Poeta.doc

A retropoézis rovatból

Könyv

Berzsenyi Dániel: A Szonetthez

 

Cypris rózsalehellete

Nemzett Laura ölén téged, alak Szonett!

Zengvén lelkes ezüstszavad,

Megnyílt a buta kor százados éjjele;

Hellász napja dicsőn derűlt,

S paeánt ömledezett a Capitólium.

 

Paeán! újra születsz nekünk

Ott, hol Coos koszorús húga, az ősz Tokaj

A Bodrogra könyöklik, és

Eos langyaival keble bujálkodik.

Hallom Dácia halmain,

Hallom zengeni már aeoli lantodat;

Fürtöd mádi aranygerezd

S tündöklő amazonpárta ölelgeti.

 

Idvezllek, Helicon Kegye!

Jer, csókold, koszorúzd a te Kazinczydat!

Pólyád szebb örömébe mártsd

Lelkét, ciprusidat hurjaitól kizárd.

Múlass, zengj, enyelegj vele!

Vaucluse s Laura leend – Széphalom s Angyala.

Berzsenyi verse szerintem nehezebben érthető, mint az ennél hatszáz évvel korábbi Halotti beszéd. Tulajdonképpen egyre újabb szövegek megértése ütközik egyre nagyobb nehézségekbe – ezért van értelme annak, hogy Nádasdy Ádám a Bánk bán magyar fordításán dolgozik. A legfőbb nehézség olykor nem is az, hogy kivesznek a nyelvből szavak, szóalakok (pl. a leend), hanem inkább, hogy a kulturális emlékezetben homályosulnak el bizonyos jelentések: „Cypris”, „Vaucluse”.

„Mi a magyar most? Rút sybaríta váz” – mondja Berzsenyi, az irodalomtudós pedig elmagyarázza, hogy a „sybarita” a Sybaris nevű dél-itáliai görög város lakója, és itt arról van szó, hogy ez a népség az elpuhultságáról volt híres (miután egy harciasabb korban minden ellenségét legyőzte).

De ez közönséges lexikonadat. A probléma az, ami nem is látszik: a „váz”.

Mert mit akar ez jelenteni? Valamiféle ki­aszott csontvázat? De hát az elpuhultsághoz nem éppen a soványság képzete kötődik. Berzsenyi egy helyütt azt írja A magyarországi mezei szorgalom (mai magyarul: a mezőgazdaság) némely akadályairul című értekezésében: „Mert bizony egészen másként érez az ember maga iránt, mikor magát csinos öltözékben csinos embernek látja, másként pedig, mikor a csúf gúnyában magát váznak látja és érzi.” Csokonai­nál pedig ezt olvashatjuk: „Próbáltabb varjú vagyok én, mintsem egy váztól elszaladjak.” A váz tehát „csúf gúnyát” visel, és megijed tőle a varjú, vagyis Berzsenyi korában egyszerűen azt jelentette: madárijesztő. A magyar tehát elpuhult, és nem megfelelő ruhában jár (a zsinóros mentét kedvelő Berzsenyi utálta a nyugat-európai divat szerinti öltözködést, mély megvetéssel beszélt a mellényről és a nyakkendőről).

A Szonetthez című versnek már az ötlete is alig érthető: miért kell ódát írni – egy versformához? Mintha valaki elégiát írna az eposzról, vagy operát az operettről. A verset alighanem a kényszer szülte: Kazinczy szerette volna, ha Berzsenyi kipróbálja magát a szonett formájában, ő viszont idegenkedett tőle. Írt időmértékes verset – vagyis amikor a hosszú és a rövid szótagok szabályos váltakozása adja a ritmus­élményt, „Romlásnak indult, hajdan erős magyar”: pampampa-rampamm pampara-rampapamm, és írt rímes verset: „Jer, Daphne! hol e nyers patak / A bércből kiforradoz, / S mohosult kősziklafalak / Közt a völgyre szakadoz” –, de a kettőt együtt, a rímes-ritmusos csilingelést giccsesnek tartotta.

Csakhogy Kazinczy addig rágta a fülét, hogy ha szonettet nem is volt hajlandó írni, legalább összeütött egy ódát, úgynevezett aszklépiadészi mértékben, a Szonetthez.

Tartalmilag a következőkről van szó: amikor megszületett a világirodalomban az első – szép, formás: az „alak” szó ezt jelentette – szonett („Zengvén lelkes ezüstszavad”), akkor véget ért a középkor („megnyílt a buta kor százados éjjele”), elkezdődött a reneszánsz (Hellász napja dicsőn derűlt), és üdvrivalgásban tört ki az ókori Róma (paeánt ömledezett a Capitólium).

Hurrá (a „paean” itt maga az üdvrivalgás szava), most magyarul is születik szonett, mégpedig ott, ahol a boráról híres, régi görög sziget, Kósz, „húga” a Tokaji-hegy vagy az egész hegyvonulat a tőle keletre (Éósz a hajnal istennője) folyó Bodrog fölé magasodik. A költő már hallja, ahogy Zemplénben – a messzi Somogyból nézve az ottani Széphalom, vagyis Kazinczy lakóhelye is Erdély, azaz Dácia – megképződik a görög lírai költészet („aeoli”) lantján a szonett, amelynek haját szőlőlevelekből és -fürtökből font koszorú („mádi arany gerezd”) és párta díszíti.

A költő ezután üdvözli a görög költészet szimbolikus hegyéről, a Helikónról ideszármazott bájos istennőt (görögül: Kharisz, latinul: Grácia – akkori magyarul: „Kegy”), és arra kéri, hogy adjon ihletet Kazinczynak. Adjon neki alkalmat a versírásra gyermekáldással: „pólyád szebb örömébe márts lelkét”. Ez egyébként azt is jelentheti, hogy lányok után szülessen végre fia. Mert Berzsenyinek van egy másik verse Kazinczyhoz, ami arról, szól, hogy a gólya – kihalt szó: a cakó! – már megint lánnyal tréfálta meg a barátját. A gyermekhaláltól, a temetőtől, annak szimbolikus fájától minden­esetre ezután már kímélje meg (Kazinczy első lánya csecsemőkorában meghalt): „ciprusidat hurjaitól kizárd”.

Ha mindez megtörténik, és a Szonett, illetve ennek múzsája Kazinczyval fog enyelegni, akkor Széphalom Vaucluse-zé, a nagy szonettköltő, Petrarca visszavonultságának színhelyévé, „Széphalom angyala” pedig, azaz Kazinczy felesége, Török Sophie Laurává, Petrarca múzsájává fog átlényegülni.

Jól látszik, elég kényszeredett az egész, amire mintha a második szakasz furcsa képe is önkéntelenül utalna: ott, ahol a Kósz ősz húgaként megszemélyesített Tokaj keble a hajnal istennőjének „langyaival bujálkodik”. Mert azt hiszem, a költő tiltakozott volna, ha szó szerint vesszük az itt megjelenő erotikus mozzanatot. A szíve mélyén mélységesen szonettellenes Berzsenyi alkotói gyötrelméről mégsem ez a rész árulkodik a leginkább, hanem már rögtön az első kép, amely a szonett születését úgy írja le, hogy a szerelem istennője (a ciprusi születésű Vénusz/Aphrodité) rálehelt Petrarca múzsájának ölére. Mert azért elég furcsa nemzés az, amelyből hiányzik a férfi princípium.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.