Ehhez az önmagába záródó, önmagára reflektáló gesztushoz egy változatos formában felmerülő poétikai kérdés is társul: vajon képként vagy jelként ragadható-e meg ez a tapasztalat? Figyelembe véve a kissé elvont és nagyon önmagára koncentráló irodalmi programot, különösen meglepő, hogy alig kapta meg a legmagasabbnak számító irodalmi elismerést, Handke körül máris áll a bál.
Érdemes előrebocsátani, hogy ezt az elismerést Peter Handke személyében kivételes tehetségű, termékeny és sokoldalú író kapta, s hogy feltehetőleg nincs olyan irodalmi mérce, amellyel mérve nem a legjobbak között a helye. Sőt. Ha a Nobel-bizottságot eddig azért érte vád, mert döntéseiben nem csak irodalmi szempontokat tart szem előtt, akkor most épp fordítva, egy sor kritikus és irodalmi szervezet amiatt fejezi ki csalódottságát vagy épp felháborodását, mert a bizottság úgymond a kitüntetett közéleti tevékenységét hagyta figyelmen kívül. Az irodalmi Nobel-díj, így az érvelés, irodalmi teljesítményért jár, de egyúttal politikai döntés is, amely egy írói szerepet jutalmaz. Azaz Handke jóformán a díj odaítélésének pillanatában az elismerés és az elutasítás kereszttüzében találta magát – pályája során nem először.
Csillag születik
Peter Handke a 60-as évek neoavantgárd művészeti közegéből indult. Első regényét, a Die Hornissent (Lódarazsak, magyarul nem jelent meg – a szerk.), az ekkor formálódó grazi csoport emblematikus gyülekezőhelyén, a Forum Stadtpark pincéjében gépelte le. A szigorú külsejű jogászhallgató ezekben az években alakult át azzá a hosszú hajú, sötét szemüveges beatnikké, aki a 60-as évek második felében készült fotókon látható, s akit méltán neveztek a német nyelvű irodalom első popsztárjának. Handke felolvasásai során szívesen vegyítette az irodalmat a happeninggel, a nyelvfilozófiai eszmefuttatást a botránnyal.
Kezdetben a grazi csoport tagjaként tartották számon, de élete hamar önálló röppályára állt. Követve a kor és a közönség adta lehetőségeket, előbb Németországban – Düsseldorfban és Berlinben – élt, majd 1973-tól Párizs környékén, ahová hosszabb-rövidebb távollétek után mindig visszatért.
Korai hírnevét azonban nemcsak felolvasásainak és darabjainak köszönhette, hanem egy nagy feltűnést keltő fellépésének is. 1966-ban meghívást kapott a tekintélyes német irodalmi társaság, a Gruppe 47 kihelyezett találkozójára az amerikai Princetonba, ahol a jelenlévők egy része a felolvasások mellett olyan aktuális politikai kérdésekre is igyekezett ráirányítani a figyelmet, mint a vietnami háború. A 24 éves Handke az egyik felolvasás utáni rögtönzött hozzászólásában kíméletlenül nekiment annak, amit megvetően csak a leírás impotenciájának nevezett. S tekintve a Gruppe 47 üléseit követő médiafigyelmet, abban a minutában, így mesélik az irodalomtörténeti beszámolók, „a star was born!” A keretek és konszenzusok robbantására való hajlama és képessége később egészen más összefüggésben tette a nevét híressé vagy épp hírhedtté.
A fiatal Handke még elsősorban színházi szövegeiben kamatoztatta polgárpukkasztó képességét. A legismertebb ezek közül a beszédes című Közönséggyalázás (fordította: Gergely Erzsébet, in: A játszma vége: Modern egyfelvonásosok, 2. kötet, Európa, 1969). A belőle készült 1969-es Ódry színpadi vizsgaelőadás és a színművészeti főiskola tanárainak felzúdulása a budapesti színházi legendárium része lett. Ezeknél a meglepő, de egyszer használatos színházi akcióknál sokkal költőibb a Kaspar (fordította: Eörsi István, Európa, 1975), amely a 19. században, Nürnberg főterén talált rejtélyes sorsú lelenc, Kaspar Hauser társadalmi beilleszkedésének történetéből olyan nevelődési modellt gyúr, amelyben a nyelvi dresszúrának jut a főszerep. Korai írásaira általában is jellemző a kommunikációs alaphelyzetekkel való kísérletezés és az osztrák irodalmi hagyományban gyökerező nyelvkritika. S míg e korai írásaiban a nyelvi konvenciókat az emberi viselkedés megregulázásának eszközeként mutatja fel, addig későbbi írásaiban az észlelés, a járás és az utazás, az olvasás vagy az írás folyamatában megélhető személyesség és személyes szabadság nyelvi konvencióktól mentes megformálása foglalkoztatja.
A hetvenes években fokozatosan távolodik el az experimentális irodalom gesztusaitól és fordul az új érzékenységnek is nevezett személyesség és bensőségesség felé. A fordulatot többnyire az amerikai utazása köré szövődő Rövid levél és hosszú búcsú (fordította: Tandori Dezső, Európa, 1979) című elbeszélése és a Lassú hazatérés című tetralógia közé szokták tenni. Ebben a tetralógiában Handke nemcsak Ausztriába való hazatéréséhez kapcsolódó szövegeket fűz lazán össze, de a hagyományosabb történetmeséléshez is „hazatér”. Ezzel mindenekelőtt szöges ellentétben áll az osztrák irodalom másik korabeli fenegyerekének tartott Thomas Bernhard művészetével. Míg Bernhard, a túlzások és tagadások nagymestere, a történetmesélés helyett a történetrombolást teszi meg programjának, addig Handke írásai mindinkább klasszicizáló fordulatot vesznek. De Handke poétikus falvai és tájleírásai is jól érzékelhető ellenpontjai annak a halott és rideg természetnek, amely Bernhard korai (és későbbi) szövegeinek kedvelt színtere.
A tükör mögé
A hazatérés kérdésére rímel ezekben az években Handke elmélyülő foglalatoskodása a saját származásával, amely többek között a karintiai szlovén író, Florjan Lipuš Tjaž növendék c. regényének németre fordításában öltött formát. Bár gyerekkorában a kétnyelvű Griffenben még ismerősen csengett fülében a szlovén, a 70-es évek végén lényegében újra kellett tanulnia a nyelvet, hogy a Lipuš-regényt Helga Mračnikar segítségével lefordíthassa. A határ túloldalán lévő Szlovénia és főként Jugoszlávia iránt Handkéban – az osztrák irodalomban nem egyedülálló módon – különös nosztalgia élt. A soknemzetiségű ország mintegy ráfényképeződik a Habsburg Monarchia képére, de annak dinasztikus jellege nélkül; egyszerre volt otthonos és utópikus. Talán ezzel magyarázható, hogy míg Handkénak komoly fenntartásai voltak a 80-as évek „Közép-Európa sirámai” hallatán, a Jugoszláviára hivatkozó szerb nacionalizmussal szemben nem volt benne gyanakvás.
Bizonyára ezért lett 1991-ben Szlovénia a Jugoszlávia szétesését kommentáló harcos publicisztikáinak első célpontja. Az álmodó búcsúja a kilencedik országtól c. esszéjében (Kertész Erzsébet fordítása a Magyar Lettre Internationale 1991. őszi számában) lényegében Szlovéniát teszi felelőssé Jugoszlávia szétbomlásáért. Ennél nagyobb figyelmet kapott 1996-ban a Süddeutsche Zeitungban megjelent írása (Téli utazás a Duna, Száva, Morava és Drina folyókhoz, avagy igazságot Szerbiának), amelyben Handke úti esszé formájában különös tájként mutatja be Szerbiát. A négy folyó közén, nyugat és kelet határán elterülő ország Handke mitizáló leírásában mentes minden nacionalizmustól – ennek alátámasztására szolgálnak a bemutatott tájalakzatok, legfőképp a szöveg végén bemutatott híd, amely a Drina boszniai és szerbiai partját köti össze. Handkének természetesen eszébe sincs tényfeltáró riportot írni, még akkor se, ha az írás elején azt ígéri, hogy az utazás során az események szemtanúja lesz és „a tükör mögé” fog látni. A Téli utazás irodalmi szöveg, tele utalásokkal, áthallásokkal, képekkel, amelyek a maguk irodalmi logikája szerint működnek, következésképp bajosan kérhető rajtuk számon a racionális érvelés vagy akár a tényszerű ábrázolás. Csakhogy Handke esszéjével egy politikai vitában foglalt állást, s ezzel a bajos ténnyel, úgy tűnik, soha nem volt hajlandó számot vetni. A Téli utazást különböző egyéb utazások követték, s Handke mindinkább belebonyolódott saját politikai állásfoglalásába. A srebrenicai tömeggyilkosság jelentőségét soha nem ismerte el, viszont a háborús bűnökért a hágai bíróság elé állított Slobodan Milošević temetésén beszédet mondott. Boszniába, ha vitára, beszélgetésre hívták, nem ment el.
Az írónak az olvasó a díja. Ennél nincs nagyobb vagy fontosabb elismerés. S Handkét olvasni érdemes. A Nobel-bizottság döntése viszont könnyen azt a benyomást keltheti, hogy a genocídiummal kapcsolatos érzéketlenség Európa szélén más megítélés alá esik, mint Európa közepén. S ez csak tovább tépázza a Nobel-díj erkölcsi tekintélyét.
