Tíz novella, tíz látomás, tíz lidérc: Papp Sándor Zsigmond, a fiatal erdélyi prózaíró-nemzedék egyik nagy ígérete új könyvében figyelmet érdemlő, aprólékosan kidolgozott, sokrétűen hangszerelt darabokkal lép a nyilvánosság elé.
Papp - irodalmi családfája szerint - egyenes ágon származik Bodor Ádám nemzetségéből: földrajzi eredete, témavilága, stílusa, bonyolítási technikája, írói szemlélete, egyszóval minden-minden a mesterre üt, annak világához igazodik. Mintha írói vérátömlesztést látnánk: Bodor világa dereng itt fel lépten-nyomon, persze kissé fátyolosabb formában. Peremterületeken, elhagyott "körzetek"-ben élő,
kisiklott lényeket látunk,
átláthatatlan és áthághatatlan archaikus törvények szorításában tengődő halandókat, akiket a titkos emlékezés, az érdes környezet, valamely botor szenvedélyük - egyfajta egzisztenciális megdermedés sodor a hétköznapokban, sodor a katasztrófa kráterperemére.
Papp Sándor Zsigmond novelláit is hasonló jegyek teszik delejessé: kidolgozott (már-már túlzsúfolt) stílus, gondosan tagolt bekezdéstechnika, választékos jelzők és igék használata, finoman gunyoros megfigyelések, árnyalatos hasonlatok megvillantása, a lényegtelen és lényeges részletek ravasz adagolása. Emlékszünk, Bodor egyik nagymestere a bújtatott történetlebegtetésnek: írásai többnyire eldugják a valódi eseményt, miközben kiterítenek a szemünk előtt valami kézzel- és szemmelfoghatót. Papp Sándor Zsigmond is szemfülesen, számtalan ponton hatásosan alkalmazza ezt az eljárást, de nála hellyel-közzel az a benyomásunk támad, hogy az író nem vázolta fel magában eléggé éles körvonalakban a háttéreseményt.
Ha lelkesedésünk lázgörbéjét kellene felrajzolnom (mert semmi kétség, valódi tehetséggel van dolgunk), azt mondanám: előbb megejt a stílus tarkasága, a szavak találati pontossága, érzékeny motozása. Egy darabig elfogadom a játék alapszabályát (a cselekmény, az elbeszélői érdek árnyékszerű, sejtelmes kibontakoztatását), és várakozó állásponton időzve élvezem az író ragasztgatós, kiegészítgetős modorát. Be kell vallanom: nem kis élvezet ez, ritka a mai magyar prózában.
Az első novellákban, úgy tetszik, a történeteknek sem elsődleges, sem másodlagos cselekménye nem vezet drámai tetőponthoz; inkább amolyan megszakítást érzékelek, s némileg bizonytalanná tesz, nem én mulasztottam-e el felfigyelni a sorok közé varrt adatokra. Végül aztán be kell látnom: a novellák zöme nem is fut ki ilyen mélypontra, nem tartogat, a vég felé sem tartogat "csúcsélményt". Feltolul a kérdés: van-e az írások mélyén ilyen? Néhol úgy tűnik, van. A tágabb összefüggésben Krúdyra emlékeztető, szarkasztikusan mosolygó elbeszélő, szó se róla, el-elrejt a történetek mögött bizonyos sorstragédiákat. De mivel a novellákban egyenletesen oszlanak el a fontos és nem fontos elemek (szinte felcserélhetőek), a stílus mindenütt lomposan-gazdagon hömpölyög, az epikai csomópontok pedig csaknem láthatatlanná válnak, végül némileg nyugtalanul teszem le a könyvet: becsülöm a szerzőt már önmagában a keresés miatt, de neheztelek rá a mélyáramok felerősítésének elmaradásáért.
Mert Papp Sándor Zsigmond amúgy sokat tud, sejtve tud: tud írást kezdeni, feszültséget koholni és fokozni (manapság ritka prózaírói erény), szálakat összeszőve hátteret sejtetni, alakokat jellemezni, képes írását hasonlatokkal frissíteni, mélyíteni, tud késleltetni, az erotikus színezésben pedig egyenesen kiváló. Egy csokor, ízelítőül, hasonlataiból: "Sovány, szótlan emberek voltak, szemük, mint a nedves szén." "Olyan volt, mint egy bögyös fakír." "Az öltönyösök úgy nézték, mint egy darab szemetet." "Zalbács néni úgy nézte ezt a rendezetlen fejű embert, mint a fáról lehullott gyümölcsöt." Vagy hadd idézzek egy részletet a hangulatteremtésre, a felütésre (Az éjfekete bozót): "Átkozott hely volt az, szemmel vert, elfeledett környék. Ellenőr, postás nem járt erre szívesen, a nyugdíjakat mindenki a postaládájában találta meg hiánytalanul, mert itt senki sem számított fel borravalót. A gyerekeken már korán látszott a megátalkodottság, ha kérdezted, mi lesz belőlük, ha felnőnek, vagy olajmágnást mondtak, vagy munkanélkülitÉ" Sok efféle részletet tudnék felsorakoztatni. De néhány fésületlen mondat, tollhiba, hajszálrepedés, átabotában odavetett kép is szemet szúr, például a 64. oldalon: "A lányt Strumf Orsolyának hívták, és már az iskolában felhívta magára a figyelmet azzal, hogy sosem keveredett a többiekkel, ábrándosan ült a padon vagy hosszan bámulta a lehullott falevél erezetét, s mert sosem vett fel szoknyát." Ezt a mondatvég-ragasztványt, csak ezt tudnám feledniÉ Mert, mondom, egyébként bársonyos a stílus, és kellemes-töprengő olvasásra csábít.
Novelláinak forrása a familiáris magyar hétköznapjaiból kizökkentett Erdély, a minden részletében, minden pillanatában abszurdumot rejtegető román-magyar világ. Az a tájék furcsa hétköznapjaival, ki vonná kétségbe, lakni rettenetes, félelmetes, elviselhetetlen. Ugyanakkor - s ezt már Bodor utóbbi írásaiból is kapisgálhattuk - ez a környezet kitűnő nyersanyagot kínál bizonyos általános-lidérces-abszurd világértelmezésre, s ebben az értelmezésben
helye van az erotikának,
a humornak, a bizsergető meglepetésnek: a negatívum előnyeinek. A bizarr, a meghökkentő történetek gráciája Papp Sándor Zsigmond szemléletét is tarkítja, és novelláinak némi feketehumoros megvilágítást ad. Ahogy Bodor is egyre inkább hajlandó törékennyé tenni a túl komorra, keményre sikeredett tereprajzot, úgy tanítványa műveiben is érzékelhető bizonyos törekvés e nyomasztó valóság meglebbentésére, fellazítására, derűvel oldott felmutatására. Olvasás közben ébredünk tudatára egy érdekes, meglepő hatástörvénynek: a tüzetesen bemutatott, szeretettel taglalt részletek, a költészetté párolt próza szinte rokonszenves fénytörésbe emeli ezt az amúgy riasztó világot.
És így együtt jó könyv ez: törékeny, kellemes abszurd, kissé besatírozott körvonalakkal.
Alexandra Kiadó, Pécs, 2005, 172 oldal, 2490 Ft
