A tanú udvariassága - Réz Pál: Bokáig pezsgőben. Hangos memoár

  • Kálmán C. György
  • 2015.11.17 12:10

Könyv

Ez biztosan az év egyik legjobb könyve; de több is annál: sokáig, nagyon sokáig forgatják és idézik majd.

Benne van a 20. század második felének egész magyar irodalma, művek, alakok, az irodalom működése, viszonyok és kényszerek – mindaz, ami (a művek mellé, körítésnek és olykor magyarázatnak) izgalmas lehet.

false

 

Fotó: Sióréti Gábor

Az alany pedig, aki mindezt közvetíti, ideális: nem alkotó, aki hiúságában esetleg önmagát tenné a középpontba, fontos résztvevő, mégsem főszereplő, nem is intrikus és nem is kívülálló: szerkesztő, irodalomtörténész, kritikus – és páratlan társalgó, remek memóriájú társasági ember. Az Isten is emlékiratírónak teremtette – csak hát, sajnos, nemigen akaródzik neki megírni az emlékiratait.

Réz Pálról van szó, aki nagyon sokáig volt a Szépirodalmi Könyvkiadó szerkesztője, aztán meg a Holmi egyik alapítója és megszűnéséig motorja, mozgatója, emblematikus alakja. Aki személyesen nem ismeri is, hamar megérzi: Réz nagyszerű csevegő, bájos és nagy tudású ember, akit öröm hallgatni; mindig remekül jellemzi az embereket és szituációkat, akikről-amikről beszél. Olykor kicsit gonoszkodik, de mindig kiegyensúlyozott (még Rákosiról is van egy-két jó szava, mert sok nyelven beszélt). Érezhetően kidolgozott, sokszor elmondott történeteket mesél, csak most (többé-kevésbé) időrendi meg tematikus rendben, összefűzve, a kérdező Parti Nagy Lajos finom irányításával.

Mert a Bokáig pezsgőben voltaképpen beszélgetőkönyv: alapja az az interjúsorozat, amelyet a (hajdani) Magyar Rádió felkérésére, az azóta elhunyt Szebenyi Cecília szerkesztésében Parti Nagy készített Rézzel. S minthogy Réz azóta is vonakodik megírni memoárjait, abba azért belement, hogy ez a kötet összeálljon és megjelenjen. Akinek nincs szerencséje Réz csodálatos sztorizásait élőben hallgatni, vagy elmulasztotta a rádióműsort, most megkapja egyben, írásban – és mindörökre – ezt a hihetetlenül élvezetes könyvet. Amelynek segítségével – ismétlem – jobban megismerjük az egész elmúlt század második felét, a kultúra legfontosabb szereplőit, s valamennyire a műveket is: nélkülözhetetlen, alapvető mű.

A lelkesedésből egy árnyalatnyit sem visszavonva, fenntartva bámulatomat a beszélgetőtársak és művük iránt, azért hadd töprengjek el a kerekségen: azon, hogy az egyes történetek is, az életút is, a mesélés folyamata is milyen csiszolt, egész, csupa humor és derű. Persze vannak sötét és kínos részletek, mégis: mintha mindig minden rendben volna.

false

A lektor azt jelenti: olvasó. Réz Pál pedig jó lektor: rengeteget olvas, szenvedélyből is, muszájból is. A sok olvasás pedig formálja az ízlést, alakítja a megítélés képességét: Réz nagyon jól tudja vagy érzi, hogy mi maradandó, mi érdekes, és mi lesz az enyészeté. A beszélgetésekben persze a főszerepet a jó irodalom kapja (meg egy rövid kitérő erejéig a legendásan és mulatságosan rossz versek). Réz nyilván kiváló szerkesztő volt – de inkább azt kellene mondani: kiváló szerkesztő lehetett volna, csak majdnem 60 éves koráig erre korlátozottan volt lehetősége. A szerkesztéshez szabadság kell: a döntés, a válogatás, a közös munka szabadsága, ahol az ítélőképesség rangot és lehetőséget kap. De hát mégis, mit csinált ez a szerkesztő vagy negyven évig? Réz élete nagy részében főleg gyenge vagy közepes irodalmat volt kénytelen olvasni, sőt olykor szerkeszteni, mondatokkal és szerzőkkel megharcolni, vagy csak mihamarabb túllenni a feladaton. Hogy bírta? Ha a nagy írókkal szoros, némelyikkel egyenesen baráti viszonyba keveredett – mihez kezdett a gyengébbekkel, vagy a nyakába sózott dilettánsokkal? És a kiadói taposómalom, értekezletekkel és fafejű kollégákkal – ezt hogyan vészelte át? „Most csak a jó könyveket mondom” – jegyzi meg egy helyen, ahol bátyja, Réz Ádám fordításairól beszél, de hát neki is sok vackot kellett fordítania, ahogyan Réz Pálnak is, meg még több vackot szerkesztenie.

Csakhogy Réz, ahogyan maga fogalmazza meg, udvarias ember: letakarja mindazt, ami hallgatóját nem érdekelheti, igyekszik legyalulni az éleket, elhallgatni a nagyon személyeset, hogy zavarba ne hozza azt, akihez beszél, hogy minél inkább megőrizze az élvezetes, anekdotikus beszédmódot. Az ötvenes-hatvanas évek szürkeségét derűs sztorik fedik el. Nem őszintétlen, de szemérmes és tapintatos. Van, amikor ez nem sikerül (szerencsénkre): nem mondhatja el az életét anélkül, hogy felesége, akivel páratlan harmóniában élt, és akit máig gyászol, szóba ne kerüljön, és hogy a gyász folyamatáról be ne számoljon, még ha tőle telhető visszafogottsággal és töredékesen is. Az viszont döbbenetes, hogy milyen keveset és milyen távolságtartással írja le a nagyváradi gettó borzalmait (Zsolt Bélától és Reuven Tsurtól is tudjuk, hogy ott éppen apja lett sokak megmentője), miközben biztos, hogy az akkor 14 éves Réz mindezt sokkal súlyosabb traumaként élte meg, mint ahogyan erről – előzékenyen – számot ad.

Réz Pál nemigen akarja, hogy őt magát alaposan megismerjük; sem személyiségét, sem tevékenységét nem tartja elég fontosnak, jelentősnek, érdekesnek. Szívesebben beszél másról, másokról. Nagy dumás, hihetetlenül jó történetei vannak. Maga is reflektál erre: tudja, hogy a bölcs öreg szerepét játssza, tudja, hogy a sztorizgatás mennyire életeleme, tudja, mi kell az élvezetes beszélgetéshez. Érdemes mégis odafigyelni az el nem mondott, töredékes vagy épp csak jelzett történetekre is.

Tények és Tanúk sorozat, Magvető, 2015, 370 oldal, 3490 Ft

Neked ajánljuk

Komáromi Zoltán: Ezzel a vírussal nem lehet együtt élni

  • Bányai György
A DK egészségpolitikusa, gyakorló háziorvos szerint kormányváltás esetén a karanténszabályok szigorú betartásával, nagy számú teszteléssel és a harmadik, negyedik oltás beadásával jövő tavasszal megállítható lenne a járvány.