Világzenei vásár Berlinben
Az, hogy vására lett a világzenének, a berlini HeimatKlange-főnök Borkowsky Akbar ötletének, illetve az európai fesztiválszervezőket tömörítő Fórum döntésének köszönhető. Az eredendő elképzelés az volt, hogy minden évben máshol kerüljön megrendezésre, a ´96-os koppenhágai vásárt azonban két-három héttel a kezdete előtt le kellett fújni: nem sikerült a helyi erőkkel megegyezni. Azóta megoszlott a Fórum tagsága: ragaszkodjék-e a vándorláshoz, vagy megállapodjon Berlinben, ahol garantált a fogadókészség, otthon vannak a szülőatyák, és adott a Haus der Kulturen der Welt. Sőt. Nemcsak megoszlott, de utóbb két - egymással nehezen kommunikáló - táborra szakadt, így eshetett meg, hogy a tavalyi katalógus egyik hirdetése Zaragozát, a másik Berlint jelölte meg a 2000-es WOMEX helyszínéül. Ami pedig a feloldást illeti, az még szerencsétlenebbül alakult: a Borkowsky vezette Piranha lemeztársaság és produkciós iroda kivált a Fórumból, levédette a WOMEX-et - innentől az ő privát bulija lett. Ugyanakkor a Fórum sem omlott össze, és Zaragozához is tartja magát - ily módon jövőre kétszer mehetünk vásározni: októberben a berlini WOMEX-re, novemberben pedig Zaragozába, melynek rendezvénye a Strictly Mundial nevet kapta. De nem fogunk. Ebben a bizniszben nincs akkora zsuga, hogy kétszer menjünk, ergo tessék választani.
Az októberi Folker! magazin rákérdezett a fő csapás irányaira. A rudolstadti fesztivált igazgató Bernhard Hanneken (a Zaragoza-gondolat jegyében) azt mondta: túlzottan elüzletiesedett a WOMEX, elsősorban a lemezkiadók terepévé vált, háttérbe kerültek a kocertszervezők. Hiányzik a stratégia, sem a konferenciák, sem a koncertek nem alkalmasak egy-egy terület mélyebb feltárására. Zaragoza azon lesz, hogy visszaszorítsa a MIDEM-es jelleget, a zenéből is csak háromfélét mutatnak majd be: az Ibériai-félszigetét, az andalúziait és a volt spanyol kolóniákét.
Borkowsky - ehhez képest - továbbra is három lábra épít: a konferenciákra, a koncertekre és a vásárra. Utalt a lemezkiadók gondjaira, szerinte egy tisztességesen szabályozott kis piacon közösek a lemezkiadók, a médiumok és a koncertszervezők érdekei.
Ennyit erről. Mondom, a másik szemem bajban van. Elegáns dolog a választás szabadsága, de 2000-ben meg fogom szívni.
*
Amúgy ezerrel pörgött Berlin. Ki itt belépett, nem távozott üres kézzel: öt-tízezer dollárért sztárzenekarokat kaphatott. A magazinok előfizetőket, a lemezkiadók terjesztőket gyűjtöttek, és közben nagyon sokat lehetett inni. Úgy fest ez a vásár, mint egy kiváló hangulatú parti: lassacskán tele van ismerőssel, nincsen hivalkodás, viszont van közös ügy - és teljesen megbízható a zene. Egy kis hazai duzzogásra legfeljebb az adott okot, hogy a zsűri visszadobta az esti koncertekre nevező magyar zenekarokat, mind, pedig jelentkezett vagy tizenöt. Hanem az egyik standot a Csókolom együttes bérelte. Magyarul, igaz, nem beszélnek a tagjai: német és holland arcok, akik odavannak az erdélyi magyar és cigány tradicionálisokért. Igen meggyőzően mondták, el kellett hinnem nekik, bár a lemezük kissé megingatott. Standolt a Fonó Records is, aztán, ahogy szokás, kint kavart Reöthy Gábor a Vasmalomból, kontaktált a Romano Dromot menedzselő Marina Pommier, Mandel Róbert a WOMUFE-re, Fogarasi Lajos a Kaláka Fesztiválra toborzott. (Ilyenkor még korai lenne az eredményekről.)
E három nap összehozott úgy harminc konferenciát. Kivesézni egy-egy témát nyilván nem lehetett a rendelkezésre álló negyvenöt-hatvan-kilencven perc alatt, de azt gondolom, nem is ez volt a cél. A kérdésfelvetés inkább, meg hogy találkozzanak, akiknek dolguk lehet egymással. Rádiós koncertfelvételek és szerzői jogok, Szombat esti Balkán-láz, Világzene gyermekeknek, Világzene és internet, A brazil zene arcai, Szufizmus és világzene, Interaktív zenei oktatási központ, Kuba kincsei - effélékről. Az újságírókat a Le Pharo Network vonzotta - mérsékelt lelkesedéssel. Pharónak a tavalyelőtti vásár marseille-i központját nevezték, néhány lelkes kolléga akkor és ott esküdött fel egy európai szövetség létrehozására - innen a név. Világ újságírói, egyesüljetek! Napsütéses, tavaszi hangulat járt Berlinben, tulajdonképpen benne lettem volna egy jó kis egyesülésben, de hogy még többet levelezzek, hogy még több lemezzel keveredjek felületes viszonyba, hogy még több cikkemet utáljam, és még több utazásra ne legyen pénzem, az nem különösebben dobott fel - engem sem. Kiosztották azért a jelentkezési lapokat, hát most itt tartunk.
*
1994 óta a WOMEX-en - illetve azelőtt az elődjének tekinthető Berlini Független Zenei Napok világzenei tagozatán - megfordult a legtöbb (újabban feltűnt) csoda. A Värttinä és a Klezmatics, a Zap Mama és a Fanfare Ciocarlia, Baaba Maal és a Kocani Orkestar nálunk is járt azóta, Cesaria Evora és a Tarika, Emil Zrihan és a Sabri Brothers, Oumou Sangare és a La Bottine Souriante még nem. Sokat köszönhetek a WOMEX szimatának, és jobbára szívesen rábízom magam - felvezetésként és hangulati velejáróként is ezt kell mondanom.
A Haus der Kulturen der Welt rendelkezik egy kisebb és egy nagyobb koncertteremmel, s egy színpadot összeütöttek az éttermében is, így e három színpadon - húsz-húsz perc eltolással - kilenc-kilenc koncertbe kóstolhattam mindhárom nap.
Az országok közül Brazília kitüntetett figyelmet kapott: ötszáz éve, hogy felfedezték - idáig tiszta sor. Öt zenekar érkezett, de én csak kettőt hallottam - meglehetősen kiábrándítónak. Silvia Torres énekesnő ízléstelen popzenét művelt, a gitáros Baden Powell pedig túllihegte a bossa novát, teljesen belegabalyodott a húrokba, noha senki sem kérte rá.
A hatvankét éves Powell különben az egyik keresztapaként léphetett fel. Keresztapák, Vonósok, A város hangja, Kelet, Szigetek, Mediterráneum - egy-egy színpadon ilyen kis hármas támakörökbe rendeződtek az előadók. Azt hiszem, részben a kubai Buena Vista Social Club kirívó sikerének köszönhető, hogy újra reflektorfénybe kerültek a már-már elfeledett (h)ősök. A kongói rumba királya, a hetvenöt éves Wendo Kolosoy vagy a kameruni misszionárius díva, a hetvenhét éves Anne-Marie N´zié. "Akár a jó bor, írta a katalógus, mennél öregebb, annál jobb" - és valóban. Mert tűnhetett kortalannak a hangjuk, ekkora szívet, ugye, csak évtizedek alatt lehet összekuporgatni. (Lemezük is készült, tessék utánanézni: Wendoénak Marie Louise, Anne-Mariénak Beza Ba Dzo a címe.)
A hetvennyolc éves Lili Boniche-ba is bele kellett szeretni. Úgy festett, maga sem érti, honnan futott be ennyire tavaly; a fénykorában, talán negyven éve, montparnasse-i lokálokban játszott, most meg az Olympiában vették fel Il n´y a qu´un seul Dieu című koncertlemezét. Boniche algériai zsidó családban született, tele van még charme-mal, és mindent tud a rainak, popnak, rumbának és sanzonnak az összeborulásáról. Aki esetleg találkozott a "pianorientalista" Maurice El Médioni Café Oran című albumával, már jártas e világban. Boniche lemezén is Médioni játszik, de Berlinben csak egy szolidabb felállásra futotta: a zongora helyett szintetizátor, a szintetizátorban harmonika- és lantprogram... De akkor is, ezzel együtt, nagyon.
Aztán erős volt a felhozatal a marokkói transzból. Ez a zene a fekete rabszolgák leszármazottainak közössége, a gnawa nyomán kapta a nevét, főképp Marrakechben honos, és a rituális összejöveteleken a jó vagy rossz szellemekkel illik kapcsolatot teremtenie. Mélyre szippantó, örvénylő, kőkemény trip. A Nass Marrakech közelebb került a gyökerekhez, de nekem inkább El Houssaine Kili globál-popos fúziója jött be - tetőtől talpig vibrálás és átszellemültség: újragondolt diszkó. E marokkói- német zenekarnak a nyáron jött ki Safran című albuma, de az több mint feledhető Berlin után. Én eddig nem hallottam Kiliről, de most már tudom, miért kereste a társaságát a Dissidenten és Don Cherry. Mi több, a tuvai Yat-Khában is azt bírtam annyira, ahogy távolságot tartott a hagyományától. Egyrészt csontig torokéneklés, a mélyén sámánizmussal, buddhizmussal, ugyanakkor könnyen fogható rockos hangzás, jópofa szövegek, irónia. "A következő szám - így Albert Kuzevin - egy szegény srácról fog szólni, tudják, mint a Money Money az Abbától." Hát így. (Plusz lemezajánlat: Dalai Beldiri.)
Végül a WOMEX idejére esett, hogy átadták a skandináv államok közös külképviseleti és kulturális intézetét. Finom időzítéssel, a vásár és a koncertek közötti üresjáratban tették, csupán a meghívóért kellett egy kicsit lobbizni. Pár percnyi buszozás, aztán bőséggel potya repi, no és svéd mániám, a Garmarna. Még a legelején, vagy hat éve zúgtam bele, s azóta lemezről lemezre jobb nekem így. Most ott tartanak (Vedergällningen), hogy etno-rock és triphop + amikor keresztülgázol a követségen egy fenséges rénszarvascsorda. Ha nem várt volna Anne-Marie N´zié, meg sem próbálok kimászni alóla.
Marton László Távolodó
WOMEX, Berlin, 1999. október 28-31.
