A kiállítás beharangozója a magyar könyvtárak 1989 óta olvasatlan állományának a "modellezését" ígéri, ami komoly önbizalomra vall, és a várakozásokat is felpörgeti. Valójában csak az ELTE Egyetemi Könyvtár anyagából válogattak ki ötezer elfeledett, elárvult kötetet a rendezők, ami eleve torzítja a képet, hiszen az oda beiratkozottakról elképzelhető, hogy egy részük a saját könyvespolcáról is leemelheti mondjuk Mészöly Miklós 1985-ben megjelent novellafüzérét, a Merre a csillag jár címűt (amely ráadásul 2005-ben újból megjelent). Ez a kötet még nem került föl a látogatók ajánlatainak polcára, amelyre sokszor indignálódott, a kultúra alkonyán borongó írott megjegyzések kíséretében sorolódnak be a könyvek. És egy jótét lélekre várnak annak a Jannisz Ritszosznak a versei (Lebegő bizonyosság)is Képes Géza 1979-es fordításában és válogatásában az előző négy évben megjelent kötetek alapján, aki nyilván savanyú a szőlő alapon tartotta többre Lenin Békedíját, mint a (meg nem kapott) Nobel-díjat, de ettől még jó költő volt.
Maga a kiállítás egy igen levegős szabadpolcos könyvtári olvasóterem (benyomását kelti), elegendő asztallal a ráérős lapozgatáshoz. A polcok elrendezése a hagyományos könyvtári rendszert követi az "Általános művek"-től a szépirodalomig.
A túlmagyarázottnak semmiképpen sem mondható kísérő szöveg részeként 1954-es és '64-es adatokat láthatunk egyrészt az Egyetemi Könyvtárba beiratkozottak foglalkozás szerinti megoszlásáról - az egyetemi hallgatók és oktatók elsöprő túlsúlyának árnyékában 1954-ben megbújik több száz magát munkásnak mondó és 21 paraszt is, továbbá 62 olyan személy, aki az ÁVH kötelékébe tartozott. Ugyanitt áll az az adat is, hogy a beszerzett kötetek nagy többsége (16263 kötet) juttatás útján került a könyvtár gyűjteményébe, vagyis az állománygyarapítás irányát nem a könyvtárosok határozták meg. Ezeknek a könyveknek egy jelentős részét nyilván
már rég kiselejtezték,
vagy legalábbis a rendezők - igen helyesen - nem akarták a ma már persze teljesen abszurdnak ható "vonalas irodalom" reprezentánsaiba fullasztani a kiállítást. A válogatás így sokkal árnyaltabb gondolatokat, érzéseket ébreszt, mint a történelem szemétdombja vagy a minden elmúlik egyszer közhelyei. Elsősorban is - mondom - azt, hogy a könyvek lassú halálának összetett okai vannak. Itt van például a Ne mondj le semmiről című, 1974-es antológia, olyan költők bemutatkozó verseivel, mint Hajas Tibor, Kemenczky Judit, Kartal Zsuzsa, vagy az élők közül Szilágyi Ákos, Várady Szabolcs. A versszerető ifjúság lelkendezve csapott le a bemutatkozók beragasztott fényképével díszített, Pilinszky, Örkény és mások bemutató ajánlásával ellátott kötetekre, amelyek most alighanem ugyanolyan álmatagon várják olvasójukat a házi, mint a közkönyvtárakban. Csak hát ami forradalmi volt 1974-ben, az leginkább irodalomtörténet 2012-ben, és aligha választják sokan kutatói szakterületükként a korszak költészeti újdonságait. A XVIII. század bolgár nemzeti újjászületésének prózájáért (Régi idők bolgárai) pedig gyaníthatóan kiadása évében, 1981-ben sem rohamozták meg az irodalomkedvelők a könyvesboltokat.
Volt még a hatvanas években egy remek könyvsorozat, a Népek meséi, amelynek tucatszámra megjelent kötetei számos távoli, mondhatni egzotikus náció olykor egészen képtelen - és persze szórakoztató - meséit tette közzé. Nem tűnik valószínűnek, hogy éppen és kizárólag a koreai népmeséktől fordult el az olvasói érdeklődés - mindenesetre csak ezt az egyet (már a címe is: A három özvegy miniszter) találtam meg a polcokon.
Azt nem tudjuk meg a kiállításon, hogy milyen művek iránt csappant meg az érdeklődés, hiszen az sem világos, hogy a sok nem olvasott mű közül milyen szempontok alapján választották ki éppen ezt az ötezret. Az mondjuk világos, hogy a Kecel történetét és néprajzát több mint 1200 oldalon (plusz képmelléklet) taglaló munka (1984) eleve egy szűkebb olvasói réteget célzott meg - vagy még inkább valami protekciós állami támogatást. Azon sem csodálkozunk, hogy a Budapest csatornázása című, végtelenül aprólékos műszaki leírásokban gazdag évfordulós kiadvány kikölcsönzéséért sem állnak sorban a türelmetlen érdeklődők - habár a csatornahálózatot romboló gyökérbenövések fényképei már önmagukban is elég okot szolgáltatnak a lapozgatásra. A piaci szempontoktól nem zavartatott állami könyvkiadás esetlegességeit (és az irodalmári túlélés lehetőségeit) jelzi például, hogy 1955-ben - nem valószínű, hogy pártutasításra vagy akár a közvélemény nyomására - kiadtak egy válogatást az 1880-as években alkotó Petelei István írásaiból. Másfajta, viszont meglepő kultúrtörténeti adalék, hogy az 1975-ösEmlékkönyv felszabadulásunk ünnepére iskolai ünnepélyekre ajánlott verseinek listáját nem pártos hangvételű tirádák, hanem néhány Pilinszky-költemény vezeti.
Ha utóbb majd elvetendő hipotézisként elfogadjuk, hogy a kiállított könyveknek a feledés a sorsuk, azt kell látnunk, hogy nagyon különböző művek igencsak színes tömege menetel a semmibe. Magának a kiállításnak pedig a rácsodálkozó múltidézésen túl az az értelme, hogy forgolódjunk egy kicsit ebben a kavalkádban, érdemesek és érdemtelenek sajátos, a korra jellemzően képtelenül vegyes társaságában.
Centrális Galéria, Bp. V., Arany J. u. 32., nyitva április 20-ig, hétfő kivételével naponta 10.00-18.00 között
