A modern folklorisztika és etnográfia megteremtői már a múlt század harmincas éveiben rámutattak, hogy a bennünket körülvevő tárgyak és jelenségek bizonyos helyzetekben önmagukon túlmutató új jelentést kapnak; jelzéssé, jellé változnak. A ruhaviselet pl. kifejezhet csoporthoz, közösséghez való tartozást, utalhat az egyén társadalmi helyzetére, nemzetiségi, vallási hovatartozására, jelölheti foglalkozását, életkorát, de betölthet mágikus, esztétikai funkciókat stb. Az új módszernek köszönhetően néhány szakember a viselet szimbolikus értékét, kommunikatív szerepét kezdte vizsgálni. Lényegében hasonló célok vezetnek bennünket is, amikor a 19. század első évtizedeiben tért hódító férfiviselet, nevezetesen a zsinóros magyar ruha napjainkban történt feltámadásának okait vizsgáljuk, illetve arra igyekszünk választ keresni, hogy ennek a több mint két évszázados, legalább öt évtizede feledésbe merült viseletnek ma mi a funkciója, van-e kommunikatív szerepe, voltaképpen minek a szimbóluma, illetve jele.
A zsinóros magyar ruha a nemzeti hovatartozáson kívül - mint azt a 19. század elején John Paget (Magyarország és Erdély, Helikon, 1987. 133.) feljegyezte - "félreismerhetetlenül jelzi viselőjének társadalmi helyzetét is, ezt pedig itt elengedhetetlennek tekintik; azt hiszem, a tudatlanabbak el se igen akarták hinni, hogy az angol úriembereknek nincs valamiféle uniformisuk". Kettős szerepet töltött tehát be - egyrészt valamiféle uniformis volt, másrészt a rendi hovatartozás jelölője.
E funkciói azonban 1850-től, illetve az abszolutizmus idején a liberális ellenzék körében megváltoztak. Mivel az osztrák tartományokból érkező tisztviselők (Bach-huszárok) viselték, egyfajta megtévesztés eszközévé vált, s így a jelmez, az álruha és az álöltözet szerepét kezdte betölteni.
A 19. század közepétől aztán a magyar ruhaviselet történetében ismét új fordulat állt be. A nemzeti elnyomatás éveiben ugyanis (ezért is nevezték a kortársak ellenállási ruhának) a nemzeti ébredés, a politikai demonstráció szimbóluma lett. Ez volt az az időszak, amikor, mint azt a kortársak írták: még az Istent is magyar mentében látták.
Az ellenállási ruhák azonban részint az 1860. évi Októberi Diploma, részint a kiegyezés, illetve a nyugat-európai divat mind erőteljesebb térhódítása miatt nemsokára igen erősen háttérbe szorultak. Ezért is keltett nem kis feltűnést, amikor néhány hónappal a millenniumi ünnepségek megnyitása előtt az egyetemi ifjúság - többek között a Pesti Hírlapban (1896. február 27.) - az alábbi felhívást tette közzé:
"Egyetemi polgártársak: idegenek ezrei özönlenek a millenniumi ünnepségek alkalmából hazánkbaÉ Itt van egy nagyon ritkán ismétlődő alkalom megmutatni a külföldieknek, dokumentálni külsőleg is, hogy ez az ország a második évezred küszöbén magyar! Szégyen volna, ha mikor őfelsége, a legelső magyar ember, s maga felséges királyasszonyunk is nemzeti viseletünket öltik föl, a magyar ifjúság kicsinyes akadályok miatt restellné demonstrálni idegenek előtt magyarságát: Magyar, ne szégyelld magad! Viseljen a magyar diák magyar ruhát! Indítsunk egy hatalmas, az egész országra kiterjedő mozgalmat, melynek célja általánossá tenni magyar őseink viseletét! (É)"
Podmaniczky beszól
Az egyetemisták által fölvetett kérdést néhány fővárosi lap annyira fontosnak érezte, hogy szükségesnek tartotta nyilvánosan is megvitatni, és a társadalmi, művészeti élet számos szereplőjét arra kérte fel, hogy a magyar ruha viselésének kérdésében fejtse ki véleményét. A széles nyilvánosságot kapó vitában végül azok a vélemények győztek, amelyek egyáltalán nem támogatták az egyetemisták mozgalmát. A vita egyik résztvevője, báró Podmaniczky Frigyes pedig a Fővárosi Lapokban (1896. február 28.) egyenesen kijelentette:
"Szerencsétlen gondolat ez az ifjúságtól! Hiszen a magyar ruha viselése ma már nem a haladást, de határozott visszaesést jelent. Annak idején, amikor Magyarország szánandó provincia volt, akkor volt annak értelme, jelentősége, hogy minden téren tüntessünk elnyomott nemzetiségünk mellett; de ma, amikor - hiába tagadják, akiknek ebben különös kedvük telik - Magyarország erős, virágzó állam, nem szabad ily kicsinyes fogásokhoz nyúlni a mi nemzeti kultúránk demonstrálása mellett. (É) Nagyon jól tudom én, hogy a külföld mily szemmel néz az ilyen nemzeti viseletre. Egy ízben, Párizsban jártamban magyar ruhában akartam elmenni az operába, s mi történt velem? Nem akartak beereszteni, kénytelen voltam egy közelben levő ismerősömhöz menni, és - európai ruhát váltani. A külföldiek előtt, akik a millenniumi ünnepségek alatt remélhetőleg nagy számmal meg fognak fordulni Budapesten: gúny tárgyává tennénk az országot e viselettel."
A fővárosi egyetemisták azon javaslata tehát, hogy a zsinóros magyar ruha, úgy is, mint a hierarchizált rendi társadalom egyik szimbóluma, a polgári társadalomban is köznapi viselet legyen, nem járt sikerrel, s ezzel ez a téma, akkor legalábbis úgy tűnt, elvesztette társadalmi és politikai aktualitását, és végleg lekerült a napirendről. Ám nem így történt.
A magyaros zománc
Az 1920-as évek elején a fővárosi és vidéki lapok bő terjedelemben tudósítottak a Kormányzó dunántúli látogatásáról. Körútja során a "legelső magyar ember" több városban is nagy sikerű beszédet mondott, és megkülönböztetett hangsúllyal szólt a nemzetiruha-viselés jelentőségéről. Többek között kijelentette: elérkezett az ideje, hogy a nemzeti viseletet újra felkaroljuk, mert "alatta hazafiasabban dobog a szív is".
A beszédet értékelő és a további feladatokat részletező újságcikkek szinte egybehangzóan emelték ki, hogy az Európa közepén társtalanul, rokon nélkül álló magyarság eddig soha nem zárkózott el bizonyos nyugat-európai eszmeáramlatoktól. Mindennek semmi káros következménye nem volt, mert a magyar fajban lévő eleven életerő minden idegen hatást felszívott és magáévá tett anélkül, hogy nemzeti karakterét elvesztette volna. Az elmúlt évtizedekben mindez azonban megváltozott. Mindenekelőtt azért, mert a magyarság immár szolgai módon magára aggat szinte minden külföldről érkező sallangot, ami mára oda vezetett, hogy a kulturális szféra irányítása kicsúszott a magyarság kezéből. Mindez pedig szinte észrevétlenül, egy tervszerűen folytatott hadjárat eredményeként történt, amelyet egy idegen faj indított nemzeti egyéniségünk ellen, s csak most, immár késve kell rádöbbennünk arra, hogy mennyire "megkopott lelkünk magyaros zománca".
A Kormányzó beszédéből meg az azt méltató cikkekből kétségkívül kitűnt, hogy a zsinóros magyar ruhát, ezt a "legbeszédesebb magyar irredentát" már a Horthy-korszak kezdetén egyértelműen a revizionista célok szolgálatába kívánták állítani.
Ez a szándék egyébként már a Kormányzó dunántúli beszéde előtt is megmutatkozott, akkor, amikor az olyan szélsőjobboldali egyesületek és szervezetek, mint a Magyar Országos Véderő Egyesület, a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége, a Magyarország Területi Egységének Védelmi Ligája, a Vitézi Rend, az Ébredő Magyarok Egyesülete stb. országos tanácsüléseiken nyilvános felhívásokban szólították fel tagjaikat a zsinóros ruha viselésére, mondván: ez hirdesse és kiáltsa bele a világba, hogy magyarok vagyunk. A felhívások eredményességéhez az is hozzájárult, hogy a ruhatervezők éppen az ilyen igények kielégítésére alkották meg a Bocskainak nevezett zsinóros ruhát, valamint az ugyanígy nevezett nyakkendőt, sapkát, bundát stb. is.
A hol nemzetinek, hol Bocskainak, hol zsinóros magyar ruhának nevezett viselet népszerűsítését a "magyaros szellemű ruhák tervezését" szorgalmazó, látszólag kulturális, valójában azonban politikai célokat szolgáló és a "magyar szellemnek az idegen kultúrák mérgezése" ellen küzdő Magyaros Öltözködési Mozgalom Országos Bizottsága nagyban elősegítette. De megalakulásától fogva (1939. január 6.) támogatta a Nemzeti Egység Pártjának nagygyűlésén Imrédy Béla vezetésével zászlót bontó Magyar Élet Mozgalom (MÉM) is. Ez elsősorban abban nyilvánult meg, hogy a mozgalom vezetője a zsinóros magyar ruhát a Magyar Élet Mozgalom tagjainak hivatalos formaruhájává tette, s mivel maga is ilyen öltözéket húzott, a fekete MÉM-egyenruha az Imrédy-ruha nevet kapta.
Tizenkét sujtásos ember
Az, hogy a Magyar Élet Mozgalom vezetői a különböző rendezvényeken milyen fontos szerepet szántak a formaruhának, az egyik vidéki szervezetük zászlóbontásánál is kiderült. Amikor ugyanis az ünnepség kezdetén felment a bordó bársonyfüggöny, a nagygyűlés résztvevői először tizenkét markáns arcú, fekete magyar ruhába öltözött zászlótartó szoborrá merevedett alakját pillantották meg. Az impozáns látványt az is fokozta, hogy a színpadon, a tizenkét, sujtásos magyar ruhát viselő MÉM-gárdista mögött, mintegy a mozgalom legfontosabb politikai célkitűzését szimbolizálva, a mondabeli csodaszarvas stilizált rajza bontakozott ki. Amikor aztán a teremben elült a taps és éljenzés, fekete sujtásos magyar ruhájában vitéz Rátz Jenő nyugalmazott honvédelmi miniszter, az ünnepség díszszónoka lépett elő. A Magyar Élet Mozgalom egyik vezetője szívére tett kézzel köszönte meg a tizenkét magyar ruhás MÉM-gárdista közreműködését, a nagy hatású élőképet, majd a magyar nemzetnek a Kárpát-medencében betöltött küldetéséről, a faji öntudatról, az igazi fajvédelemről, a Magyar Élet Mozgalom legfontosabb feladatairól és a már internacionálissá váló zsidókérdés végleges meg-oldásáról kezdett beszélni.
A viselet népszerűsítését számosan - köztük vitéz Keresztes Fischer Ferenc belügyminiszter hitvese - vállalták magukra. A magyar ruhaviselet címmel a Magyar Rádióban 1939 tavaszán tartott előadásában elsősorban azt emelte ki, milyen fontos szerepe volt a magyar ruhának a kassai bevonuláskor. Tulajdonképpen ekkor értette meg, hogy a zsinóros magyar ruha kötelez. Ez a ruha ugyanis, mondotta, nemcsak ünnepi dísz, hanem a magyar élet könnyes büszkesége, amelyet ott látott égni a bevonulók könnytől fátyolos szemében.
Hasonló szellemben írtak a lapok is. Ha pedig mindenki, aki úgy érzi - írta 1939. február 12-én a Szegedi Új Nemzedék -, "hogy különb, több és jobb magyar tud lenni azoknál, akiknek nemzetietlen léhasága miatt Szent István országa az ebek harmincadjára került - aki érzi, hogy komoly és büszke szemmel tud visszanézni apái atillás, komoly szemű, megsárgult arcképeire, felveszi a daliás korok daliás lelket formáló ruháját, talán évtizedek múlva, mint egy boldogabb magyar kor előkészítője kapja meg az utánunk következő nemzedék hálás elismerését - köszönetül."
A harmincas-negyvenes évek tovább tágították a Bocskait, illetve az Imrédyt viselők körét: azt már nemcsak az Országos Baross Szövetség, az Országos Rákóczi Szövetség, sőt a Dolgozó Nők Tábora és a Nemzeti Munkahét rendezvényein rendszeresen megjelenő Zrínyi Ilona Kör tagjai, hanem képviselők és miniszterek jóvoltából a parlamentben is mind gyakrabban kezdték viselni. Ilyen ruhát hordott Darányi Kálmán miniszterelnök, aki 1938. március 5-én Győrött, a Nemzeti Egység Párt nagygyűlésén nagymértékű fegyverkezési programot jelentett be, Hóman Bálint vallás- és közoktatásügyi miniszter, gróf Teleki Pál miniszterelnök stb.
A két háború közt oly népszerű öltözet viselői tehát - megvalósítva ezzel egyfajta kommunikációt - nem maguknak, hanem másoknak öltözködtek. Azt is mondhatnánk, hogy a zsinóros magyar ruha nem az egyén önkifejezését, hanem egy társadalmi réteghez vagy azonos ideológiai, politikai célkitűzéseket valló csoporthoz, párthoz való kötődést szimbolizálta. Egészen a második világháború végéig. Addig, amíg a zsinóros magyar ruhát viselő szélsőjobboldali pártokat, egyesületeket és katonai jellegű szervezeteket (Magyar Élet Pártja, Magyar Megmaradás Pártja, Ébredő Magyarok Egyesülete stb.) be nem tiltották.
Magyaros szellemű kisestélyi
Több mint fél évszázaddal később azután ismét fordulat következett be a zsinóros magyar ruha életében. A rendszerváltást követően újjáalakuló jobboldali, szélsőjobboldali pártok és szervezetek megnyilatkozásaiból arra lehetett következtetni, hogy e viselet feltámad, és fontos szerephez jut a társadalmi kommunikációban.
Voltaképpen ezt igyekezett előmozdítani a Lakitelek Alapítvány egyik, 1993-ban közzétett felhívása is, amelyben az 1934-ben zászlót bontó Magyaros Öltözködési Mozgalom Országos Bizottságához hasonlóan szintén "magyaros szellemű ruhatervek", illetve "ruhaviseletek és kiegészítőik" tervezését és elkészítését szorgalmazta. Méghozzá a "megőrzött", az "újjászülető", illetve az "ihlető" hagyomány jegyében. Jórészt ennek eredményeként jelentek meg újra a belvárosi ruhaszalonok kirakataiban a "magyaros szellemű" sujtásos kisestélyik, valamint a két "legbeszédesebb magyar irredenta": a Bocskai és a fehér nyakkendős Imrédy.
De nem pusztán a kirakatokban, divatcikként, hanem - akár a Horthy-rendszerben - a jobboldali, szélsőjobboldali pártok és csoportok tagjainak formaruhájaként. Ebben jelennek meg a Magyarok Világszövetségének a Magyarok Házában tartott gyűlésein, a Magyar Nemzeti Szabadságpárt, a Magyar Út Körök Mozgalom "Rendület-lenül" címmel meghirdetett programadó nagy-gyűlésén, a Jobbik Magyarországért Mozgalom, a Magyar Egységért Mozgalom ünnepségein, a Magyar Igazság és Élet Pártjának a fővárosi közgyűlésén, a Budapest Kongresszusi Központban, a Jean-Marie Le Pennek, a francia Nemzeti Front elnökének részvételével a budapesti Hősök terén rendezett tiltakozó nagygyűlésen, vagy amikor a Végtelen Igazság katonai művelethez történő hozzájárulásról szóló határozati javaslatról tárgyalnak a parlamentben.
A zsinóros magyar ruha feltámadásával kapcsolatban feltétlenül ki kell emelni, hogy itt nem a 19. századi rendi Magyarország egyébként már a század végén is anakronisztikusnak ítélt ruhaviselete tért vissza, hanem az, amelyik az ellenforradalmi korszak szélsőjobboldali pártjainak, szektaszervezeteinek volt a sajátja, és erős politikai konnotációt hordozott, szimbolizálva a megfelelő ideológiai, politikai célkitűzéseket valló párthoz, csoporthoz való kötődést. Ezért is jelentette ki - a közelgő választásokra utalva - a Magyar Élet és Igazság Pártjának elnöke: "Bocskaiban akarom bevonultatni a népet az Országgyűlésbe", és szólította fel pártjának tagjait, hogy zsinóros magyar formaruhát csináltassanak maguknak.
A szélsőjobboldali pártok és szervezetek tehát máris készülődnek: varratják "magyar irredentájukat". Tudják, hogy öltözetük fontos szerepet tölt be a társadalmi kommunikációban. Tudják, hogy a viselet - jel.
