Irodalmi csirkefogók

Győz a hanta

Könyv

Az irodalmi életet korántsem feltétlenül a nagy írók és költők teszik szórakoztatóvá, különössé vagy éppen kriminálissá. Szélhámosok és hintáslegények a magyar irodalom történetéből.

Tartsuk bár az irodalmat mégoly emelkedett, vagy akár egyenesen szent dolognak, az irodalmi életről, a mairól éppúgy, mint a száz vagy kétszáz év előttiről, köztudomásul szolgál, hogy nagyon is gyarló közeg. Vagyis itt ugyanúgy akadnak hétköznapi bűnösök, mint a társadalmi élet más szegleteiben, a különbség pedig néha mindössze csak annyi, hogy a latrok éppenséggel íróként próbálják elfogadtatni magukat.

Az 1920-as években feltűnést keltő Radó Ernő esetében talán még ennyit sem állíthatunk teljes bizonyossággal, hisz’ az ő kiterjedt bűnözői működésének az irodalom csupán az egyik részterülete volt. Igaz viszont, hogy ott olyan eredeti ötletekkel állt elő, ami alkalmasint a marketing sok mai szakembere számára is imponáló lehet. Így például a bűnügyi tudósítások szerint kellemetlenül tolakodó, de kétségkívül leleményes fiatalember felvásárolta egy negyedvonalbeli költőnő pár évvel korábbi verseskötetének (Tóth Jolán: A láthatatlan piramis) eladatlanul maradt példányait, majd kicseréltette a címlapokat, azokon immár a maga nevét feltüntetve szerzőként. Miután ekképp „megalapozta” hírnevét és egy fekete keretes szemüveg viselésével megteremtette komoly írói imázsát is, 1925-ben megjelentette A nagy betegség című – talán már valóban saját – művét, melyet rögtön második kiadás gyanánt bocsátott ki. Valamint a könyv utolsó lapjain ott szerepeltette mindazokat az elismerő kritikákat, melyeket a Pesti Hírlap, a Magyarság s más korabeli orgánumok jelentettek volna meg a soha nem létezett első kiadásról. Itt újfent a névcsere megoldását alkalmazta: a mások könyveiről megfogalmazott dicsérő recenziókat ismét gavallérosan a saját nevére véve.

Sajnos Radó, kiábrándító módon, sokkalta közhelyesebb bűnözői eszközöket is alkalmazott. Így például a budapesti nemzetközi eszperantista kongresszus, majd a fogorvoskongresszus meghívottjai közé elegyedve szélhámoskodott, sőt nem átallott villamosbérletet lopni. 1929-ben azután, mint vitéz szentmártoni Radó Antal Ernő, a Vitézi Szék éves értekezletére is megpróbált beszivárogni, ám itt igazoltatták és egy rakás lopott papírt találtak nála. A letartóztatott Radó morfinistának és kokainistának vallotta magát, s a források tanúsága szerint ezután már csak szimpla bűnözőként szerepelt a lapok hasábjain.

*

A Krúdy Gyula által többször is megörökített és oly beszédes vezetéknevű Simli Mariska ugyancsak erősen vágyott a publicitásra, s szintén következetesen az irodalmi élet és a törvényesség külső határvidékén tevékenykedett, mint soha meg nem jelenő könyvek és lapok propagátora. A rendszerint reverendát, cilindert és monoklit viselő, de sajnálatosan kétes higiéniájú fiatal nő a Hét bagoly vonatkozó részlete szerint „mindenütt feltűnést kelt magaviseletével, és többnyire új lapok megindításához gyűjt előfizetőket. A rövidre vágott hajával, sötét szemével, halovány arcával, keskeny vállával, izgatott beszédével végigjárta Magyarországot, és a vidéki városokban a különös leányzó bizonyos sikerekre tett szert. De aztán lefelé kezdett haladni csillaga, itt-ott a rendőrséggel is összeütközései voltak. Írni nemigen tudott, legfeljebb néhány silány verset; az egykori »kékharisnya«, akinek feltűnése elején mutatkozott, idővel előfizetők gyűjtéséből tengette életét.” Az 1903-ban, alig 35 esztendősen, tüdőbajban elhunyt Mariska életútját (melyhez a hangyaszorgalmú Szinnyei József lexikona nyomán egyetlen Debrecenben megjelentetett művet tudunk hozzákapcsolni) néhány éve, Pesti csodabogarak című kötetében, Saly Noémi tárta fel lenyűgöző és szórakoztató részletességgel.

Akadnak persze ennél jóval terjedelmesebb – és valamelyest színvonalasabb – életművel rendelkező kétes alakok is irodalomtörténetünkben. Olyanok például, mint a politikai kalandorsággal és selyemfiúi ügyeskedéssel érvényesülő Pekár Gyula, akinek mindmáig szobra áll a Nemzeti Múzeum előtt. Pontosabban természetesen Arany Jánosnak van szobra a Múzeumkertben, ám Stróbl 1893-ban a mellékalakként ott elhelyezett Toldit a daliás Pekárról mintázta. Pekár helyből amorális pályakezdését és íróvá válását, melyben a jóhiszemű Justh Zsigmond körének, valamint a századvég legelőkelőbb félvilági hölgyének, a fiatalembert kitartó Pilisy Rózának is komoly szerep jutott, újra csak Krúdy örökítette meg, 1920-as regénye, a Velszi herceg lapjain, Bimy néven felléptetve az élősködő írópalántát.

A franciás írói modorral és a könnyeden erotikus hangvétellel hasztalan kísérletező Pekár a húszas évekre már túl volt egy teljes fordulaton. Egyrészt az erkölcsös és hangsúlyozottan magyaros témák felé fordult, másrészt belevetette magát a nagypolitikába. Itt is a hazafiaskodás lett a kenyere, s szinte ki sem lehetett őt robbantani Tisza István Munkapártjának klubjából. 1914 nyarán, a világháború első heteiben, mint azt Berzeviczy Albert naplója is tanúsítja, Pekár minden alkalmat megragadott, hogy a pártkör erkélyéről beszédeket tartson a háborút éltető tömegnek. Az igazi beérkezést azonban az ellenforradalmi korszak hozta el számára, amikor pár évre a keresztény kurzus egyik rettegett kultúrpolitikai főembere és irodalmi nagyság vált belőle: akadémikus, társasági elnök, miniszter. A Krúdyn hatalmi pozíciójából bosszút álló, saját drámáját, a jellemző című Magyart pedig a Nemzeti Színházra rátukmáló Pekárról pár évig csak az országhatáron túl írtak őszintén. Például az épp bécsi emigrációban élő Gábor Andor, aki ilyen üdítő gúnnyal szólt a bűnös ifjúságú sokszoros díszelnökhöz: „Hiszen tetszik tudni, Gyula bácsi, hogy én tudom, hogy a Gyula bácsi nem marhaságot akar írni és nem tehet róla, hogy a legjobb akarattal is mindig csak azt ír, de tetszik tudni, Gyula bácsi, ebben a gyalázatos irodalomban a szándék egyáltalán nem fontos. A szándék lehet nemzeti – ugye, Gyula bácsi, maga mindig szép nemzetit akar írni, ugye? – de azér’ az írás mégsem írás, hanem izé. Nemzeti izé.”

*

Ha jobban belegondolunk, akár a jelenkori irodalmi életben is találnánk a Pekáréval rokon alakokat, ám ezek elősorolása helyett zárjuk inkább cikkünket pár szocializmuskori hóhányóval! A magyar irodalom legnagyobb hantása alighanem Illés Béla volt: róla és konfabulációiról, köztük a még utcanévvé is vált koholmányáról, Guszev tüzérszázados meséjéről néhány éve hosszabb cikkben emlékeztünk meg (lásd: A hetvenkedő katona, Magyar Narancs, 2014. december 4.). Fiatalabb kor- és pályatársa, Boldizsár Iván azonban majdnem ilyen regébe illő szereplője volt a múlt század irodalmi életé­nek. Könnyű kézzel odavetett, leghíresebb hazugságát hamar a fejére olvasták, midőn a hetvenes években arról mesélt, hogy berlini orvostanhallgató korában személyesen is megismerkedett Franz Kafkával, jóllehet, A per szerzője akkor már bő fél évtizede halott volt.

Világháborús élményei, a Don-kanyar és az antifasiszta ellenállási mozgalom körül merészen szárnyaló emlékei majdnem ennyire kétes hitelűek voltak, ám a számtalan írásában felhasznált hősi-csodás anekdoták Boldizsár életében cáfolat nélkül maradtak. (Igaz, az a többször megírt története, miként próbálta századosi egyenruhában megmenteni a munkaszolgálatos Szerb Antalt, Sárközi Györgyöt és Halász Gábort, komoly, bár lefojtott háborgást váltott ki az akkor még élő hozzátartozókból.) A szemérmetlen lódításokat Boldizsár cikcakkos pályafutása óvta meg a leleplezésektől. Külügyi államtitkárként két egymást követő miniszterét (Rajk, Kállai Gyula) is elvitte az ÁVH, volt álkisgazda, rákosista főszerkesztő, majd kétszer is Nagy Imre bizalmi embere, hogy aztán ő írja meg az első kádárista 56-os film, az Éjfélkor forgatókönyvét. Élete legvégén, 1988-ban pedig a bős–nagymarosi vízlépcső megépítése ellen szavazott a parlamentben, jeléül annak, hogy politikai szélkakasként összehasonlíthatatlanul közelebb jutott a zsenialitáshoz, mint íróként.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.