Minden radikális politikai átalakulásnak szüksége van alapító mítoszokra. Közeli példával: a Kádár-rendszer talán legerősebb alapító legendája az „aki nincs ellenünk, mellettünk van” mondat volt. Az Orbán-rendszeré – egyebek mellett – a „fülkeforradalom” nevezetű hapax legomenon. Ez több kijelentéssel forrt egybe (pl. „elmúlt nyolc év”), és így kísérli meg, hogy rés nélküli mítoszt alkosson: mától, azaz a „fülkeforradalomtól” számítva minden másképp lesz, és letudva az elmúlt nyolc évet, „megvalósul a magyar nép sok évszázados álma” (ez többek között Rákosiék egyik alapszlogenje volt).
Minden abszolútumra törő politikai akaratnak, amely rendszerré kívánja szervezni magát, kellenek az alapító mondák. Mesék, ha úgy tetszik, hiszen nem feltétlenül kell igaznak lenniük. (Sőt. Legizgágább létmódjuk a féligazság.) De a mítoszok egyik tulajdonsága, hogy variábilisak, hiszen „szájrúl szájra” járnak. Nem is igazi mítosz/népmese/népdal az, amely csak egyetlen változatban él. És ez egyben megteremti a lehetőségét, hogy termékenyen kiforgassák őket. A tragédia nincs meg komédia nélkül, így tudták a régi görögök. Komédiái egy részében Arisztophanész a tragikus alapító mítoszokat gúnyolja ki. Ez az egyik alapja a kultúra egészséges működésének.
Parti Nagy Lajos egészséges művész. Művészetének egyik alapvető gesztusa a nevetés tisztító viharába vetett hit, hogy hozzá nem illő pátosszal szóljak. Új könyvében az Orbán-szisztéma alapító mítoszait rántja le a sárba, de – és ez a könyv egyik legmeghökkentőbb tapasztalata – ez nem mocskolja be a mítoszok hordozóit; a röhögés katartikus, azaz megtisztító hatású. Orbán and Co. nem lesznek szebb, nemesebb emberek és politikusok, de – emberek lesznek a mesékben. Mesealakok, vagyis esendők, kicsik és bábu jellegűek, viszont ebben az alakjukban valahogyan mégis értelmezhetők. A lefokozás javukra válik. És ez nagyon jelentős művészi és emberi tett egy olyan sorozatban, amely legelsősorban mégis a „Nemzeti Együtt Működés” munkáihoz kapcsolódó elképesztő bornírtságok és aljasságok kifigurázását tűzte ki célul. A mesemondó nem kis megvetéssel, némi lenézéssel, de gyűlölet nélkül szól alakjai ellen.
Vajon mi késztet egy rendkívül sikeres, mind az úgynevezett szakma, mind az olvasók által szinte körülrajongott írót, hogy a politikai művészet hazánkban szerfölött ingoványosnak orrontott vidékére merészkedjen? Láttuk a politikai költészetről nemrég lefolytatott vitában, hogy – legyenek bármelyik úgynevezett oldalon – nemcsak íróink, de kritikusaink, teoretikusaink is félnek bepiszkolni válogatott kemikáliákban ápolt esztétikus kacsóikat, ha valaki megemlíti, hogy a művészetnek talán mégis van/lehet valami köze a korhoz, amelyben keletkezik. Ebben a szellemi közhangulatban vajon mit várhat egy író, ha úgy gondolja, hogy nem hallgathat? Művészi indulata (Füst Milán szép kategóriája ez) mélyén feltehetően olyan fokú undor és eliszonyodás áll, hogy képtelen befogni pörös száját, és glosszaszerű mesékben szól hozzá a napi hírekhez. Vállalva ezzel nemcsak a „másik oldal” kitaszítását (persze soha nem is volt ott), hanem azt is, hogy esetleg hasonlóan gondolkodó pályatársai szemében is „közvetlenül politizáló” szerzővé válik – márpedig ennél rosszabb sors nemigen érhet valakit a mai Magyarhon művészeti világaiban. (Láttuk pár éve, micsoda fanyalgás fogadta Esterházy egyetlen „politikus” művét, de azért a Javított kiadás jobb könyv annál, hogy ne bírja ki vidáman ezt is.) Parti Nagy nyugodtan megtehette volna, hogy hanyatt vágja magát posztmodern dekonstrukciókkal kivert dikóján, aztán él és alkot, mint Kosztolányi – hevesen. De az állampolgári fölháborodás erősebb volt. A fülszövegben pontosan leírja, mi célja-oka lett volna e „hazanzákkal”: „Okom bőven volt rájuk, célom velük csak annyiban, hogy egy hagyományos, mégis szabad műformába »becsatornázzam« az írói, állampolgári köz-érzetemet.” Esztétika és etika most egy.
Cikkem címe Vajda János Credo című, sajnálatosan elfelejtett nagy politikai verséből származik. De írhattam volna ezt is: „rém-mesék uhuja”, hogy ez meg Ady, azt mindenki tudja. Utalásszerűen érzékeltetendő, mennyi sokféle szállal kapcsolható Parti Nagy Lajos kötete a legerősebb magyar költői és patrióta hagyományokhoz. És utalva arra is, milyen aktuálisak ma az ódon szörnyszülöttek. Legyőzhetetlennek mutatják magukat a magyar mitológiák; hőseik és őseik, a „csupa hajdani eszelősök” minden valószerűséget cáfolva ismét itt járnak közöttünk, és minden erejükkel ellenállnak az ábrázolásnak, hiszen „betűvel suhangolják a betűt”. De ez a félelmetes nyelvi kreativitással megalkotott kötet ismét azt példázza, hogy a jelen magyar pillanatában, itt és most a mítoszon végzett munka, a mitológia parodizálása és karnevalizálása talán az egyetlen komoly remény a „világ varázstalanítására” („Entzauberung der Welt” – Max Weber híres fogalma ez, hogy ma se maradjunk labanc nélkül). Parti Nagy Lajos könyve mesekönyv a mesék ellen.
Magvető, 2012, 113 oldal, 2490 Ft
