Jövő kedden ismét Magyarországra látogat a legnagyobb hazai rajongótáborral rendelkező külföldi együttes. A Depeche Mode budapesti koncertjére már szeptemberben (!) eladták az összes jegyet, sőt a nyári ráadásra is több mint húszezret. A rendszerváltás óta nem volt olyan könnyűzenei esemény (leszámítva az Illés és az Omega összeborulásait, illetve néhány össznépi István, a királyt), amit ekkora érdeklődés kísért volna. Valóban ilyen nagy dolognak számít, ha egy immár huszonöt éves, tinisztárnak indult, s elegánsan megöregedő brit banda tavaly megjelent új lemezével turnéra indul?
*
"Ma fél hatkor keltem, hogy indulás előtt felvegyem Andy interjúját a Reggeli csúcsból, majd gondosan magamhoz vettem a koncertjegyet és elindultam. A zenekar a hotelban tartózkodik, és estig ki sem dugják az orrukat onnan, így csak az épületen belül láthatjuk néha őket. Tulajdonképpen estig csak néhány pesti és vidéki rajongóval ismerkedtünk meg. Mindenki elmesélte, mit látott, amikor a másik épp nem volt ott. Orosz Depeche Mode-rajongók is érkeznek, akik prágai koncertélményeikről mesélnek. Az emberek között voltak vidékiek, akik ideiglenesen felköltöztek budapesti ismerőseikhez, voltak, akik szabadságot vettek ki erre a hétre, csak hogy láthassák a Depeche Mode-ot." A The Hungarian Depeche Mode Fan Club bloggeréhez hasonlóan minden bizonnyal sokan vannak, akik hasonló energiákat mozgósítanak jövő keddre is (az idei turné részleteiről lásd Turné mindenek felett című keretes írásunkat), hogy minél közelebb kerüljenek kedvenceikhez, szobrozzanak a szálloda előtt, biztonsági emberek éberségét kijátszva autogramot kérjenek, netán fotót készítsenek mobiltelefonnal. Vajon mi lehet az oka ennek a tartós őrületnek, meg lehet-e egyáltalán magyarázni?
Mint oly sok együttes esetében a hetvenes évek végén, a Depeche Mode megalakulását is az elektropopnak nevezett, inkább technikai, mint zenei kaland segítette elő. A Kraftwerk sikerét és az új hullám trenddé válását követően olyan minimalista "mutánsok" jöttek divatba, mint Gary Numan, John Foxx, a Human League vagy az OMD. Ráadásul az egyre olcsóbb szintetizátorok megjelenése azok előtt a srácok előtt is megnyitotta a kapukat a "zenélősdihez", akiknek voltaképpen semmiféle értékelhető hangszeres tudásuk nem volt (még azt a három akkordot sem tudták, amit a punkok).
A Depeche Mode elődje, a Composition Of Sound e barkácskorszaknak a tipikus példája. A Londonhoz közeli Basildonban három középiskolás srác az alsó középosztályból, Martin Gore, Andy Fletcher és Vince Clarke (akkor még Vince Martin)
"plöntyögni" kezd,
majd elkészülve néhány dallal és feldolgozással, a színpadra merészkedik. Minden bizonnyal több ezer hasonló próbálkozás volt annak idején Nagy-Britanniában, de még azoknak az együtteseknek a száma is súlyos százakban mérhető, amelyek lemezszerződéshez, komolyabb feladatokhoz jutottak. A Composition Of Sound voltaképpen már 1980-ban eltűnhetett volna a süllyesztőben, ám azzal, hogy a tagok túl sok zsebpénzt fektettek szintetizátorvásárlásba, majd bevették az együttesbe énekesnek a helyi "divatos fiút", Dave Gahant, megpecsételték a sorsukat. Gahan kirakatrendezőként dolgozott Londonban; nagyon jól tudta, "mi a pálya", s mint színpadképes alaknak, sikerült is meghódítania a basildoni közönséget. Az ő javaslatára vették fel a Depeche Mode nevet - egy párizsi divatlap címe -, s helyi sikereiken felbuzdulva addig házaltak demójukkal a londoni kiadóknál, míg 1981 februárjában Photography című daluk megjelent egy válogatáslemezen. Első lemezüket egy frissen alakult független kiadó, a Mute Records adta ki, s ez a dal azonnal felkerült a brit hatvanas listára. Kezdetét vette egy karrier, amiről a vidéki srácok álmodni sem mertek, a popipari logika alapján viszont kézenfekvő - legalábbis huszonöt év távlatából. A Depeche Mode-nál ugyanis mindaz együtt volt, ami a korabeli sztároknál csak külön-külön: hamvasak voltak, korszerű hangzással jelentkeztek, ráadásul olyan dalokkal, amikre táncolni is lehetett. Emellett azonban - és ez akkoriban nagyon fontos volt Nagy-Britanniában - nem valamiféle sztárgyár kreációjaként, hanem független előadóként jelentek meg, ami a brit könnyűzenei újságírók szívét is megdobogtatta. Az első lelkes beszámolók éppen a kommersz elleni "ügy" élharcosának számító New Musical Expressben jelentek meg, s a szerzőket cseppet sem zavarta, hogy a Depeche Mode-dalok valójában semmivel sem többek kellemes és könnyen emészthető slágereknél.
Amikor 1981 októberében megjelent az együttes első albuma, a Speak and Spell, a Depeche Mode karrierje már sínre került. Több mint félmilliót eladtak kislemezeikből, körbeutazták az országot, brit sztárokká váltak. Ennek ellenére nem sok hiányzott ahhoz, hogy a történet véget érjen: addigi zene- és hangzásfelelősük, Vince Clarke ugyanis, megelégelve az akkor még csak kibontakozni látszó tinédzsertombolást, hátat fordított a régi játszótársaknak. (Clarke előbb a Yazoót, majd az Erasure-t hozta létre.) A többiek azonban nem adták fel, a zeneszerző és szövegíró 1982-től a hagyományosabb dalokban gondolkodó Martin Gore lett, a hangzás megteremtését viszont egy új tagra, az ipari zajokra is fogékony Alan Wilderre bízták.
Létrejött az a klasszikus felállás,
ami az egekbe röppentette a Depeche Mode-ot. Következő lemezükkel, az A Broken Frame-mel másodszor is jól startoltak, az 1983-as Construction Time Again az európai és a japán sikert is meghozta, az 1984-es Some Great Rewarddal pedig már Amerikában is arattak. Ám hiába folytak a csapból és töltötték meg hétről hétre a Bravo és Popcorn típusú tinilapok poszteroldalait, továbbra is független zenekarként tartották őket számon, sőt "komoly" rajongóik inkább az alternatív vonalra álltak, mint hogy a korabeli kutyaütőkkel (Kajagoogoo, Culture Club, Rick Astley) emlegették volna együtt kedvenceiket. Gore nettó slágereket gyártott ugyan, a szövegek azonban túlzottan lilák voltak, amibe aztán sok mindent bele lehetett magyarázni. A kimondottan igényes lemezborítók sem számítottak tucatműveknek, mint ahogy a hangzással kapcsolatos trükkök megteremtésére is sokkal nagyobb energiát fordítottak, mint a gyámság alatt álló popsztárocskák. A Depeche Mode megjelenése is furcsa kevercse volt a kommersznek és a bizarrnak: a korabeli papagájkodás helyett a fekete dominált, csakhogy a négy bőrszerkóba öltözött fiú inkább "helyeske" volt, mint kőkemény. Mindezek után logikus, hogy hihetetlenül nagy rajongótábor alakult ki körülöttük, elsősorban olyan tinikből, akik igényesebbek voltak annál, hogy megegyék a nekik szánt lemezgyári cukorkákat, a komolyabb produkciókkal viszont nem tudtak mit kezdeni. Így aztán a tipikus Depeche Mode-rajongó öntudatossága is érthető, hiszen egy kétségtelenül eredetibb dolog váltotta ki belőle az érzelmeket, mint a leginkább altesti ingerekre építő kommersz pop. Mégis, elnézve a Depeche Mode 1981-1986 között készült fotóit és videoklipjeit, újrahallgatva az olyan korai nagy slágereket, mint az Everything Counts, a Just Can't Get Enough, a People Are People vagy a Master And Servant, valószínű, hogy az együttes eltűnt volna a színről, ha nem csatlakozik hozzájuk Anton Corbijn. A holland fotós és videoklip-rendező ugyanis olyan - voltaképpen művészi - arculatot teremtett a Depeche Mode-nak, ami egyrészt a tinédzserkorból kifelé tartó rajongókat továbbra is az együttes mellett tartotta, másrészt olyanok is elkezdték értékelni a produkciót, akik addig figyelemre se méltatták. "A Black Celebration idején dolgoztunk először Anton Corbijnnal. Előtte - ahogy a korai videoklipeken és fotókon láthatod - nem igazán uraltuk vizuális megjelenésünket, ha egyáltalán annak lehet nevezni. Nem voltunk elégedettek, a mi hibánk volt. De alighogy Anton felbukkant, és elkezdett a vizuális megjelenéssel foglalkozni, a zenénk is egyre jobb lett, az egész összeállni látszott" - olvashatjuk Andy Fletcher nyilatkozatát a nemrégiben magyarul is megjelent, nagy vitákat kiváltó Stripped: Depeche Mode című könyvben (lásd Csupasz iparoskönyv című keretes írásunkat), és tény, hogy miután Corbijn elkészítette Question Of Time című daluk videoklipjét, a Depeche Mode ki-szabadult a "szintipop" skatulyából. Az 1987-es Music For The Masses, majd a három évvel később megjelent Violator már egészen más, sokkal kifinomultabb zenei világot képviselt, mint a korábbi albumok, sőt azzal, hogy a gitár is fontos szerephez jutott a hangzásban,
egy példátlan termék jött létre
Noha a Depeche Mode az 1990-es éveket már stadionok hőseként, mindössze két - igaz, nagyszerű - kísérletező lemezzel (Songs Of Faith and Devotion, 1993, Ultra, 1998), Alan Wilder kiválásával, valamint Dave Gahan heroinos kalandjaival és az ehhez kapcsolódó, jelentős vaddisznóskodással és sztárallűrökkel élte át és túl, a rajongók szeretete a kritikus helyzetekben is töretlen maradt. Szinte bizonyos, hogy ennek köszönhető az ezredforduló utáni folytatás, és hogy a 2001-es Exciter (Varázsgitár, Magyar Narancs, 2001. június 21.), majd a tavalyi Playing The Angel (Fekete makrovízió, Magyar Narancs, 2005. december 1.) albumon már egy cseppet sem zűrös, bölcs együttest hallhatunk. Olyat, amelyik afféle magányos csillagként lebeg a szórakoztatóipar egén - hatalmas népszerűséggel, de kellő távolságtartással divatoktól, irányzatoktól. És persze továbbra is fanatikus rajongókkal.
- legát -
Turné mindenek felett
A Touring the Angel koncertsorozat októberben, New Yorkban kezdődött, és az augusztusi tel-avivi estig meg sem áll. A talán csak a D. A. Pennebaker által filmre vitt 101 turnéval összevethető sorozat keretében kétszer is érintik Budapestet, március 21-én (Papp László Sportaréna) és június 12-én (Puskás Ferenc Stadion). A nem egészen kétórás műsor a hivatalos "setlist" és az interneten már megjelent videók alapján 22 számra elég. De mi az, ami egyáltalán kimaradhat? 25 évet nehéz két órába sűríteni. A 2001. szeptember 12-e után ismét hozzánk érkező banda koncertmenüjén az új, Playing the Angel nagylemezről hét dal szerepel, ezek is a koncert első felében, mintha az alkalomra ötfősre bővült trió nem bízott volna a friss számok hangulat-fokozó erejében. Ezt látszik bizonyítani, hogy a show második részébe csak tuti slágerek ke-rültek, az I Feel You-tól a Never Let Me Down Againig. (Érdekes, hogy az Exciter albumról csak a Goodnight Lovers lesz hallható, az is koncertzáróként.) A novemberi Los Angeles-i és a március eleji szentpétervári koncerten viszont az történt, hogy az egyébként stúdióban is strapás John The Revelator (ez volt a második szám) előadása Dave Gahant erősen kifullasztotta, s minden rutinjára szüksége volt, hogy a még hátralévő 100 percet becsülettel végigénekelje. Kérdés tehát, hogy milyen állapotban ér ide a banda, hisz már az idén több mint negyven koncerten vannak túl - márciusban pedig húszat adnak.
A színpadi látvány érezhetően szegényesebb, mint a legutóbbi kisstadioni (2001) volt. Leginkább azoknak lehet hiányérzetük, akik látták a Devotional turné (1994) valamelyik felvételét. A szórványos, ám néha a gagyi határát súroló videoinstallációkat (mint a lábát emelgető király skicce az Enjoy the Silence alatt) nem egészítik ki mozgó műtárgyak a színpad felett, s nincsenek már vokálozó nők sem. Van helyettük színpad közepére tolt dobos, meg néhány villódzó, szintiket takaró, ufószerű építmény. Martin Gore még mindig tud meglepetést okozni a ruhájával: idén fekete szárnyakkal és egy fekete kakastaréjos sapkában riogat, Andy Fletcher viszont alig látható. De a kiéheztetett rajongókat mindez kevéssé zavarja, nekik a részvétel minden kritikánál fontosabb.
Szabó M. István
Csupasz iparoskönyv
A megjelenés ténye feletti első örömön túljutva azzal szembesül az olvasó, hogy a Stripped (Lemeztelenítve) nem exkluzív titkok tárháza, inkább a banda több mint negyedszázados működésének sajtóját próbálta kronológia szerint láncra fűzni. Ezzel még nem lenne baj, de Jonathan Miller biográfiájához sem az együttes (kivéve az extag Alan Wildert), sem a DM-et a legjobban ismerő Daniel Miller és Anton Corbijn nem adott interjút. A 2003 októberében megjelent eredeti mű ettől függetlenül még mindig lehetne jó, de pontatlanságai és hibái miatt a szerzőnek további egy évet az addig befektetett energia mentésére kellett fordítania. Így már több mint problémás, hogy a magyar kiadvány az első verziós iparosmunka fordítása lett. Azért baj ez, mert Magyarországon "depesmódos" nem csakúgy lett az ember. A meglehetősen borsos árú könyv viszont nyilvánvalóan a rajongókat célozza.
- szami -
Jonathan Miller: Stripped: Depeche Mode, Show Time, 2006, 600 oldal, 6500 Ft
Utód nélkül
Nehéz állítani - különösen több mint hetvenmillió (!) eladott lemezpéldány után -, hogy a Depeche Mode semmiféle hatást se gyakorolt volna a világ popzenéjére, ám a DM jelentősége legalábbis vitatott. A nemzetközi, különösen az angolszász szaksajtó ritkán dicsérte a bandát, annál gyakrabban fanyalgott: az unalmas, egysíkú zenei fordulatok, a sekély és közhelyes szövegek felemlegetése rendszeresen visszatérő fordulat volt a ledorongoló vagy csak szimplán lesajnáló írásokban. Az is biztos, hogy a zenészkollégák megnyilatkozásait olvasva-hallva is csak elvétve találkozni a DM nevével a vállalt elődök és inspirációs források listáján. Ennek dacára csaknem mindenki elismeri, hogy a zenekar munkássága a maga nemében sajátos és egyszeri: ha fel is fedezhetők munkáikon a jelentős elődök és kortársak (noch dazu utódok) nyomai, azt a DM, mindenekelőtt a komponista Martin Gore a maga részéről sikeresen integrálta saját zenéjébe, s a létrejövő produktum egységes, egyedi és mással összetéveszthetetlen. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy a Depeche Mode életműve - gondoljunk róla bármit is - folytathatatlan: a szintézist a maguk módján bevégezték, s a kollégák jelentős mértékben más utakon indultak el. Az persze magától értetődő, hogy az utóbbi majd fél évtized masszív, a nyolcvanas években utazó retróhulláma (melynek vagy féltucatnyi, nevében rendre az electro kifejezés valamely képzett formáját tartalmazó stílust köszönhet a zenebarát közönség) többek között a DM-ből is merített, ám a hatás itt is áttételes és közvetett. Sokkal jellemzőbb, hogy számos klónbandát ihletett meg és keltett életre az idők folyamán - országonként akár többet is (nálunk például az egykori Bonanza Banzait, akik azóta rendre tagadják ugyan a nyilvánvalónak tűnő tényt, ám igen kevés meggyőző erővel). A többnyire elkötelezett rajongókból rekrutálódott zenészek azután vagy reménytelenül bentragadtak a skatulyában, s a jó húszéves uniformishoz hűen ma is talpig svarcban szórakoztatják a Depeche Mode-klubok közönségét, vagy továbbléptek és leszakadtak a DM-életmű kényszeres újraértelmezéséről, s megtalálták saját hangjukat, vagy inkább más szakmában próbálkoznak.
Az életmű továbbélését persze az is befolyásolja, hogy mit gondolunk mi, vagy miként vélekednek a zenésztársak Gore dalairól - vajon sikerült-e maradandó dalokat hátrahagyni az utókornak? Nos, azért huszonöt év alatt nem lehet mindig hibázni: a slágerek címét mindenki jól ismeri, sőt a nyersanyag néha túl könnyű zsákmánynak tűnik - például majd mindanynyian hallottunk már mérsékelten ihletett Policy Of Truth-feldolgozásokat nem túl kreatív gitárzenekaroktól. Ugyanakkor remélhetően sokan ismerik Johnny Cash a maga nemében zseniális Personal Jesus-átértelmezését, de az új electropunk/-pop/-trash előadók némelyike sem tartóztatta meg magát attól, hogy hozzányúljon a DM-daloskönyvhöz - lásd pl. a Playgroup egészen szórakoztató Behind The Wheel-feldolgozását. (Amúgy a legérdekesebb, bár erősen váltakozó színvonalú Depeche Mode-tribute-lemez nyolc éve jelent meg, rajta többek között a Smashing Pumpkins, a Cure, a Gus Gus vagy a Rammstein sajátos verzióival - de a magyarok sem állták meg tiszteletkör nélkül: a három évvel ezelőtti lemezről Zagar meg a Casio Samples produkciói kifejezetten szórakoztatóak.) A DM zenéinek további életét persze jócskán befolyásolják a zenésztársak újraértelmezései is: a DM szinte a kezdetektől fogva kedvtelve adta ki számait némi remixelés céljából kreatív külsősöknek - az így született munkák jelentős része másfél évvel ezelőtt meg is jelent egy gusztusos, három CD-t tartalmazó dobozban. Annyi bizonyos, hogy a többórányi zeneanyag jó része megérdemli a figyelmet, elvégre a remixőrök többségének sikerült a megszüntetve megőrzés technikáját alkalmazva valami új minőséget előállítani. Igaz, akadnak olyan felvételek, ahol az eredeti nyersanyag volt az erősebb - ekkor nem történt más, csak sikerült egy jó hosszúra nyújtott klubbarát diszkóverziót előállítani.
- minek -
*
