A romantikus elbeszélő az őrült figurájának valamiféle lényegi tudást tulajdonít. T. J. sajátosan monologizál, de nem egészen véletlenszerűen. Funkciója a Shakespeare-drámák bolondjaiéhoz hasonló: a beszélő gondolatainak „annyira éles, hogy az már homályos” paródiáját adja. T. J.: „Hordozok két apró bölcsőt a szemüregemben, egyet a jobb szemüregben, egyet a balban. (…) A két bölcsőben két csecsemő ring. Ők a testvéreim, akik mindörökre csecsemők maradnak. Mindketten igen okos emberek. (…) Amit tudok, tőlük tudom, és édesanyámtól. Most azt mondják, az ön kérdéseire a saját érdekemben ne válaszoljak.” Elbeszélő: „Újra és újra megdöbbenek, amikor azt tapasztalom, hogy él bennem valaki, aki képes értelmezni helyettem az események rejtélyes láncolatát.
…egyfajta őrangyal.” Később: „Talán azért kerestem egész életemben a csendes, eldugott helyeket, mert csak ezeken a helyeken vagyok képes szembenézni ezzel a parazitával. Ezzel a sötét ikertestvérrel, akit magamban hordok, mint egy anya a magzatát. Tudom, hogy nem szabad megszülnöm erre a világra, mert akkor elvesztem, onnan már nem lesz visszaút.” A beszélők skizoid idegenségérzetről vallanak, de másképp. T. J. metaforája rögzíti a benne tanyázó mást (két csecsemő), Győrffy csak törekszik rá. Idegene hol odakint van, hol odabent, hol jótevő, hol ellenség. Víziói ezt az én-ő szembenállást képezik le. Mivel az idegen rögzíthetetlennek bizonyul, hiánya eluralkodik: „a nincs a legerősebb jelenlét”. Sürgeti a megfogalmazást, újabb képeket hív elő, amik újra elégtelennek bizonyulnak, ettől a fixa idea még inkább rögzül, amiből újabb képek keletkeznek stb. (A repetíciót patetikus, rövid történetek enyhítik, és a jelenkort afféle dosztojevszkiji–Simone Weil-i szegénységkultusz felől bíráló meglátások súlyosbítják.) A szóképeket öntermelően halmozó szöveggép allegóriája pontosabban fejezi ki a hiányt, mint a sorozatban felbukkanó bármely metafora.
Végül a szöveggép kidob egy működő metaforát. „Kora gyerekkoromtól kezdve tisztában voltam azzal, hogy a lelkem meghasadt, hogy van a lelkemben egy nem gyógyuló seb. (…) Ezt azonosítottam (meglehet, tévesen) a kereszténységgel. A kereszténység egy seb a lélekben, erre jutottam…” (Igen, A hegyi füzetre jellemző, hogy bármit idézzünk is belőle, a mondatok nevetségesnek fognak hatni. Mivel a szöveg egy gondolatmenet, ha egészében olvassuk, a giccsérzet enyhül. Tényleg.) A seb a szó szerint elemi hiányt metaforizálja. A lélekbevágó kimondhatatlanság = kereszténység képlet az ember eredendő transzcendenciaigényét jelzi. Ez irányozza elő, hogy az elbeszélő metaforák helyett egy magasabb rendű Másság, az Isten felé forduljon. Az Istent, szemben a szinonim „parazitával”, „ikertestvérrel”, „őrangyallal” (stb.), az elbeszélő nem metaforaként, hanem szavakon túli jelenlétként tapasztalja. Aki a néma Természetben ölt testet. (Győrffy panteista.) „A természet átható jelenléte. Illetve nem is jelenléte, talán nincs is megfelelő szó erre, mert a jelenlét olyasmit sugall, mintha külön lennék a természettől… Mintha lehetnék valami más.” Az Isten abban különbözik a szemben lakozó csecsemőktől, hogy csak a természetgondozásként értett lelkigyakorlat hozza létre. Ha a gépezet (az írás) leáll, több lesz, mint metafora. Akkor a fixa idea is szétfoszlik: „Ma egész nap nem beszéltem, az életem fele eltelt, kezemen növényi nedvek ragacsos, sárga foltjai. Részvéttel irtom a gazt. (…) A közeli kolostor harangja hármat üt. Az ásó a földbe szúrva áll” – zárul a szöveg. Ez az önfelszámolás következetes, szép.
„A melankólia a fogalmak elégtelenségének a következménye”, írja Földényi F. László Melankólia c. könyvében. „Ez az elégtelenség azonban nem ilyen vagy olyan, kiküszöbölhető, idővel talán felszámolható esendőség, hanem olyasvalami, ami nélkül a fogalomalkotás el sem képzelhető. És miként a tisztánlátás, a mérték, a végérvényesség az egyik oszlop, amelyen mindenféle belátás nyugszik, úgy a homály, a megfoghatatlanság és a kielégületlenség a másik. Talán innen a szomorúság, ami minden véglegességre igényt tartó megfogalmazás mélyén ott lappang, a vigasztalhatatlanság, ami a legzártabb képződményeket is kikezdi.” A hegyi füzet vallomásos esszé; a melankolikus tapasztalat rögzítésére tett kísérlet. Erre számos beszédmódból, a preszókratikus filozófiától a romantikáig, a new age-től Jungig válogat fogalmakat. Metaforatermelő gépezete automatikusan, differenciálás nélkül használja ezeket. Így a vallomástevő élményei és álmai is csak a gépezet termékei maradnak, nem pedig egy szuverén, Győrffy alkotta nyelv fejezi ki őket. Ez az ellentmondás aláássa a vallomás meggyőző erejét. Földényit idézve mondhatni, hogy „az [elbeszélő] úgy veszíti el magát, hogy eleve nem is rendelkezett önmagával”.
Magvető, 2016, 80 oldal, 2490 Ft
