„A szolgabírók rémmesében élnek”

Parti Nagy Lajos: Fülkefor és vidéke – Magyar mesék

  • Bán Zoltán András
  • 2012. június 18.

Könyv


Minden radikális politikai átalakulásnak szüksége van alapító mítoszokra. Közeli példával: a Kádár-rendszer talán legerősebb alapító legendája az „aki nincs ellenünk, mellettünk van” mondat volt. Az Orbán-rendszeré – egyebek mellett – a „fülkeforradalom” nevezetű hapax legomenon. Ez több kijelentéssel forrt egybe (pl. „elmúlt nyolc év”), és így kísérli meg, hogy rés nélküli mítoszt alkosson: mától, azaz a „fülkeforradalomtól” számítva minden másképp lesz, és letudva az elmúlt nyolc évet, „megvalósul a magyar nép sok évszázados álma” (ez többek között Rákosiék egyik alapszlogenje volt).

Minden abszolútumra törő politikai akaratnak, amely rendszerré kívánja szervezni magát, kellenek az alapító mondák. Mesék, ha úgy tetszik, hiszen nem feltétlenül kell igaznak lenniük. (Sőt. Legizgágább létmódjuk a féligazság.) De a mítoszok egyik tulajdonsága, hogy variábilisak, hiszen „szájrúl szájra” járnak. Nem is igazi mítosz/népmese/népdal az, amely csak egyetlen változatban él. És ez egyben megteremti a lehetőségét, hogy termékenyen kiforgassák őket. A tragédia nincs meg komédia nélkül, így tudták a régi görögök. Komédiái egy részében Arisztophanész a tragikus alapító mítoszokat gúnyolja ki. Ez az egyik alapja a kultúra egészséges működésének.

Parti Nagy Lajos egészséges művész. Művészetének egyik alapvető gesztusa a nevetés tisztító viharába vetett hit, hogy hozzá nem illő pátosszal szóljak. Új könyvében az Orbán-szisztéma alapító mítoszait rántja le a sárba, de – és ez a könyv egyik legmeghökkentőbb tapasztalata – ez nem mocskolja be a mítoszok hordozóit; a röhögés katartikus, azaz megtisztító hatású. Orbán and Co. nem lesznek szebb, nemesebb emberek és politikusok, de – emberek lesznek a mesékben. Mesealakok, vagyis esendők, kicsik és bábu jellegűek, viszont ebben az alakjukban valahogyan mégis értelmezhetők. A lefokozás javukra válik. És ez nagyon jelentős művészi és emberi tett egy olyan sorozatban, amely legelsősorban mégis a „Nemzeti Együtt Működés” munkáihoz kapcsolódó elképesztő bornírtságok és aljasságok kifigurázását tűzte ki célul. A mesemondó nem kis megvetéssel, némi lenézéssel, de gyűlölet nélkül szól alakjai ellen.

Vajon mi késztet egy rendkívül sikeres, mind az úgynevezett szakma, mind az olvasók által szinte körülrajongott írót, hogy a politikai művészet hazánkban szerfölött ingoványosnak orrontott vidékére merészkedjen? Láttuk a politikai költészetről nemrég lefolytatott vitában, hogy – legyenek bármelyik úgynevezett oldalon – nemcsak íróink, de kritikusaink, teoretikusaink is félnek bepiszkolni válogatott kemikáliákban ápolt esztétikus kacsóikat, ha valaki megemlíti, hogy a művészetnek talán mégis van/lehet valami köze a korhoz, amelyben keletkezik. Ebben a szellemi közhangulatban vajon mit várhat egy író, ha úgy gondolja, hogy nem hallgathat? Művészi indulata (Füst Milán szép kategóriája ez) mélyén feltehetően olyan fokú undor és eliszonyodás áll, hogy képtelen befogni pörös száját, és glosszaszerű mesékben szól hozzá a napi hírekhez. Vállalva ezzel nemcsak a „másik oldal” kitaszítását (persze soha nem is volt ott), hanem azt is, hogy esetleg hasonlóan gondolkodó pályatársai szemében is „közvetlenül politizáló” szerzővé válik – márpedig ennél rosszabb sors nemigen érhet valakit a mai Magyarhon művészeti világaiban. (Láttuk pár éve, micsoda fanyalgás fogadta Esterházy egyetlen „politikus” művét, de azért a Javított kiadás jobb könyv annál, hogy ne bírja ki vidáman ezt is.) Parti Nagy nyugodtan megtehette volna, hogy hanyatt vágja magát posztmodern dekonstrukciókkal kivert dikóján, aztán él és alkot, mint Kosztolányi – hevesen. De az állampolgári fölháborodás erősebb volt. A fülszövegben pontosan leírja, mi célja-oka lett volna e „hazanzákkal”: „Okom bőven volt rájuk, célom velük csak annyiban, hogy egy hagyományos, mégis szabad műformába »becsatornázzam« az írói, állampolgári köz-érzetemet.” Esztétika és etika most egy.

Cikkem címe Vajda János Credo című, sajnálatosan elfelejtett nagy politikai verséből származik. De írhattam volna ezt is: „rém-mesék uhuja”, hogy ez meg Ady, azt mindenki tudja. Utalásszerűen érzékeltetendő, mennyi sokféle szállal kapcsolható Parti Nagy Lajos kötete a legerősebb magyar költői és patrióta hagyományokhoz. És utalva arra is, milyen aktuálisak ma az ódon szörnyszülöttek. Legyőzhetetlennek mutatják magukat a magyar mitológiák; hőseik és őseik, a „csupa hajdani eszelősök” minden valószerűséget cáfolva ismét itt járnak közöttünk, és minden erejükkel ellenállnak az ábrázolásnak, hiszen „betűvel suhangolják a betűt”. De ez a félelmetes nyelvi kreativitással megalkotott kötet ismét azt példázza, hogy a jelen magyar pillanatában, itt és most a mítoszon végzett munka, a mitológia parodizálása és karnevalizálása talán az egyetlen komoly remény a „világ varázstalanítására” („Entzauberung der Welt” – Max Weber híres fogalma ez, hogy ma se maradjunk labanc nélkül). Parti Nagy Lajos könyve mesekönyv a mesék ellen.

Magvető, 2012, 113 oldal, 2490 Ft

Figyelmébe ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

A fájdalomdíj

A Szentháromság téren álló, túlméretezett és túldíszített neogótikus palota, az egykori Pénzügyminisztérium Fellner Sándor tervei alapján épült 1901–1904 között, de nem aratott osztatlan sikert. Túlzónak, hivalkodónak tartották; az már tényleg csak részletkérdés volt, hogy a kortárs építészethez semmi köze nem volt.

Így bomlik

Nehéz lenne pontosan belőni, hogy a Fidesz mióta építi – a vetélytársainál is sokkal inkább – tudatosan, előre megfontolt szándékkal hazugságokra a választási kampányait (1998-ban már egészen bizonyosan ezt tették). Az viszont látható pontosan, hogy e hazugságok idővel egyre képtelenebbek lettek.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.

Mindenki eltűnt

Egy Svédországban élő nyugdíjas postás, műfordító kezdeményezésére gyűjteni kezdték a nagyváradiak a magyar zsidó közösségről és tagjainak sorsáról szóló könyveket. A polcon műveik révén egymás mellé kerülnek szülők és gyerekek, akiket a holokauszt idején elszakítottak egymástól.

„Ez az identitásom része”

Megfeszített erővel vett részt az emberkereskedelem elleni küzdelemben, védett házakat vezetett, kimenekítésekben működött közre. A saját egészsége érdekében hátrébb lépett, de továbbra is dolgozik.

Vaskézzel

Az okozott kár értéke a nyomozás során még a tízszerese volt a vádiratban szereplő 6 millió forintnak. Az előkészítő ülés lehetőséget teremtett volna arra, hogy a szennyest ne teregessék ki, aztán minden másként alakult.