"A szavak pontosak és illedelmesek, máskor kétértelműek, rendetlenek, maszatosak és halandók" - véli kisgyerekként az Arc és hátraarc narrátor-főszereplője az új lemurtörténet legelején. (A lemur szó írása maga is rendetlen, sőt halandó, hiszen a korábbi címekben nem lemur, hanem lemúr szerepelt: Mintha élnél - Egy lemúr vallomásai, 1.; Pompásan buszozunk - Egy lemúr vallomásai 2. Nevéről, úgy látszik, lekopott az ékezet.) Ő nemcsak bízik a szavakban, hanem az érdekeseket mappába is gyűjti. Innét jut el a regény végén odáig, hogy kénytelen leírni - természetesen mi mással, mint szavakkal -: "Cserbenhagynak a szavak, hiába erőlködöm." Garaczi új regénye ennek a szófordulatnak szellemes, anekdotikus és megrázóan hiteles elbeszélése. Az agilis kezdés, a történetek habzsolása után a regény végére egyetlen történet minél pontosabb elbeszélésére törekszik.
Az önéletrajzi alteregót a gimnázium elvégzése és a sikeres felvételi után besorozzák. A kötelező katonai szolgálat az új szavak aranybányájának ígérkezik. Budapesten amúgy is légüres térben mozog, sem otthonában, a Honvéd téren, sem lassan kibontakozó párkapcsolatában nem érzi (jól) magát. Odalent minden rendben: "Kötelező levélírás, hová kerültem, postacím, jól vagyok, nyitott borítékban kell leadni, egyszerre írok anyáéknak és a cenzornak, könnyen megy, találok hozzá szavakat." Az első fejezet végéig - a katonaregény elkerülhetetlen kellékei - megismeri az ottani szavakat, a körletet. És - ami meghatározóbb lesz - barátságot köt Szabó Tamással. "Este felolvasok Szabónak a Mesterségem a halálból, időnként beleveszem, hogy csont, mire azt válaszolja, hús, vagyis ébren van, figyel. Aznap éjjel azt álmodom, hogy velem van a laktanyában egy Csont nevű kutya. Zsemleszínű keverék, a lábam körül szimatol, a nyomomban kullog, az ebédlőben a székem alá telepszik, farkcsóválva lesi, kap-e egy falatot. Még az ázott kutyaszőr szagát is érzem. Hangosan szólítgatom, többen is hallják, attól kezdve Csontnak kezdenek hívni."
A második fejezetben változik a narráció: az elbeszélő a korábbi egyes szám első személy helyett egyes szám harmadik személyben, önmagát "Csontnak" nevezve folytatja a történetet. A külső nézőpont révén egyre idegenebbnek és egyre magányosabbnak látjuk a hőst, ugyanakkor a reflexió segítségével Csont saját magát egyre jobban megismeri. Az önismereti terápia része az is, hogy a nagyok például megverik. Ám a szavak most sem hagyják cserben, (még) minden leírható: "Mindennek megvan a célja, a neve, semmi sem hiábavaló. Fű, torony, madár, földút, kiserdő, répaföld, felhő. Hirtelen érezni kezdi az egyik fogtömése hideg, fémes ízét." Sőt, a nagylelkű katonatársak újabb névvel ajándékozzák meg, elkezdik Lemurnak hívni. Ahelyett, hogy személyisége megszűnne, inkább megsokszorozódik, erre akkor döbben rá, amikor a karácsonyi szünet idejére kénytelen hazajönni korábbi élete kulisszaszorításába. A régi barátok, az unalomba dermedt szülők és saját tükörképe is idegen. De a januári visszatérés után a laktanyában is máshogy érzi magát; végezetül a szimulálás elnyújtott és önkínzó műveletével hamarabb leszerel, mint a többiek. Budapesten aztán az elhúzódó szüzesség után némiképp váratlanul is szárba szökken kapcsolata gimnáziumi szerelmével. A fejlődésregény itt véget is érhetne, a keretes szerkezet adott, a narrátor visszatalál az egyes szám első személy perszonális retorikájához is: újra él az én a harmadik fejezetben.
Azonban az Ottlik-faktor közbeszól. Az Iskola a határon elkerülhetetlen kulturális referencia. Megkockáztatom, egy alléról vagy az első ott töltött napról nem tudunk úgy olvasni, hogy ne jutna eszünkbe Szeredy, Medve és Bébé közös története. Meg a tejsav és a gyanta. Garaczit ebből a mítoszból Medve Gábor sorsa érdekli, akit ebben a regényben Szabó Tamásnak hívnak. (Ha valaki erre az összevetésre utazik, az Mikos Laci eltávozásában akár Apagyi históriájára is ismerhet, a regény végi hazavonatozás pedig a felejthetetlen hajózásra játszik rá.) Szabó, akárcsak Medve, megszökik, és évtizedek múltán juttatja el saját írását barátjának, aki azonban nem festő, mint Bébé, hanem író. "Néhány hét múlva csomagot kaptam, nem volt rajta feladó. Gyűrött, barna papír, zsinórral összekötve, benne Szabó régi noteszei, naplói. Higgadt, pontos mondatok. A vikingek sosem vakaróztak. Az egyik oldalon csak ennyi: Csont, a komolytalanság száműzöttje." (Medve a maga pakkját cukorspárgával kötötte még össze anno.) Csont és Szabó teljesen máshogy vélekedik a szavakról és a dolgokról. Miután Csont megtudja, mi történt Szabóval aztán, hogy két héttel a vége előtt megszökött, és disszidálni próbált, a szavak inflációjával (Ottlik: "Nem jók a szavak.") kénytelen szembesülni. Szabó élettörténete, pontosabban a történet megírhatatlansága utólag igazat ad a fiatal Szabó nyelvfilozófiai kijelentésének: "Szabó egyszer a répaföldön azt mondta, a szavak és a dolgok csak súrolják egymást, mert a szavak sorban vannak, a dolgok halomban." És ilyen halom, ilyen zárvány ez a rövid, ám annál intenzívebb barátság. Garaczinál nincsen tízezer lélek, és nincsen Lukács fürdő sem. Mondatok vannak, és benne jól-rosszul működő szavak, no meg súrlódás: "Együtt ettük a kopaszkenyeret, ez egy mondat."
Az Arc és hátraarc feszes kompozíció, hosszan érlelt, többször is nagy műgonddal átírt, sűrű regény. Egyszerre a hetvenes évek közepének közérzettérképe, az Iskola a határon újrahatárolása, és benne van az előző lemurkönyvek játékos frissessége, folyamatos nyelvi rugója, történetmorajlása is. Ámde ez egy másik epikus hang. Megfontoltabb, bölcsebb. Nem annyira folytatása, mint inkább összegzése és lezárása is a lemursorozatnak. ("Készen állok. Minden itt van. Bármi lehet. VÉGE")
Magvető, 2010, 175 oldal, 2490 Ft
