Nosztalgiautas. Így nevezi Kiss Noémi az utazót, aki olyan tájakra kíváncsi, amelyek már nem léteznek. Aki összecsukja a kedvenc könyveit, és útnak indul emlékeket keresni. Érezni a hiányt. A história kapaszkodóin megmászni az időt. Elrontani a könyvekbe írt történeteket a szavakban megfoghatatlan, összekuszált, szedett-vedett valósággal. A sáros utak az emészthetetlen múltba viszik az utazót idegenek halottait megsiratni, mások emlékeit felidézni, és összeroppanni az erőszakkal nyakába varrt történelem súlya alatt. „Bukovina ma már csupán szöveg. Regény vagy emlékmű. Akkor mi hol jártunk?”
A Rongyos ékszerdoboz először 2009-ben jelent meg. A 2018-as kiadás öt új útleírással bővült, amelyekben Kiss Noémi ismét leviszi az olvasót a térképről olyan tájakra, amelyek már csak antikváriumokban porosodó útikönyvekben léteznek, miközben az utazók lába alatt az üresség tátong. „Mosolyognak, boldogság ül az arcukon, de közben alig várják, hogy újra otthon legyenek, és csak mesélni kelljen arról, hogy létezik ez a romos világ, ez a rongyos, kopott szépség.” A kötet 12 útleírása az olvasót olyan helyekre viszi, amelyeket csak nemes kábultságban tanácsos megtapasztalni. Ebben az elvetélt jelenben mit is lehetne kezdeni a dicső múlttal? A temető az egyetlen hely, amely a helyére mozdítja a kificamodott teret és időt. A temetőkön nem lehet számonkérni a hiányzó jelent és az álmos jövőt. A temetőkben elég csak emlékezni. „Halottnak lenni jó Grúziában. (...) Élni sokkal nehezebb.”
Az útleírások nyelve költőien akkurátus: egyszerre áradó és kimért, cserfes és pontos. Kiss Noémi utazója tapasztalt és művelt, kamaszosan pimasz és érzéki. Olyan, aki szereti meglesni a titkokat. Akit egyaránt érdekelnek a részletek és a nagy összefüggések. A 12 útleírás nem csupán az élményközeli és élménytávoli elemeket szövi egybe, hanem a valóságot is a fantasztikummal. A költői nyelv úgy rúgja fel az antropológiai munka szabályait, hogy közben messzemenően hű marad hozzájuk: a költő, aki azt játssza, hogy antropológus, egyszerre fog kint s bent egeret.
A 2018-as kiadás egyik szépsége, hogy a hazautazás leírása a kötet közepére került, így az útikönyv tengelye az otthon (Az angol iskola). Az utazó emlékezetével bejárja az utcákat és épületeket, amelyeken hajdan a nagymamája körömcipője kopogott végig. Úgy tiszteleg a nagymama emlékének, hogy közben mindannyiunk szeme láttára lemezteleníti. A 12 útinapló mindegyikében zavarba hozza Kiss Noémi az olvasót azzal, hogy olyat mutat meg, amit szégyellünk látni. Az, hogy az utazó ugyanazzal az attitűddel szemléli saját lyukacsos és ellentmondásos múltját, mint Kelet-Európáét, azt mutatja, hogy Kiss Noémi számára fontosabb a látásmód, mint a látvány.
Az öt új útleírás egyikében, Grúziában, a Sztálin Múzeumban történik meg először, hogy az utazó a szemtelen leselkedés helyett a tisztes távolságtartást választja: „Hallgatom, mert kedves, de nem értem. (...) Még hogy Sztálin jó.” A kötet új darabjaiban a leírásokat elemző kategóriák, a politikai korrektség talpát csiklandozó megjegyzéseket a hallgatás váltja fel, és egyre hangsúlyosabb lesz a kijózanító társadalomkritika. A kívül-belül állás aránya megcserélődik, a kamaszos tobzódást felváltja az elemző attitűd, ami kipofoz a nemes kábultságból. 2018 már a kijózanodás éve.
Magvető, 2018, 260 oldal, 2999 Ft
