Irodalmi Nobel-díj 2018

„Az irodalom reményt ad”

Olga Tokarczuk lengyel író portréja

  • Balogh Magdolna
  • 2019. november 17.

Könyv

Adam Michnik immár három évtizede megjelenő újságja, a Gazeta Wyborcza, amelyről alighanem túlzás nélkül állíthatjuk, hogy az egész közép-európai térség legnívósabb napilapja, 2016 áprilisában különszámot adott ki: aznap a lap valamennyi írását szépírók jegyezték. A különszámhoz Olga Tokarczuk írt előszót: tömören, áttetsző stílusban fogalmazta meg, miként vélekedik a lengyel társadalom állapotáról, miben látja az irodalom szerepét. Esszéjéből áttételesen művészi credóját is megismerhetjük; társadalom-lélektani diagnózisát és az általa javasolt terápiát pedig minden további nélkül általánosíthatjuk, magunkra is érvényesnek tekinthetjük.

A közösségek végzetes megosztottságáról beszél, a társadalmi méretekben gerjesztett félelemről, annak járványszerű terjedéséről, ami miatt a rettegés egyre inkább rátelepszik az életünkre. Ez azért rendkívül veszélyes, írja, mert a félelem bezárkózásra késztet. Nem kockáztatunk, hiszen az ismert dolgok legalább valamiféle biztonságérzetet nyújtanak. A félelem kapcsolatokat és közösségeket rombol, elválasztja egymástól az embereket, gyanakvóvá és bizalmatlanná teszi őket egymás iránt. „Mi”-re és „ők”-re oszt bennünket, ennélfogva könnyű célpontjává válhatunk mindenféle manipulációnak, kiszolgáltatva populistáknak és más demagógoknak, akik egymás ellen fordítanak, és gyűlöletspirált gerjesztenek.

A félelemmel azt kell szembeszegeznünk, írja Tokarczuk, ami igazából emberré tesz bennünket, s ez nem a bátorság, nem az intelligencia, még csak nem is a találékonyság, hanem a másik emberrel való együttérzés, az empátia, a szolidaritás érzése, ami abból fakad, hogy a másik emberben magunkra ismerhetünk, s fordítva: ő is magára ismerhet mibennünk. Az egyik legjobb módja az empátia gyakorlásának az irodalom, az emberi kommunikációnak az a rendkívül kifinomult formája, amely lehetővé teszi számunkra, hogy egy időre megszűnjünk önmagunk lenni, és nagyszerű felfedezőútra induljunk egy új kontinens, a másik ember énje felé.

Egy humanista szólal meg itt, egy demokrata, aki nem fél, és másokat is arra buzdít, ne féljenek. Egy idealista, aki visszahelyezi jogaiba az utóbbi évtizedekben presztízsétől megfosztott magas irodalmat és kultúrát azzal, hogy a demokratikus társadalomban betöltött szerepére hívja fel a figyelmet.

Az írónő minden nyilvános fellépése ilyen bátor kiállás az európai értékek mellett: fellép a nők és az elnyomott kisebbségek védelmében, állatbarát és környezetvédő.

 

A szélsőjobb fanyalog

Olga Tokarczuk ötödik lengyel íróként, Henryk Sienkiewicz (1905), Władysław Reymont (1924), Czesław Miłosz (1980) és Wisława Szymborska (1996) után a 2018-as év Nobel-díját kapta.

A fogadtatása otthon szinte egyöntetűen lelkes volt. Csak a szélsőjobboldal fanyalog. Csak a lengyel kormánypárt hívei látnak ellenséget ebben a törékeny teremtésben. Pusztán azért, mert nyilvános szerepléseiben nem kíméli a Jog és Igazságosság pártjának a múltat meghamisító emlékezetpolitikáját, homofóbiáját és antiszemitizmusát.

Tizennégy könyv, köztük novelláskötetek, egy gyerekkönyv, valamint egy esszékötet, amely a lengyel realista próza nagy klasszikusát, Bolesław Prus nagyszerű A bábuját olvassa-értelmezi újra revelatív módon – és a legfontosabbak, a lengyel és nemzetközi díjakat hozó regények: ez a ma 57 éves írónő eddigi, mennyiségileg is jelentős életműve.

Tokarczuk Az Őskönyv nyomában (1993, magyar kiadás: Európa Kiadó, 2000, ford. Mihályi Zsuzsa) című regényével robbant be a lengyel irodalomba, 1997-ben megkapta érte a Koś­cielski-díjat, amit az adott év legjobbnak ítélt prózai, illetve lírai kötete szerzőjének ítélnek oda. Noha a művet az első könyvek mindent akarása jellemezte – az egész világegyetemet igyekezett belesűríteni a XVII. század második felében játszódó, a Könyvek Könyvét kereső arisztokrata társaság expedíciójának kalandjait bemutató regénybe –, a regénynek a szakmai mellett megérdemelt közönségsikere is volt. Az olvasók az izgalmas, fordulatos cselekményt és a színes történetmesélést díjazhatták, ahogy a mű filozofikumát is; mégsem állíthatnánk, hogy a regény már a majdani jelentős szerzőt sejtette.

Az csak az Őskor és más idők (1996, magyar kiadás: L’Harmattan, 2011, ford. Körner Gábor) megjelenése után vált bizonyossá. Erről a könyvéről mondta az írónő: „Amióta az eszemet tudom, olyan könyvet akartam írni, mint amilyen ez. Megalkotni és leírni egy világot.” Őskor, a Délkelet-Lengyelországba helyezett falu valójában az egész világot leképező metafora, s az eljárás, amely a kicsiben az egész univerzumot akarja megmutatni, kétségtelenül a márquezi poétikának is sajátossága. A családregényként is olvasható mű cselekménye hét évtizedet fog át az első világháború kezdetétől a Szolidaritás-korszakig úgy, hogy a zárt közösségben zajló események állnak az előtérben, ám a „nagy” történelem benyomul a falu életébe, otthagyja nyomait a Boski és a Niebieski család három nemzedékének életén. Az asszociációk sokaságát mozgósító mű az univerzális és a regionális értelmezések lehetőségét egyaránt megengedi: „Őskorba az olvasó éppúgy beleláthatja az elveszített Édenkertet, ahogy a 20. századi Kelet-Európát, de akár az egész emberi világot is, hiszen, ahogy Ruta mondja: »Itt véget ér minden«” – írja Márton László a kötet utószavában.

 

Zárt világ teremtése

Az első két regény sikerének hátteréhez az is hozzátartozik, hogy a korszakváltás nyomán éppen születőben lévő új irodalmi nyilvánosságba, a rendszerváltás utáni Lengyelország kulturális közegébe robbantak be, amikor az olvasók más elvárásokkal fordultak az irodalomhoz, s a fiatal írók is a közvetlen elődöktől eltérő utakat választottak. Nemcsak a társadalmi szerepkényszer megszűnéséről volt szó, hanem arról is, hogy Tokarczuk vagy Magdalena Tulli a két háború közti modern lengyel próza teljesítményeihez nyúltak vissza. Annak a hagyománynak a szálát vették fel, amelynek poétikai útkereséseit a modern lengyel irodalom jeles teoretikusa, Włodzimierz Bolecki „a próza költői modelljeként” írta le, s amely a realista konvenciótól eltérően a nyelv autotelikus funkcióját tette meg a regények szervező elvének.

Nem véletlen, ahogy Tokarczuk Bruno Schulz „lenyűgöző és utánozhatatlan prózájáról” beszél, hiszen saját írásmódja sokat köszönhet a drohobyczi rajztanár mitikus és álomszerű, a „valóságos” és a képzeletbeli síkokat egymásba játszató novelláinak. Igaz, Schulz Czesław Miłoszsal, vagy éppen Bolesław Leśmiannal együtt még egy másik szempontból is fontos kapocs Tokarczuk számára: mindhárom említett szerző életművében a háború előtti lengyel irodalomnak egy-egy olyan különleges költői-írói teljesítményét csodálja, amely legalább részben azáltal születhetett meg, hogy a (lengyel–ukrán–zsidó, lengyel–litván, lengyel–zsidó) határvidékek nyelvi, kulturális és vallási heterogenitásából merített inspirációt.

Tokarczuk poétikája e megfontolások és példák nyomán gazdagodott: az álomszerűség, a költőiség és a zárt világ teremtésének igénye mellett egyre fontosabb a hétköznapi realitás síkjának beemelése a művekbe: a Nappali ház, éjjeli ház (1998, magyar kiadás: L’Harmattan, 2014, ford. Körner Gábor) ábrázolt világa az előző regényhez hasonlóan zárt kisvilágba kalauzol, de ez az elbeszélő saját mindennapjainak világa. A történet színhelye egy alsó-sziléziai falu, Piętno, ahol az elbeszélő (akit a szerző alteregójának tekinthetünk) nemrégiben telepedett le párjával, R.-rel és a kutyáival. Mindennapi életük apró-cseprő történései adják a cselekmény keretét, vagy inkább egyik síkját az elbeszélésnek, amelybe kollázsszerű technikával épít be különböző történeteket, filozófiai és kozmogóniai eszmefuttatásokat, portrékat, esszéket, sőt, ételrecepteket. A beépített történetek olykor nem függnek szorosan össze egymással, máskor viszont az olvasó képzeletében mozaikdarabokként állnak össze nagyobb egésszé. Elolvashatjuk egy környékbeli szent élettörténetét lejegyzőjének élettörténetével s az ezt kutató német tudós élettörténetével együtt. Vagy a környékről kitelepített németek sorsának egy-egy metszetét bemutató történeteket, amelyek révén több nézőpontból felvett képet kaphatunk a traumatikus 20. századi történelem okozta emberi drámákról.

Ezzel a kollázsszerű eljárással egyrészt kitágítja a szerző az elbeszélés kereteit a térben és az időben, másrészt a szöveg, elemelkedve a köznapiság szintjéről, a történetbe belesimított fragmentumok révén metafizikus távlatot kap. A hétköznapokban benne élő elbeszélő tudja-birtokolja a beépített történetekben benne foglalt tudást is, ami immár az ő személyes történeti tudásává lesz, s egyúttal saját személyes identitásának is elszakíthatatlan részévé válik.

 

Úton

A Begunok (Bieguni) című regénye (2007) éppen ellenkező irányba indul el: a modern nomádok repülőtereken és utakon zajló életét, magát az utazást mint a túlélés zálogát mutatja be. A cím egy 17. századi, orosz óhitű szekta neve, amelynek tagjai úgy tartották, csak akkor menekülhetnek el a Gonosz elől, ha folyton mozgásban, úton vannak. Metaforikusan utal mindazokra, akik csak akkor érzik, hogy élnek, ha épp úton vannak. „Amikor útnak indulok, eltűnök a térképről. Senki sem tudja, hol vagyok. Azon a ponton, ahonnan elindultam, vagy azon a ponton, ahova tartok? Van-e valamiféle »között«?” – kérdi az önéletrajzi vonásokat viselő elbeszélő.

Az önéletrajzi mozzanat azonban csak egy a sok lehetséges nézőpont közül, az utazást mint kulturális jelenséget, mint a modern civilizáció közös tapasztalatát járja körül az elbeszélő. Minthogy „…pillanatok, szilánkok, pillanatnyi együttállások vannak, amelyek egyszer létrejöttek, majd részeikre esnek szét. Élet? Semmi ilyesmi nincsen; vonalakat, síkokat, (mértani) testeket és ezek időbeli változásait látom.” Az adekvát irodalmi forma nem a lineáris elbeszélés, hanem a különféle naplófeljegyzések, rövid vázlatok, filozófiai vizsgálódások, önálló elbeszélések gyűjteménye, amelyek azonban egy fölérendelt egész részei.

Alighanem ezt a különös, intellektuálisan rendkívül telített prózai formát is értékelte a brit Man Booker-díj zsűrije, amely 2018-ban ítélte a rangos nemzetközi díjat az írónőnek.

Tokarczuk kísérletező szenvedélye soha nem jelent radikális újítást, inkább a már kimunkált eljárások folytatásának és az újdonságnak valamiféle dialektikája jellemzi. Ez párosul az írónőnek a nem szabványoshoz, az ambivalenshez, a normaszegéshez, a határok átlépéséhez, mindenfajta eretnekséghez való személyes vonzódásával a 2015-ös nagyregény, a Jakob könyvei tanúsága szerint, amely a 18. században élt zsidó misztikus Jakob Frankról és szektájáról szól. De a téma nemcsak Frank ellentmondásos alakja és a megítélésében mutatkozó szélsőségek miatt érdekes, hanem a frankizmus kulturális jelentősége miatt is: a zsidó messianizmust a katolicizmussal ötvözni próbáló frankizmus jelentős hatással volt a korszak lengyel arisztokráciájára, sőt Mickiewicz révén (akinek az anyja és a felesége is Frank híve volt) magának a lengyel romantikus messianizmusnak, és ennek révén a lengyel nemzettudatnak a kialakulására is.

Tokarczuk sokrétű, sok szálat mozgató, erősen filozofikus, ugyanakkor rendkívül személyes írásmódja, amely a világ és az emberi személyiség kutatásának szenvedélyét képes érdekfeszítő történetmondással ötvözni, évtizedek óta az olvasók nem szűnő érdeklődésének középpontjában áll. A bevezetőben idézett esszéjének záró gondolata szerint: „…az irodalom a reményt adja számunkra – azok, akik részesei, valamiképpen megsokszorozzák létezésüket, szélesebb a látókörük. Azt is jobban értik, hogy a világot nem lehet egyetlen képletbe belefoglalni, és nem lehet csak egyetlen diagnózist felállítani az állapotát illetően, mint ahogyan nem lehet egyetlen univerzális gyógyszert találni a bajára.”

 

Neked ajánljuk