| Berzsenyi Dániel: A Szonetthez
Cypris rózsalehellete Nemzett Laura ölén téged, alak Szonett! Zengvén lelkes ezüstszavad, Megnyílt a buta kor százados éjjele; Hellász napja dicsőn derűlt, S paeánt ömledezett a Capitólium.
Paeán! újra születsz nekünk Ott, hol Coos koszorús húga, az ősz Tokaj A Bodrogra könyöklik, és Eos langyaival keble bujálkodik. Hallom Dácia halmain, Hallom zengeni már aeoli lantodat; Fürtöd mádi aranygerezd S tündöklő amazonpárta ölelgeti.
Idvezllek, Helicon Kegye! Jer, csókold, koszorúzd a te Kazinczydat! Pólyád szebb örömébe mártsd Lelkét, ciprusidat hurjaitól kizárd. Múlass, zengj, enyelegj vele! Vaucluse s Laura leend – Széphalom s Angyala. |
Berzsenyi verse szerintem nehezebben érthető, mint az ennél hatszáz évvel korábbi Halotti beszéd. Tulajdonképpen egyre újabb szövegek megértése ütközik egyre nagyobb nehézségekbe – ezért van értelme annak, hogy Nádasdy Ádám a Bánk bán magyar fordításán dolgozik. A legfőbb nehézség olykor nem is az, hogy kivesznek a nyelvből szavak, szóalakok (pl. a leend), hanem inkább, hogy a kulturális emlékezetben homályosulnak el bizonyos jelentések: „Cypris”, „Vaucluse”.
„Mi a magyar most? Rút sybaríta váz” – mondja Berzsenyi, az irodalomtudós pedig elmagyarázza, hogy a „sybarita” a Sybaris nevű dél-itáliai görög város lakója, és itt arról van szó, hogy ez a népség az elpuhultságáról volt híres (miután egy harciasabb korban minden ellenségét legyőzte).
De ez közönséges lexikonadat. A probléma az, ami nem is látszik: a „váz”.
Mert mit akar ez jelenteni? Valamiféle kiaszott csontvázat? De hát az elpuhultsághoz nem éppen a soványság képzete kötődik. Berzsenyi egy helyütt azt írja A magyarországi mezei szorgalom (mai magyarul: a mezőgazdaság) némely akadályairul című értekezésében: „Mert bizony egészen másként érez az ember maga iránt, mikor magát csinos öltözékben csinos embernek látja, másként pedig, mikor a csúf gúnyában magát váznak látja és érzi.” Csokonainál pedig ezt olvashatjuk: „Próbáltabb varjú vagyok én, mintsem egy váztól elszaladjak.” A váz tehát „csúf gúnyát” visel, és megijed tőle a varjú, vagyis Berzsenyi korában egyszerűen azt jelentette: madárijesztő. A magyar tehát elpuhult, és nem megfelelő ruhában jár (a zsinóros mentét kedvelő Berzsenyi utálta a nyugat-európai divat szerinti öltözködést, mély megvetéssel beszélt a mellényről és a nyakkendőről).
A Szonetthez című versnek már az ötlete is alig érthető: miért kell ódát írni – egy versformához? Mintha valaki elégiát írna az eposzról, vagy operát az operettről. A verset alighanem a kényszer szülte: Kazinczy szerette volna, ha Berzsenyi kipróbálja magát a szonett formájában, ő viszont idegenkedett tőle. Írt időmértékes verset – vagyis amikor a hosszú és a rövid szótagok szabályos váltakozása adja a ritmusélményt, „Romlásnak indult, hajdan erős magyar”: pampampa-rampamm pampara-rampapamm, és írt rímes verset: „Jer, Daphne! hol e nyers patak / A bércből kiforradoz, / S mohosult kősziklafalak / Közt a völgyre szakadoz” –, de a kettőt együtt, a rímes-ritmusos csilingelést giccsesnek tartotta.
Csakhogy Kazinczy addig rágta a fülét, hogy ha szonettet nem is volt hajlandó írni, legalább összeütött egy ódát, úgynevezett aszklépiadészi mértékben, a Szonetthez.
Tartalmilag a következőkről van szó: amikor megszületett a világirodalomban az első – szép, formás: az „alak” szó ezt jelentette – szonett („Zengvén lelkes ezüstszavad”), akkor véget ért a középkor („megnyílt a buta kor százados éjjele”), elkezdődött a reneszánsz (Hellász napja dicsőn derűlt), és üdvrivalgásban tört ki az ókori Róma (paeánt ömledezett a Capitólium).
Hurrá (a „paean” itt maga az üdvrivalgás szava), most magyarul is születik szonett, mégpedig ott, ahol a boráról híres, régi görög sziget, Kósz, „húga” a Tokaji-hegy vagy az egész hegyvonulat a tőle keletre (Éósz a hajnal istennője) folyó Bodrog fölé magasodik. A költő már hallja, ahogy Zemplénben – a messzi Somogyból nézve az ottani Széphalom, vagyis Kazinczy lakóhelye is Erdély, azaz Dácia – megképződik a görög lírai költészet („aeoli”) lantján a szonett, amelynek haját szőlőlevelekből és -fürtökből font koszorú („mádi arany gerezd”) és párta díszíti.
A költő ezután üdvözli a görög költészet szimbolikus hegyéről, a Helikónról ideszármazott bájos istennőt (görögül: Kharisz, latinul: Grácia – akkori magyarul: „Kegy”), és arra kéri, hogy adjon ihletet Kazinczynak. Adjon neki alkalmat a versírásra gyermekáldással: „pólyád szebb örömébe márts lelkét”. Ez egyébként azt is jelentheti, hogy lányok után szülessen végre fia. Mert Berzsenyinek van egy másik verse Kazinczyhoz, ami arról, szól, hogy a gólya – kihalt szó: a cakó! – már megint lánnyal tréfálta meg a barátját. A gyermekhaláltól, a temetőtől, annak szimbolikus fájától mindenesetre ezután már kímélje meg (Kazinczy első lánya csecsemőkorában meghalt): „ciprusidat hurjaitól kizárd”.
Ha mindez megtörténik, és a Szonett, illetve ennek múzsája Kazinczyval fog enyelegni, akkor Széphalom Vaucluse-zé, a nagy szonettköltő, Petrarca visszavonultságának színhelyévé, „Széphalom angyala” pedig, azaz Kazinczy felesége, Török Sophie Laurává, Petrarca múzsájává fog átlényegülni.
Jól látszik, elég kényszeredett az egész, amire mintha a második szakasz furcsa képe is önkéntelenül utalna: ott, ahol a Kósz ősz húgaként megszemélyesített Tokaj keble a hajnal istennőjének „langyaival bujálkodik”. Mert azt hiszem, a költő tiltakozott volna, ha szó szerint vesszük az itt megjelenő erotikus mozzanatot. A szíve mélyén mélységesen szonettellenes Berzsenyi alkotói gyötrelméről mégsem ez a rész árulkodik a leginkább, hanem már rögtön az első kép, amely a szonett születését úgy írja le, hogy a szerelem istennője (a ciprusi születésű Vénusz/Aphrodité) rálehelt Petrarca múzsájának ölére. Mert azért elég furcsa nemzés az, amelyből hiányzik a férfi princípium.
