozott, elhallgatott vonulatát elemzi végig, vagy ahogyan a mentális térkép - egyelőre csak építészeti-urbanisztikai szakszövegekben ismert - fogalmát mindketten közvetlenül a szépirodalomhoz kapcsolják. Briliáns tipológia kezd kibontakozni a szöveg és az épület elemkészletének egymásra vetítéséből, az elemzés és a városi kószálás párhuzamából (milyen kár, hogy a Meggyesi Tamás által legújabban használt "sétatudomány", a promenadológia nem kapott helyet a szerzők amúgy igen nyitott szellemi terében), és alapvető fontosságúnak érzem a múlthoz való viszonynak az épületeken, városi tereken való vizsgálatát is.

Csakhogy valami hiányzik. Hiába a gonddal összeválogatott szöveggyűjtemény, a figyelmes bolyongás szavak és mondatok, életművek és történelmi tapasztalatok között, ha mindez olyan habzó és alig követhető szóáradatban - a kötetben többször is használt "fékezett habzás" valójában fékevesztettre sikerült -, sokszoros közbevetésekkel és dús asszociációs kitérőkkel tarkított stílusban történik mindkét szerző részéről, hogy ha érezni lehet is a vállalkozás nagyszerűségét, olvasni a könyvet már aligha. Az olvasás még ma is alapvetően lineáris szerkezetű, szó szót, mondat mondatot követ. Ebben a minden szempontból túlburjánzó elágazásgyűjteményben viszont pontosan úgy tévelyeg az olvasó, mint ahogyan BS írja Darvasi László novellájáról: "...olyan kaput nyit előttünk, amelyen ugyan belépünk, ámde nemigen érzékeljük, hol vagyunk, milyen természetű épületben vagy útvesztőben bolyongunk." A labirintusérzés még inkább kétségbeejtő attól, hogy BS és WGA stíluskészlete meglehetősen hasonló, kevés ponton szólal meg kétféle hang. Ráadásul mindvégig egy személyes párbeszédet követünk, hiszen az irodalmi margináliák mintájára egymás szövegeit is sűrűn jegyzetelik, hol valóban értékes hozzáfűznivalókkal, hol csak a poén vagy a tördelés hiátusait megtörni próbáló fecsegéssel. Maga a tipográfia sem tesz ki útjelző táblákat, mert noha minden oldalon jelzi, hogy BS vagy WGA közléseinél járunk, a jegyzetek és a főszöveg viszonya gyakran kibogozhatatlan, nem mutatja magát olyan egyértelműen, mint kellene. Mindezt a kuszaságot itt-ott még tetőzi a választott szövegek írói karakterére hajazó stílusimitáció, ami persze magával ragadja a széljegyzetelőt, az elemzőt, a szövegbe mélyen leereszkedő analitikust, ha nincs elég önfegyelme. Jelen esetben ez hiányzik a legjobban: BS és WGA alázata, önkorlátozása, az a vágy, hogy ne a saját gondolataikat figyeljék, hanem valóban és szigorúan a tárgyukat. Így leginkább egy pompás tükörlabirintust formáltak, melynek falán felcsillan a szép és igaz ragyogás, ám a betévedő egy idő után már csak kijáratért fohászkodik.

Kalligram, 2013, 526 oldal, 2900 Ft. A cikk a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Narancs közötti együttműködésben, az NKA támogatásával jött létre.

szerző
Götz Eszter
publikálva
2013/41. (10. 10.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...