A homokóra - részlet

  • 1999. november 11.

Könyv

Körülállják a fát. Nem is fa. Csak valami növény. Már tíz éve ott áll a kultúrterem sarkában, névtelenül. Senki sem tudja, honnan hozták, ki tette oda, talán a kertészek tudják a nevét, de nem, a kertészet túl messze van, túl késő van, már senkit se lehet megkérdezni, de minek is, nem fontos, mi a neve, csak az a fontos: mit csináljanak a gyümölcsével? Csoportokba verődve álldogálnak a növény alatt. A növény, mint egy óriás, mint egy fa, egészen a plafonig ér, sőt tovább, elhajlik az ablak felé, nekidől a poros selyemfüggönynek. Halványzöld levelek a függöny nehéz, komor vörösében. Szilárdan, növényi súllyal. Lelóg a teteje, egy székről elérhetné egy férfi, s megfoghatná azt is, ami ott trónol a hervadó virágszirmok között: a hosszúkás, sárga gyümölcsöt. Egyetlen éjszaka alatt nőhetett ekkorára, a konyhában dolgozó asszonyok esküdöznek, hogy tegnap még nem volt nagyobb egy körpecsétnél, lentről alig lehetett látni, s csak most, ebéd után vették észre, hogy milyen egyértelmű a formája, milyen gyümölcsszerű, és most már a terem túlsó végében levő színpadról is jól lehet látni. Fiatal nő áll egy létrán, rózsaszínű és narancsszínű megcsavart kreppszalagokat tart a kezében, és azt kérdezi, most mi legyen, folytatnám a dekorálást, látják, a zenészek már itt vannak. A színpadon recsegnek és sípolnak a mikrofonok. Rózsaszín meg narancsszín, már megint kinek az ötlete volt, morogja egy sovány fickó. A létrán álló nő meghallja. Lenéz rá, vállat von, kiveszi a szájából a gombostűt, és feltűz egy szalagot: Hát nem az enyém.

(részlet)

Körülállják a fát. Nem is fa. Csak valami növény. Már tíz éve ott áll a kultúrterem sarkában, névtelenül. Senki sem tudja, honnan hozták, ki tette oda, talán a kertészek tudják a nevét, de nem, a kertészet túl messze van, túl késő van, már senkit se lehet megkérdezni, de minek is, nem fontos, mi a neve, csak az a fontos: mit csináljanak a gyümölcsével? Csoportokba verődve álldogálnak a növény alatt. A növény, mint egy óriás, mint egy fa, egészen a plafonig ér, sőt tovább, elhajlik az ablak felé, nekidől a poros selyemfüggönynek. Halványzöld levelek a függöny nehéz, komor vörösében. Szilárdan, növényi súllyal. Lelóg a teteje, egy székről elérhetné egy férfi, s megfoghatná azt is, ami ott trónol a hervadó virágszirmok között: a hosszúkás, sárga gyümölcsöt. Egyetlen éjszaka alatt nőhetett ekkorára, a konyhában dolgozó asszonyok esküdöznek, hogy tegnap még nem volt nagyobb egy körpecsétnél, lentről alig lehetett látni, s csak most, ebéd után vették észre, hogy milyen egyértelmű a formája, milyen gyümölcsszerű, és most már a terem túlsó végében levő színpadról is jól lehet látni. Fiatal nő áll egy létrán, rózsaszínű és narancsszínű megcsavart kreppszalagokat tart a kezében, és azt kérdezi, most mi legyen, folytatnám a dekorálást, látják, a zenészek már itt vannak. A színpadon recsegnek és sípolnak a mikrofonok. Rózsaszín meg narancsszín, már megint kinek az ötlete volt, morogja egy sovány fickó. A létrán álló nő meghallja. Lenéz rá, vállat von, kiveszi a szájából a gombostűt, és feltűz egy szalagot: Hát nem az enyém.

A növény hordó nagyságú faedényben áll. Csoportokba verődve álldogálnak mellette. A gyümölcsöt, sőt talán az egész növényt ki kell vinni innen, mert ez nyilvános tér, mondja egy kövér férfi. Csodálkozom a szón, hiszen a tér körös-körül zárva van. Nem, a növénynek maradnia kell, túlságosan nagy, túlságosan nehéz, az ajtó meg túl kicsi, a végén még szét kell vagdosni. És aztán ott van a fal: tíz éve nem látta senki, hogy néz ki a növény mögött a fal, ki tudja. Ki tudja, mondja a sovány fickó, hogy tényleg banánfa-e. Ha tízévenként csak egyszer hoz gyümölcsöt. Ilyen nincs. Erre senki nem tud mit mondani. Nem nagyon ismerik ki magukat a banánfákban. Mindegy, mondja a kövér, és a színpadra néz, felém, a fehér térdzoknimra az ormótlan mikrofonállvány mögött. Majd pedig a létrán álló nőre: Jöjjön csak ide azzal a létrával.

Backstein Gertrud fordítása

Figyelmébe ajánljuk