A homokóra - részlet

  • 1999. november 11.

Könyv

Körülállják a fát. Nem is fa. Csak valami növény. Már tíz éve ott áll a kultúrterem sarkában, névtelenül. Senki sem tudja, honnan hozták, ki tette oda, talán a kertészek tudják a nevét, de nem, a kertészet túl messze van, túl késő van, már senkit se lehet megkérdezni, de minek is, nem fontos, mi a neve, csak az a fontos: mit csináljanak a gyümölcsével? Csoportokba verődve álldogálnak a növény alatt. A növény, mint egy óriás, mint egy fa, egészen a plafonig ér, sőt tovább, elhajlik az ablak felé, nekidől a poros selyemfüggönynek. Halványzöld levelek a függöny nehéz, komor vörösében. Szilárdan, növényi súllyal. Lelóg a teteje, egy székről elérhetné egy férfi, s megfoghatná azt is, ami ott trónol a hervadó virágszirmok között: a hosszúkás, sárga gyümölcsöt. Egyetlen éjszaka alatt nőhetett ekkorára, a konyhában dolgozó asszonyok esküdöznek, hogy tegnap még nem volt nagyobb egy körpecsétnél, lentről alig lehetett látni, s csak most, ebéd után vették észre, hogy milyen egyértelmű a formája, milyen gyümölcsszerű, és most már a terem túlsó végében levő színpadról is jól lehet látni. Fiatal nő áll egy létrán, rózsaszínű és narancsszínű megcsavart kreppszalagokat tart a kezében, és azt kérdezi, most mi legyen, folytatnám a dekorálást, látják, a zenészek már itt vannak. A színpadon recsegnek és sípolnak a mikrofonok. Rózsaszín meg narancsszín, már megint kinek az ötlete volt, morogja egy sovány fickó. A létrán álló nő meghallja. Lenéz rá, vállat von, kiveszi a szájából a gombostűt, és feltűz egy szalagot: Hát nem az enyém.

(részlet)

Körülállják a fát. Nem is fa. Csak valami növény. Már tíz éve ott áll a kultúrterem sarkában, névtelenül. Senki sem tudja, honnan hozták, ki tette oda, talán a kertészek tudják a nevét, de nem, a kertészet túl messze van, túl késő van, már senkit se lehet megkérdezni, de minek is, nem fontos, mi a neve, csak az a fontos: mit csináljanak a gyümölcsével? Csoportokba verődve álldogálnak a növény alatt. A növény, mint egy óriás, mint egy fa, egészen a plafonig ér, sőt tovább, elhajlik az ablak felé, nekidől a poros selyemfüggönynek. Halványzöld levelek a függöny nehéz, komor vörösében. Szilárdan, növényi súllyal. Lelóg a teteje, egy székről elérhetné egy férfi, s megfoghatná azt is, ami ott trónol a hervadó virágszirmok között: a hosszúkás, sárga gyümölcsöt. Egyetlen éjszaka alatt nőhetett ekkorára, a konyhában dolgozó asszonyok esküdöznek, hogy tegnap még nem volt nagyobb egy körpecsétnél, lentről alig lehetett látni, s csak most, ebéd után vették észre, hogy milyen egyértelmű a formája, milyen gyümölcsszerű, és most már a terem túlsó végében levő színpadról is jól lehet látni. Fiatal nő áll egy létrán, rózsaszínű és narancsszínű megcsavart kreppszalagokat tart a kezében, és azt kérdezi, most mi legyen, folytatnám a dekorálást, látják, a zenészek már itt vannak. A színpadon recsegnek és sípolnak a mikrofonok. Rózsaszín meg narancsszín, már megint kinek az ötlete volt, morogja egy sovány fickó. A létrán álló nő meghallja. Lenéz rá, vállat von, kiveszi a szájából a gombostűt, és feltűz egy szalagot: Hát nem az enyém.

A növény hordó nagyságú faedényben áll. Csoportokba verődve álldogálnak mellette. A gyümölcsöt, sőt talán az egész növényt ki kell vinni innen, mert ez nyilvános tér, mondja egy kövér férfi. Csodálkozom a szón, hiszen a tér körös-körül zárva van. Nem, a növénynek maradnia kell, túlságosan nagy, túlságosan nehéz, az ajtó meg túl kicsi, a végén még szét kell vagdosni. És aztán ott van a fal: tíz éve nem látta senki, hogy néz ki a növény mögött a fal, ki tudja. Ki tudja, mondja a sovány fickó, hogy tényleg banánfa-e. Ha tízévenként csak egyszer hoz gyümölcsöt. Ilyen nincs. Erre senki nem tud mit mondani. Nem nagyon ismerik ki magukat a banánfákban. Mindegy, mondja a kövér, és a színpadra néz, felém, a fehér térdzoknimra az ormótlan mikrofonállvány mögött. Majd pedig a létrán álló nőre: Jöjjön csak ide azzal a létrával.

Backstein Gertrud fordítása

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.