Poeta.doc

Egy szabálytalan latin lover

Könyv

 

Catullus: 51. vers

 

Az a férfi a szememben az istenekhez hasonlít,

az a férfi – ha ez nem istenkáromlás – náluk is nagyobb,

aki, szemben ülve veled, szakadatlanul

néz és hallgat téged,

 

ahogy édesen nevetsz – ez engem szerencsétlent

teljesen kivetkőztet önmagamból:

mert amikor csak meglátlak, Lesbia,

elmegy a hangom,

 

elzsibbad a nyelvem, a testemben valami finom

tűz csorog le, cseng a fülem,

és dupla éjszaka ereszkedik

a szememre.

 

A pihenés: abba betegedtél te bele, Catullus,

a pihenés miatt nem bírsz magaddal, ugrabugrálsz annyit,

a pihenés sok királyt is tönkretett már előtted, és

sok gazdag várost!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ez Catullus harmadik legismertebb verse a Gyűlölök és szeretek és az Éljünk, Lesbia, és szeressük egymást után, de így is közelebb az ismertnek már nem is igen tekinthető negyedik helyezetthez (erre a címre talán a Lesbia verebéhez írt darab pályázhat), mint a másodikhoz. Mindenesetre elég furcsa – és nem csak azért, mert a nagyobb adatszerű pontosság kedvéért kísérletképpen verssorokba tördelt prózában fordítottam.

A szerelmes férfinak ez a meglehetősen esendő portréja nem jellemző Catullusra, akinek a lírájáról inkább az a heves szenvedélyesség juthat az olvasó eszébe, ami a Gyűlölök és szeretek két sorában izzik, vagy amivel gyűjteménye 16. versében (Aureliushoz és Furiushoz) támad költészetének vagy inkább személyének két bírálójára, keresetlen szavakkal fenyegetve őket. Az a vers egyébként nemcsak ebből a szempontból pikáns, hanem poétikailag is: azt mondja ugyanis, hogy nem a versnek kell tisztának lennie, hanem a derék, tisztességtudó – pius – költőnek. Csakhogy minimum kérdéses, hogy mennyire tiszta és derék az a költő, aki oly kíméletlen szexuális bánásmódot helyez kilátásba a kritikusai számára.

De talán éppen az a kettősség képezi a Catullus-versek lírai énjének a centrumát, és mintha a fenti versben is ez jelenne meg.

A vers első három versszaka talán, de a legelső biztosan Szapphó egyik töredékesen fennmaradt versének a fordítása (Phainetai moi…). Ez olyan szerelmes vers, amelyben nem ketten szerepelnek, mert a nő és a férfi (Szapphó esetében a két nő) mellett megjelennek további férfiak is. Rájuk a nő imádója úgy tekint, mint az istenekre.

A vers értelmezői sokat töprengtek azon, hogy tulajdonképpen miért. A megszólaló valószínűleg nem a nála szerencsésebb férfiak boldogságát irigyli féltékenyen, hanem az istenekéhez hasonló erejüket csodálja: azt, hogy rájuk nem hat Lesbia varázsa. Merthogy őrá hat, mégpedig nem is akárhogyan. Amíg a többiek képesek folyamatosan, szakadatlanul vagy újra és újra (latinul: identidem) Lesbia látványában és hangjában gyönyörködni, addig a vers alanyának elég ránéznie a nőre, és máris vége: elakad a hangja, elkezd bizseregni a lába szára, csengeni a füle – sőt, el is ájul. (Mi mást jelentene a szemekre ereszkedő kettős éjszaka sötétje?)

Elég meglepő, mert ez minden, csak nem egy latin lover markáns, férfias vonásokkal megrajzolt portréja. Ráadásul ezután valami egészen más következik, annyira más, hogy egyes magyarázók szerint a vers a harmadik szakasszal véget is ér, és az utolsó versszak, amely szerintük a maga kámeaszerű zártságában önálló versként is megállná helyét, valahonnan máshonnan másolódott az idők során a ma ismert helyére.

De ez teljesen valószínűtlen. Az első versszak két sora ugyanazzal a szóval kezdődik (az ille hímnemű, távolra mutató névmás: „az” – ebből származnak az újlatin nyelvek határozott névelői: a francia le, az olasz il, a spanyol el), a második versszak pedig megszólítja Lesbiát. A negyedik strófában szintén van anafora (szó szerint „visszahozás”: amikor szavak, sorok, mondatok elején ugyanaz a nyelvi elem tér vissza), és ott is van megszólítás, amelynek címzettje ezúttal Catullus.

Talán nem járunk messze az igazságtól, ha úgy értelmezzük a verset, hogy annak első felét az a „Catullus” mondja, akit az utolsó versszakban Lesbia szólít a nevén. Az első három versszak világos: Catullusnak elég ránéznie Lesbiára, és máris elájul. De hogyan kapcsolódik ehhez a negyedik szakasz?

Nem közvetlenül, hanem éles vágás után. A harmadik szakasz végén Catullus elájul, és amikor magához tér, akkor kezdődik a negyedik szakasz. Ebben Lesbia kioktató szavai olvashatók. Sokat és aprólékosan magyarázták a sorok élén álló latin szót (otium: pihenés, tétlenség, nyugalom, lustaság, a negotium, a római férfihoz méltó közéleti és üzleti elfoglaltság – a business – ellentéte), amely az első sorban egyértelmű. Otium, Catulle, tibi molestum est: mind az otiumnak, mind az (egyébként „terhet jelentő” értelmű – lásd: „molesztál”) molestumnak van egészségügyi, sőt orvosi jelentése: „Catullus, te az ágynyugalomba betegszel bele.” (Vagy: neked súlyos pihenésitiszed van.)

Vagyis Lesbia az elpuhultságot veti Catullus szemére, ugyanazt, mint a másik versben a Catullus tervei szerint sanyarú szexuális tapasztalatoknak elébe néző két kritikus, Aurelius és Furius. Ez az első két sorban szellemes: Catullus abba betegszik bele, ami mást meggyógyít, a kipihentsége miatt nem bír magával – de a vers vége homályos. Illetve a leírtak világosak: az, hogy az elpuhultság romlásba dönt, a korban történetfilozófiai közhely volt, a kérdés csak az, hogy jön ez ide.

A válasz: sehogy. Az iskolában arra tanítanak, hogy megértsük a dolgokat, hogy mindennek értelmet tulajdonítsunk, ezért ha valami értelmetlen, abba nem nyugszunk bele. Pedig itt éppen arról lehet szó, hogy Lesbia (ami, ha hinni lehet az antik forrásoknak, egy bizonyos Clodia álneve), ez a legjobb társaságokban forgó nő, aki igazán kitűnő társalgó lehetett akkor, amikor pedig nők nem részesültek rendszeres oktatásban, kora divatos közhelyét is Catullus fejére olvassa. Csakhogy ennek ott nincs semmi értelme.

Olyan, mint amikor a kis cseléd a kuplé szerint azt mondja tánc közben a bizonyára kissé illetlenül viselkedő partnerének: „Jaj, Stux úr, maga túl dekadens.” Látszik, hogy csak felszedte valahol ezt a szót, és bár nagyjából tudja, hogy negatív jelentése van, a pontos használatával nincs tisztában, Catullus tehát mintha ezzel a leleplezéssel venne finoman elégtételt az érzéketlen, fölényes Lesbián.

 

Neked ajánljuk