A homokóra - részlet

  • 1999. november 11.

Könyv

Körülállják a fát. Nem is fa. Csak valami növény. Már tíz éve ott áll a kultúrterem sarkában, névtelenül. Senki sem tudja, honnan hozták, ki tette oda, talán a kertészek tudják a nevét, de nem, a kertészet túl messze van, túl késő van, már senkit se lehet megkérdezni, de minek is, nem fontos, mi a neve, csak az a fontos: mit csináljanak a gyümölcsével? Csoportokba verődve álldogálnak a növény alatt. A növény, mint egy óriás, mint egy fa, egészen a plafonig ér, sőt tovább, elhajlik az ablak felé, nekidől a poros selyemfüggönynek. Halványzöld levelek a függöny nehéz, komor vörösében. Szilárdan, növényi súllyal. Lelóg a teteje, egy székről elérhetné egy férfi, s megfoghatná azt is, ami ott trónol a hervadó virágszirmok között: a hosszúkás, sárga gyümölcsöt. Egyetlen éjszaka alatt nőhetett ekkorára, a konyhában dolgozó asszonyok esküdöznek, hogy tegnap még nem volt nagyobb egy körpecsétnél, lentről alig lehetett látni, s csak most, ebéd után vették észre, hogy milyen egyértelmű a formája, milyen gyümölcsszerű, és most már a terem túlsó végében levő színpadról is jól lehet látni. Fiatal nő áll egy létrán, rózsaszínű és narancsszínű megcsavart kreppszalagokat tart a kezében, és azt kérdezi, most mi legyen, folytatnám a dekorálást, látják, a zenészek már itt vannak. A színpadon recsegnek és sípolnak a mikrofonok. Rózsaszín meg narancsszín, már megint kinek az ötlete volt, morogja egy sovány fickó. A létrán álló nő meghallja. Lenéz rá, vállat von, kiveszi a szájából a gombostűt, és feltűz egy szalagot: Hát nem az enyém.

(részlet)

Körülállják a fát. Nem is fa. Csak valami növény. Már tíz éve ott áll a kultúrterem sarkában, névtelenül. Senki sem tudja, honnan hozták, ki tette oda, talán a kertészek tudják a nevét, de nem, a kertészet túl messze van, túl késő van, már senkit se lehet megkérdezni, de minek is, nem fontos, mi a neve, csak az a fontos: mit csináljanak a gyümölcsével? Csoportokba verődve álldogálnak a növény alatt. A növény, mint egy óriás, mint egy fa, egészen a plafonig ér, sőt tovább, elhajlik az ablak felé, nekidől a poros selyemfüggönynek. Halványzöld levelek a függöny nehéz, komor vörösében. Szilárdan, növényi súllyal. Lelóg a teteje, egy székről elérhetné egy férfi, s megfoghatná azt is, ami ott trónol a hervadó virágszirmok között: a hosszúkás, sárga gyümölcsöt. Egyetlen éjszaka alatt nőhetett ekkorára, a konyhában dolgozó asszonyok esküdöznek, hogy tegnap még nem volt nagyobb egy körpecsétnél, lentről alig lehetett látni, s csak most, ebéd után vették észre, hogy milyen egyértelmű a formája, milyen gyümölcsszerű, és most már a terem túlsó végében levő színpadról is jól lehet látni. Fiatal nő áll egy létrán, rózsaszínű és narancsszínű megcsavart kreppszalagokat tart a kezében, és azt kérdezi, most mi legyen, folytatnám a dekorálást, látják, a zenészek már itt vannak. A színpadon recsegnek és sípolnak a mikrofonok. Rózsaszín meg narancsszín, már megint kinek az ötlete volt, morogja egy sovány fickó. A létrán álló nő meghallja. Lenéz rá, vállat von, kiveszi a szájából a gombostűt, és feltűz egy szalagot: Hát nem az enyém.

A növény hordó nagyságú faedényben áll. Csoportokba verődve álldogálnak mellette. A gyümölcsöt, sőt talán az egész növényt ki kell vinni innen, mert ez nyilvános tér, mondja egy kövér férfi. Csodálkozom a szón, hiszen a tér körös-körül zárva van. Nem, a növénynek maradnia kell, túlságosan nagy, túlságosan nehéz, az ajtó meg túl kicsi, a végén még szét kell vagdosni. És aztán ott van a fal: tíz éve nem látta senki, hogy néz ki a növény mögött a fal, ki tudja. Ki tudja, mondja a sovány fickó, hogy tényleg banánfa-e. Ha tízévenként csak egyszer hoz gyümölcsöt. Ilyen nincs. Erre senki nem tud mit mondani. Nem nagyon ismerik ki magukat a banánfákban. Mindegy, mondja a kövér, és a színpadra néz, felém, a fehér térdzoknimra az ormótlan mikrofonállvány mögött. Majd pedig a létrán álló nőre: Jöjjön csak ide azzal a létrával.

Backstein Gertrud fordítása

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.