Schein Gábor legújabb könyve érzékenyen összeállított tanulmánykötet, de több is ennél: mélyszerkezetében monográfia: "E történetnek nem is oly titkos hőse a tradíció fogalma" - olvasható a záró és egyben címadó tanulmányban.
Schein értelmezésében a tradíció mindig viszonyfogalom: ahogyan az alcímben is egyszerre folytatás és árulás, úgy csakis valamivel szemben vagy legalábbis valamihez képest tételezhető a hagyomány. A könyv a folyamatosan létrejövő ellentétpárokat (politika-irodalom, magyar-zsidó, esztétika-ideológia, régi-új, saját-idegen) történeti közegükben és állandó mozgásukban, egymásra ható változásukban írja le. Ez a történeti közeg pedig a huszadik századi magyar modernség kulturális és politikai - lévén a kettő elválaszthatatlan - narratívája. Ez a narratíva, amely a diskurzusok menthetetlen összekapcsolódását bizonyítja, többször is megpróbálja elválasztani az irodalmat a politikától. "A Nyugat forradalma legelsősorban szabadságharc volt, s tagadhatatlanul sikerült az irodalmat fölszabadítani ezer megkötöttség, álszemérem és oktalan tabu bilincsei alól" - írja Babits 1932-ben. Hangsúlyos, hogy a kötet nyitó írására a záró szöveg Balassa Péter-elemzése felel: Babits és Balassa alkatának és szerepének többek között az esztétikai szabadságharc eszménye ad közös keresztmetszetet.
A magyar modernség történetének a Nyugat folyóirat lett az egyik kristályosodási pontja. És, emellett, kiüresedő mítosz is lett - az érdemekben is gazdag emlékév ezt bizonyítja. A "Szemben a korral"? vagy Az irodalmi modernizáció pillanatfelvétele a Nyugat megindulásakor című írásával Schein a Nyugat mélyére néz: "a Nyugat szükségszerűen szembe fogja találni magát a kiegyezést övező és az azt követő politikai küzdelmekben megroppant nemzeti szereptudat egész problémarendszerével, mely a 'haza és haladás' szép eszméjét a 'haza vagy haladás' aszimmetrikus ellenfogalmaira cserélte föl. Így jelenik meg a harcos modernség magatartásformája mellett a huszadik századi magyar modernizációk jellemzőbb tünetcsoportja, a tétova modernségé, az óvatos modernségé, az ómódi modernségé (Vas István kifejezése)." Ennek a fontolva haladó attitűdnek az érzékletes elemzésével Schein éppen a konzervativizmus alrendszerein (ironikus és érett konzervativizmus, értékőrző konzervativizmus, áthagyományozó konzervativizmus) keresztül vázolja a modernizmus lehetőségeit, azaz a modernizmus hagyományát.
Mivel ebben a kontextusban elválaszthatatlanok az irodalmi folyamatok a politikai-társadalmi eseményektől, az irodalom és a politika viszonya is tisztázódik. Schein, szembefordulva Illyés Gyula nevezetes véleményével, melyben az irodalom és a politika viszonyát a hattyú és a görény keresztezésével érzékelteti, ekképp ír erről a kapcsolatról a zsidó-magyar vagy magyar-zsidó irodalom apropóján: "az irodalom nem határolható el a politikától (...), az irodalmiság egésze az egyes irodalmi műveknél is inkább nyitott a politikus iránt, részben politikai képződmény, hiszen a politika, a hozzátartozó nyelvekkel együtt, mindenekelőtt a közösségek történeti önelbeszélésének egyik szükséges módja." Ehhez a belátáshoz kapcsolódik A politikai emlékezet retorikája című tanulmány, amely Jászi Oszkár és Garami Ernő bécsi emigrációban írt emlékiratait elemzi párhuzamosan. Egyrészt újabb adalékokkal egészíti ki az amúgy is nagy hagyományú emlékirat-irodalom tárgykörét, másrészt a történelem elbeszélhetőségét vizsgálva végigveszi, hogy egy politikusi memoárban, ahol "az egyidejűség és az utóidejűség eltérő tapasztalatokat vetít egymásba", a különböző szereplehetőségek (tanú, jós, vádló, vádlott, bíró) miként keresztezik egymást. Továbbá kiderül, hogyan reprezentálja a magyar radikalizmust (tragikus, hogy ez a szó ma mit és kiket jelöl) Ady Endre figurája, hiszen mindketten őt tekintik szabadítónak, és verssoraival legitimálják saját, igaznak hitt véleményüket.
Babits alakja búvópatakszerűen többször is feltűnik a Traditio lapjain. Schein külön tanulmányt szentel Babits világirodalom-koncepciójának. Itt is egyszerre kerül a vizsgálódás homlokterébe a narratív konstrukció (a történet időszerkezete) és a nyelv, amelyen megszólal az elbeszélés, ebben az esetben "az egyidejű különbözőségek retorikája". A világ- és a magyar irodalom egymáshoz való viszonya, egy- vagy kétoldalúsága A saját és az idegen című tanulmányban is visszatér. A műfordítás elmélete(i) újabb alkalmas terep arra, hogy Schein a nyelvi felszín mögötti interpretációs elvek mély kontextusát öszszevethesse a műfordítás praxisával. Így kerülhet például ellentmondásba a műfordító Babits a teoretikus Babitscsal, és így derülhet fény arra, hogy míg a magyarra ültetéskor mennyire az asszimiláció, a sajáttá tevés a lényeges, addig a magyar irodalmi tudat önreflexiójában újra meg újra saját kultúrájának idegenségét, periferikusságát és megoszthatatlanságát bizonygatja.
A Traditio szövegeinek nagy része közérthető és figuratív esszényelven íródott. Amikor összetettebb és árnyalásra szoruló részekhez ér egy-egy gondolatmenet, akkor a szerző igyekszik tagolni és tisztán vázolni a problematikus szöveghelyet. Éppen ezért hat zavaróan, amikor a gondolat lendületét megakasztja a terminológia bonyolultsága. Ez bizonyos esetekben elkerülhetetlen, nem könnyű, avagy lehetetlen a fundacionalizmusra magyar szót találni. S mindez azért tűnik fel, mert a Traditio írásai egyszerre esettanulmányok és gondolatébresztő, mívesen megformált esszék.
Végezetül álljon itt a könyvből két teljesen különböző levélrészlet, amelyekben azért van valami nagyon fontos közös is, és a Traditio ezt a közösséget teszi elbeszélhetővé, ennek a közösségtapasztalatnak ad értelmezési kereteket. Az egyiket Móricz Zsigmond unokaöccse (A boldog ember Joó Györgye), Papp Mihály írta Móricznak: "Szerett Keves zsiga bátyám tudósitom ezen pár sorjimal hálistenek nékünkelég jóegéségünk vanamelyhez hasonlót kivánunk ameszi távol ból Kedven nagy Bácsiyéknakameszitávolból." A másikat Halász Gábor írta Weöres Sándornak 1945. január 31-én: "Kedves Sándor, most az egyszer nem irodalmi kérdésben fordulok hozzád, hanem nagyon súlyos egyéni kéréssel. Sáncmunkára vagyok beosztva Balfon (Sopron mellett), otthonról és minden utánpótlástól teljesen elzárva. Velem volt Szerb Tóni is, de sajnos csak volt; tegnapelőtt temettük el. Itt van Sárközi Gyuri is, aki majd csatlakozik kérésemhez: küldj valami pénzösszeget kölcsönképpen, amit alkalomadtán visszafizetünk. Ne haragudj, hogy ilyen kéréssel zaklatlak, de igazán a legvégsőkről van szó. Előre is hálás köszönettel ölel Halász Gábor." Sárközi egyetlen sort ír: "Sanyikám, de profundis... Segíts rajtunk, ha lehet és ha tudsz. Ölel Sárközi Gyurka." Papp Mihály mondanivalóját csak nagy nehezen képes megosztani írásban, minden szóért harcol, küzd, hogy megértsék őt a "messzi távolból". Halász Gábor levelére nehéz megfelelő jelzőt találni. Élete utolsó soraiban is a Bildung eszméjében (fikciójában) él. Szabadkozik, hogy nem holmi irodalmi kérdésben ír, mondjuk egy Berzsenyi-versről vagy egy Keats-sorról, hanem az életéért könyörög. Sárközi nem is fejezi be mondatát, elég csupán a 130. zsoltár első sorát mondania, latinul. Az írástudatlan ember kínja "a messzi távolból" és az írástudó könyörgése "a mélyből" - egy ország, egy század. Ahogyan Mandelstamtól idézi Schein: "A palackba zárt levél annak szólt, aki megleli."
Ez a két levél mindenképpen nekünk szól.
Kalligram Kiadó, 2008, 164 oldal, 1900 Ft
