Szétszedi a múzeumot (ami nála elsősorban irodalmi), majd összerak valami mást, egy másik múzeumot tulajdonképpen, ami elődjéhez képest azonban már jóval frissebb, érdekesebb - és nem utolsósorban személyesebb is.
Bár Térey már a kilencvenes évek elejétől előszeretettel közölt esszéket, kritikákat, eddig ezeket nem gyűjtötte kötetbe. Most erre is sor került, talán új kiadója akarta "átigazolására" egy ilyen reprezentatív kötettel felhívni a figyelmet, talán maga a szerző érezte úgy, hogy sajtó alá kívánkozik a kézirat, mindenesetre vaskos kötet lett a szép című Teremtés vagy sem - talán túl vaskos is. Néhol felmerül a kétség, hogy valóban egy térbe illeszthető-e mindaz, ami a kötetbe került: rövid irodalmi portré és terjedelmes esszé, városleírás és koncertbeszámoló, kiállításmegnyitó és gyászbeszéd. Nehezen elegyíthető komponensek. Kérdés az is, hogy érdemes volt-e minden nyúlfarknyi szösszenetet beemelni, nem szívják-e el a levegőt ezek a gyakran alkalom szülte skiccek a hosszabb és mélyebb esszék elől? A válasz nyilván ízlésfüggő, az az igyekezet azonban egyértelműen tetten érhető, hogy a kötet különféle stílusú és tematikájú (gyakran másfél évtizeddel ezelőtt született) szövegei egybedolgozva, egységesebb arcéllel és persze up to date jelenjenek meg új, közös terükben.
Ki mással is kezdődhetne egy ilyen gyűjtemény, ha nem Szomoryval? Tulajdonképpen - Tandorira gondolva - mondhatjuk, hogy Szomory Térey Szép Ernője, nem is csoda, hogy külön (nyitó)fejezet jár neki. És ebben a szövegben azonnal megmutatkozik az esszéista Térey egyik fő fegyvere, a személyesség. "Nyolcvankilenc, az utolsó nyár, amelyet Debrecenben töltök. És egyik este a tévében a Hermelin" - ez a kezdősor, ami mindenféle hezitálás nélkül azonnal a saját élettörténetébe fűzi Szomory figuráját és írásművét. Nem veszélytelen taktika, mert ha nem elég szoros a kötelék, nagyot lehet bukni, de Térey
kellő sármmal, jó arányérzékkel,
illetve éppen elég alázattal és sohasem céltalan pimaszsággal oldja meg a feladatot (legfeljebb az antikváriumi Szomory-böngészések taglalását unhatja el kissé az olvasó). Igaz, néha mintha egy-egy költőelődről szólva önmagát is kissé szoborszerűen pozicionálná, de aztán mindig igyekszik kilépni ebből a merev helyzetből, többnyire sikerrel.
A jó arányérzék aztán az irodalmi portrékat felsorakoztató (terjedelmi szempontból a kötet törzsét adó) második fejezetben is végig megbízhatóan működik. Berzsenyitől Nemes Nagyig terjedő skálát jár be a huszonegy költőportré, s mindegyikben akad egy-egy pontos megfigyelés, frappáns értelmezői mondat, jellegzetes csavar vagy csattanó. Érzékeny és figyelmes olvasó Térey, aki ráadásul nem hagyja magát elkábítani az irodalmi tekintélyelvűségtől: nem azért tiszteli az adott szerzőket, mert muszáj, hanem mert hatnak rá, reflektáltan, érzelmileg és gyakran érzékileg is. Hagyja, hogy hassanak, talán egyszerűen ebben áll a Térey-portrék titka (na, és persze a megfogalmazásokban), és éppen ez a nyitottság az, ami segít elkerülni az erőltetett "szakmázást".
Megsaccolni sem merném, hogy mennyien akarnak ma Magyarországon klasszikusokról szóló esszéket olvasni, mindenesetre Térey szövegei alkalmasak rá, hogy szélesebb közönség is örömét lelje bennük - de nem csak a popkultúra és a magasművészet tudatos és célszerű "összehozása" miatt. Mert az addig még csak pusztán meglepő, hogy Adyt Marilyn Mansonhoz, Berzsenyit Lars von Trierhez vagy Vajda költészetét a dark wave-hez hasonlítja; mindez onnantól kezd mélyebben is működni, ahol a meghökkentő társításokon átüt az öröm- és gondolatelvű olvasás szabadsága. Aztán a szabadság bátorsága is.
Sokan tabudöntögető, pimasz és lehetetlen alaknak látják (akarják látni) az esszéista Téreyt, holott egyszerűen csak nem fogadja el az előírásszerű szabályokat, az ájuldozó bálványimádást, és kilép abból a beszédmódból, ami egy korábban működő, életszerű, mára már azonban kiszáradt irodalmi diskurzus konzervált verziója csak. Lehet, hogy sokakat elkeserít, hogy a Nyugat vagy az Újhold korszaka véget ért, s az utóbbi másfél évtizedben a magyar lírai közbeszéd halk, de radikális átalakuláson ment át. Térey nem tartozik a szomorkodók közé. Maliciózusan állapítja meg Babitsról, hogy "sprőd, karót nyelt tanár", Tóth Árpádról, hogy "ötvösművész", Vas Istvánról (a róla szóló írás különben a kötet egyik csúcspontja), hogy költészete "romantikus hivatalnoklíra", Nemes Nagy kapcsán pedig "egyfajta lelki meddőségről" beszél. De be kell látni, hogy e nélkül a lényegre törő, de végig kézben tartott és méltányos őszinteség nélkül nem érdemes a líráról beszélni - se klasszikusról, se kortársról.
Igaz, Térey a kortársakhoz nem is fordul olyan nagy érdeklődéssel. Kemény-esszéje szép, Poós-kritikája okos, míg Hollósvölgyi- vagy Peer-elemzése egy-egy frappáns megjegyzés ("Peer Krisztián a kitüremkedés művésze") ellenére felejthetőbb. Bár nehezen hozható fel egy esszékötettel szemben, ami nincsen benne, de azért kiegyensúlyozottabb lett volna a Teremtés vagy sem, ha nagyobb figyelmet kap az éppen aktuális irodalomra irányuló reflexió, akár a kötetzáró zenei fejezet kárára is. De ezzel a fenntartással együtt sincs ok a panaszra, Térey kötete fontos tényező lehet a változó irodalmat lekövető párbeszéd megújításában.
Libri, 2012, 368 oldal, 3490 Ft
