Ezekhez képest eltörpül az a tény, hogy valójában csak cseh új hullámról érdemes beszélni, mert ugyan a hatvanas években gyártottak szlovák filmeket is, csak azok elég rosszak voltak. A szerző megfutja az elvárt tiszteletkört, Prágában a Barrandov, Pozsonyban a Koliba volt a filmstúdió, és dolgoztak ott is invenciózus majsztorok. Ám a másik, vagyis fő problémát viszont nem is érinti: miben is áll ma a cseh új hullám bánatos öröksége. Zalán csak szelektál és rögzít: így járunk mindnyájan a legjobban – mármint az olvasó komfortérzete, s a szereplők renoméja. Ha nem így tenne, szörnyű csapdába menne bele: főszereplői némelyikét kicsit lejjebb kéne rángatnia a piedesztálról, ahová a hálás utókor pakolta. Mert ugyanis a cseh új hullámot nem csupán Gustáv Husák elvtárs vagy valamelyik kultúrkomisszárja helyezte süllyesztőbe, de a túlélői is: e tényleg kiváló kötet 6 főszereplője közül Jiří Menzel és Věra Chytilová biztosan, egyebek mellett a pincelépcső 7. vagy 8. fokán legjobban hűlő sörről leadott dajkamesékkel.
De Zalán nem forradalmár, s nem is a Muppet Show páholyában rosszalkodó öregurak valamelyike, hanem tanár, annak viszont a legjobb. Átszűri személyiségén az anyagát, világosan és érthetően közli, hogy mit gondol felőle, majd gondolatait s velük tárgyát pont annyira teszi szórakoztatóvá, izgalmassá, mint amennyit az ügy komolysága megenged. Az ügy pedig komoly, hiszen mára a filmről folytatott diskurzus legalább annyira átalakult, mint a fényképezés technikája vagy éppenséggel az írásé, hogy a film(művészet) társadalomban elfoglalt helyéről már ne is beszéljünk.
De Zalán Vince nem alakult át, ő olyan maradt, mint a tárgya, s a tárgya megkövetelte tónus: elszánt és kérlelhetetlen. Ott magyaráz valahol a semmitmondásukat tudományos magyartalanságokba beleizzadó esztéták territóriuma és az internet buzgó, hadari és önfeledt kis ürgéinek lakótelepe közt a kies senki földjén: a saját törvényei szerint játszva. S e törvények pofonegyszerűek: az van, ami nekem tetszik, cserében viszont minden követ megmozgatok azért, hogy az neked is tessen. Még olyan régi és elfelejtett köveket is, mint a példás jegyzetapparátus. S ami perdöntő: Zalánnak mindehhez nyelve is van, ráadásul a magyar, amiben imponáló természetességgel ötvözi klasszikusaink hangját a katedrán elvárttal, de nem megfeledkezve egy percre sem a legkellemesebb fórum, a kocsmai filmviták akusztikájáról se. Ez már annyi a jóból, hogy akár közönséget tételezhetünk neki, ki az a marha, aki kihagyja ezt a hét mesterlövészt: Zalán ugyanis Karel Kachyňát is odatereli hatfős gyülekezete (Forman, Passer, Schorm, Menzel, Němec és Chytilová) mellé, s ezt az így keletkező szükséghelyzetnek megfelelően argumentálja is – ám itt a mű felütésén oly plasztikusan lefektetett személyes motivációktól a recenzens aligha tud eltekinteni.
Persze, nem a kalandregények izgalmait kínálja ez a mű, hisz kell valamiféle beojtottság ahhoz, hogy ember annak szegődjön nyomába, hogy mi fenét is akartak ezek a fura figurák a múlt század hatvanas éveiben, de ha már benne vagyunk, akkor nincs megállás: mert a mű novellafüzérként ugyanúgy olvasható, mint kézikönyvként. S ha már tényleg benne van, a kort is eldobhatja a tisztelt olvasó meg a komcsikat is, úgy, ahogy vannak. Mert ugyan két filmmel is simán be lehetett kerülni ebbe a könyvbe (Jan Němec), mint ahogy kettő és féllel ki is lehetett maradni belőle (Pavel Juráček), de az teljesen nyilvánvaló, hogy a hétből legalább hét történet örök és klasszikus emberi történet, és ezen a ponton akár a film is elhagyható lenne: hisz’ például az alkotó ember és a hatalom küzdelme vagy éppenséggel az ember és az ő természetének küzdelme fényesen ellenne a filmek emlegetése nélkül is. Csak Zalán nyelve nem lenne, mert pont ebben rejlik az ő nagy trükkje, hogy elmeséli a filmeket. S a filmek meséjéből úgy kalauzol át az alkotók meséjén keresztül a sajátjába, hogy azt hisszük, hogy mi végig egy helyben ültünk: könyvtárszobánk karosszékében.
Gondolat Kiadó, 2016, 368 oldal, 3800 Ft
