„A szolgabírók rémmesében élnek”

Parti Nagy Lajos: Fülkefor és vidéke – Magyar mesék

  • Bán Zoltán András
  • 2012. június 18.

Könyv


Minden radikális politikai átalakulásnak szüksége van alapító mítoszokra. Közeli példával: a Kádár-rendszer talán legerősebb alapító legendája az „aki nincs ellenünk, mellettünk van” mondat volt. Az Orbán-rendszeré – egyebek mellett – a „fülkeforradalom” nevezetű hapax legomenon. Ez több kijelentéssel forrt egybe (pl. „elmúlt nyolc év”), és így kísérli meg, hogy rés nélküli mítoszt alkosson: mától, azaz a „fülkeforradalomtól” számítva minden másképp lesz, és letudva az elmúlt nyolc évet, „megvalósul a magyar nép sok évszázados álma” (ez többek között Rákosiék egyik alapszlogenje volt).

Minden abszolútumra törő politikai akaratnak, amely rendszerré kívánja szervezni magát, kellenek az alapító mondák. Mesék, ha úgy tetszik, hiszen nem feltétlenül kell igaznak lenniük. (Sőt. Legizgágább létmódjuk a féligazság.) De a mítoszok egyik tulajdonsága, hogy variábilisak, hiszen „szájrúl szájra” járnak. Nem is igazi mítosz/népmese/népdal az, amely csak egyetlen változatban él. És ez egyben megteremti a lehetőségét, hogy termékenyen kiforgassák őket. A tragédia nincs meg komédia nélkül, így tudták a régi görögök. Komédiái egy részében Arisztophanész a tragikus alapító mítoszokat gúnyolja ki. Ez az egyik alapja a kultúra egészséges működésének.

Parti Nagy Lajos egészséges művész. Művészetének egyik alapvető gesztusa a nevetés tisztító viharába vetett hit, hogy hozzá nem illő pátosszal szóljak. Új könyvében az Orbán-szisztéma alapító mítoszait rántja le a sárba, de – és ez a könyv egyik legmeghökkentőbb tapasztalata – ez nem mocskolja be a mítoszok hordozóit; a röhögés katartikus, azaz megtisztító hatású. Orbán and Co. nem lesznek szebb, nemesebb emberek és politikusok, de – emberek lesznek a mesékben. Mesealakok, vagyis esendők, kicsik és bábu jellegűek, viszont ebben az alakjukban valahogyan mégis értelmezhetők. A lefokozás javukra válik. És ez nagyon jelentős művészi és emberi tett egy olyan sorozatban, amely legelsősorban mégis a „Nemzeti Együtt Működés” munkáihoz kapcsolódó elképesztő bornírtságok és aljasságok kifigurázását tűzte ki célul. A mesemondó nem kis megvetéssel, némi lenézéssel, de gyűlölet nélkül szól alakjai ellen.

Vajon mi késztet egy rendkívül sikeres, mind az úgynevezett szakma, mind az olvasók által szinte körülrajongott írót, hogy a politikai művészet hazánkban szerfölött ingoványosnak orrontott vidékére merészkedjen? Láttuk a politikai költészetről nemrég lefolytatott vitában, hogy – legyenek bármelyik úgynevezett oldalon – nemcsak íróink, de kritikusaink, teoretikusaink is félnek bepiszkolni válogatott kemikáliákban ápolt esztétikus kacsóikat, ha valaki megemlíti, hogy a művészetnek talán mégis van/lehet valami köze a korhoz, amelyben keletkezik. Ebben a szellemi közhangulatban vajon mit várhat egy író, ha úgy gondolja, hogy nem hallgathat? Művészi indulata (Füst Milán szép kategóriája ez) mélyén feltehetően olyan fokú undor és eliszonyodás áll, hogy képtelen befogni pörös száját, és glosszaszerű mesékben szól hozzá a napi hírekhez. Vállalva ezzel nemcsak a „másik oldal” kitaszítását (persze soha nem is volt ott), hanem azt is, hogy esetleg hasonlóan gondolkodó pályatársai szemében is „közvetlenül politizáló” szerzővé válik – márpedig ennél rosszabb sors nemigen érhet valakit a mai Magyarhon művészeti világaiban. (Láttuk pár éve, micsoda fanyalgás fogadta Esterházy egyetlen „politikus” művét, de azért a Javított kiadás jobb könyv annál, hogy ne bírja ki vidáman ezt is.) Parti Nagy nyugodtan megtehette volna, hogy hanyatt vágja magát posztmodern dekonstrukciókkal kivert dikóján, aztán él és alkot, mint Kosztolányi – hevesen. De az állampolgári fölháborodás erősebb volt. A fülszövegben pontosan leírja, mi célja-oka lett volna e „hazanzákkal”: „Okom bőven volt rájuk, célom velük csak annyiban, hogy egy hagyományos, mégis szabad műformába »becsatornázzam« az írói, állampolgári köz-érzetemet.” Esztétika és etika most egy.

Cikkem címe Vajda János Credo című, sajnálatosan elfelejtett nagy politikai verséből származik. De írhattam volna ezt is: „rém-mesék uhuja”, hogy ez meg Ady, azt mindenki tudja. Utalásszerűen érzékeltetendő, mennyi sokféle szállal kapcsolható Parti Nagy Lajos kötete a legerősebb magyar költői és patrióta hagyományokhoz. És utalva arra is, milyen aktuálisak ma az ódon szörnyszülöttek. Legyőzhetetlennek mutatják magukat a magyar mitológiák; hőseik és őseik, a „csupa hajdani eszelősök” minden valószerűséget cáfolva ismét itt járnak közöttünk, és minden erejükkel ellenállnak az ábrázolásnak, hiszen „betűvel suhangolják a betűt”. De ez a félelmetes nyelvi kreativitással megalkotott kötet ismét azt példázza, hogy a jelen magyar pillanatában, itt és most a mítoszon végzett munka, a mitológia parodizálása és karnevalizálása talán az egyetlen komoly remény a „világ varázstalanítására” („Entzauberung der Welt” – Max Weber híres fogalma ez, hogy ma se maradjunk labanc nélkül). Parti Nagy Lajos könyve mesekönyv a mesék ellen.

Magvető, 2012, 113 oldal, 2490 Ft

Neked ajánljuk

Kártyaszámolás

A film felér egy szerencsejáték-mesterkurzussal, amennyiben nemcsak egy black jack- vagy egy pókerparti lefolyásának logikáját mutatja be és érteti meg már-már tudományos alapossággal, de a nagy tétekben folyó és nagy közönséget vonzó bajnokságok álságos világába is hasonlóan leleplező attitűddel avat be. Viszont a film nem erről szól.

Prága romokban

Lehet szó bármilyen titokban kiszivárgó kódról, nemzetközi összeesküvésről vagy világot fenyegető veszélyről, ha a főhőst nem James Bondnak hívják, a büdzsé aligha érheti el a több száz millió dollárt. 

Halandó érzékiség

A galériák nyári kiállításai sokszor az úgynevezett „könnyed” témákra fókuszálnak – a fő sláger a növényvilág. Az idén három ilyen kiállítással is találkozhattunk, de mind különböző módon közelítette meg a tárgyát.

Bartóki billentés

  • Csabai Máté

Ha volna időgépem, biztos visszamennék, hogy halljam Bach orgonajátékát, Beethovent és Lisztet a zongoránál, na meg Bartók Bélát. Utóbbi – ha nem is élőben való – meghallgatásához elég egy egyszerűbb masina is: a nevezetes „barna lemezeken” ugyanis bárki megismerkedhet azzal, hogyan billentett a mester: az 1982-ben megjelent tizenhárom korongon Scarlattitól Beethovenen át Kodályig és persze a saját műveiig végigzongorázza a zenetörténet tetemes részét.

Hajókórház a járványszigetnél

Szőcs Petra csaknem tíz éve megjelent első verseskötetét annak szürreális, groteszk, fantasztikumba hajló stílusa tette emlékezetessé. A Kétvízközben bármi megtörténhetett, különösebbnél különösebb családtagok bukkantak föl, és a beszélő, ha úgy tartotta kedve, kiugrott a harmadik emeletről a szemetes­zsákkal. 

Kint is, bent is

Hogyan egyeztethető össze a szépség- és divatipar túlszexualizált világa a feminista, kapitalizmuskritikus megnyilvánulásokkal? Mennyiben mutathat fel hiteles elbeszélői pozíciókat annak a szerzőnek az első kötete, akinek írói tevékenysége eddig legfeljebb Instagram-posztokban nyilvánult meg? 

Palackposta a porból

Izgalmasan telt a múlt hét: a magyar közélet jobbára az ország miniszterelnökének nagy pillanatával volt elfoglalva. E nagy pillanat pedig Dallas egén ragyogott fel, amikor is Orbán beszédet mondhatott a republikánosok idei nagy összeröffenésén. Fél Amerika hegyezte a fülét, hogy mit akarhat ez a furcsa idegen! A Hungarian cowboy! Vagy nem hegyezte, mármint nem a fél Amerika hegyezte, csak néhány ebédidőben arra lófráló bámész alak, akinek tényleg nem volt dolga.

Caligula lova

Lázár János miniszter korábbi sofőrje, a vasárnap megválasztott mártélyi polgármester, Ambrus István dolgozni is akar. „El kell kezdeni dolgozni. Van mit csinálni Mártélyon” – idézte az időközi választás győztesét a Promenad24 nevű kormánypárti híroldal.

A didergő király

A létező orbánizmusban embernek, állatnak sem egyszerű az élete, de most a fák is rá fognak baszni. Meg mindenki más. Mondjuk fának sosem volt jó lenni a hazában, de most, hogy Orbán Viktor pánikba esett a fenyegető energiakrízis miatt, vagy legalábbis úgy tett, mintha abba esett volna, tényleg elkezdhetnek rettegni.