Radnóti Miklós, tudjuk, a magyar holokauszt arcává lett. Ez jó is és rossz is. Jó, mert egy arc, egy kedves, szelíd, egészen picit szabálytalan arcú, de jóképű fiú arca elképzelhetővé tesz, átélhetővé tesz annyi mindent, ami amúgy alig-alig volna elképzelhető. Ez a fiú, aki megható tisztasággal volt szerelmes végig abba a lányba, akit még kamaszként megismert, aki hozzá írta még utolsó nagy verseit "Szerbia vak tetején", "sort sor alá tapogatva", akinek szőke haja a legutolsó dolgok egyike, amit üzenetül hagyott nekünk, mielőtt agyonlőtték ostoba, félállati és egyúttal jelentéktelen gazemberek, a miénk. Épp így, ilyen tisztán szeretnénk élni, "mint a széljárta havasok / lakói és oly bűntelen, / mint jámbor, régi képeken / pöttömnyi gyermek Jézusok". Ahogy a Költő. Aki formálja soraival a nemzet emlékezetét, akit sorain keresztül őriz a nemzet emlékezetében. Par excellence költő, hatalmas szereptudattal, az igaz szavak tudója egy méltatlan korban, ami csak még nagyobb szerepet ró rá: "Az égre írj, ha minden összetört."
Nem radikális költő, úgy mondja el, olyan emlékezetesen mindazt, amit tudunk, olyan végérvényesre munkált, de mindig érthető és közeli költői nyelven, hogy aztán már nem is tudjuk utána másképp mondani, ráfutnak a sorai a nyelvre, közös világunk részeivé válnak. A vallomás nyelve az övé. Akkor, amikor kétségbeesetten, dacosan akarjuk artikulálni, hogy ide tartozunk, mégis, mindennek ellenére, de érezzük, nem tudjuk pontosan, hogyan és miért, akkor már meg is szólal a fejünkben, hogy nem tudhatom, másnak e tájék mit jelent, nekem szülőhazám e lángoktól ölelt kis ország. Ezt mindannyian tudjuk, Bálint András itt áll meg Radnóti-estjén, hogy megszavaltassa a közönséget. Ez a szöveg úgy hazafias vers, hogy egyúttal nemzetegyesítő erő, és éppen úgy az, hogy eleve kivonja magát mindenfajta kollektivizáló erőszak nyelvének definitív terrorja alól. Nem tudhatom, másnak e tájék mit jelent, nekem szülőhazám. Másnak sem nem akarok, sem nem tudok előírni semmit, mindaz, amit mondhatok, ami ideköt, merőben (egy)személyes. Miközben így beszél, jóformán minden sorban utal a magyar költészet híres soraira, a vers teszi a magánélményeket, "a világ apró rebbenései"-t közössé.
Ha előjönnek a tisztaság iránti, a gyerekkor-nosztalgiáink és - mint ilyenkor rendesen - idézetet keresünk, eszünkbe jut, hogy: "Rézbőrű volt az alkony / és hősi a halál". (Ezért esünk kísértésbe néha, hogy ennek a versnek a folytatásaként olvassuk Menón panaszát Diotimáért, a nagy Hölderlin-verset, amelyik magyarul az ő szavaival szólal meg.) Neki köszönhetjük a magyar irodalom legszebb verssorainak némelyikét is: "ott arra távol, - még távolabb, / a Kettős Zátonyok felé, / szigetek ringatóznak, fényes bóbiták. / S közöttük Borneo, mint egy sötét virág!". Ennek a képnek a titokzatos szépsége talán csak Vörösmartyhoz mérhető. Vagy abban a verskezdetben, ahol a leghallhatóbb Apollinaire hatása, akit barátjával, Vas Istvánnal közösen fordított: "Lángok lobognak és kihúnynak lassan s mindörökre / katonák lelke száll most a fényes délkörökre". Ez az egyik titka annak, miért vált a miénkké, bizonyos mértékig mindannyian tőle tanultunk beszélni. Ettől nem válnak elviselhetetlenné a didaktikus, imperativikus sorok sem, valahogy emiatt nem érezzük őket emlékkönyvlírának, noha intéseik banálisak. "Lehetnének talán még emberek, / hisz megvan bennük is, csak szendereg / az emberséghez méltó értelem. / Mondjátok hát, hogy nem reménytelen." Esetleg hogy "Ember vigyázz, figyeld meg jól világod: / ez volt a múlt, emez a vad jelen, / hordozd szívedben, éld e rossz világot / és mindig tudd, hogy mit kell tenned érte / hogy más legyen". Ezen az ismerős, bensőséges nyelven szól, és ha mondjuk inkább a zenéjét halljuk, az teszi igazzá is, amit mond. A nyelv ugyanis, amihez ragaszkodik, maga az igazság. Arany nyelve és Kazinczy nyelve, ezen beszélni önmagában is hűségnyilatkozat. Komlós Aladárhoz írt, híres levelében, amelyben megindokolja, miért nem ad írást egy zsidó költészeti antológiába, elmondja, hogy a szobája falán függő két kép Kazinczyt és Aranyt ábrázolja, meg szokták róluk kérdezni, akik nem ismerik fel őket, hogy felmenői-e. Ilyenkor ő arra szokott gondolni, hogy tulajdonképpen igen. Ez a levél a Nem tudhatommal együtt állandó hivatkozásává vált mindazoknak, akik nagy példát, erős történetet keresnek ahhoz, hogy példázzák az eredet semmisségét, az identitás megválasztásának korlátozhatatlan szabadságát. Ha megölnek, ezen az sem változtat, írja Radnóti levelében. Ugyanakkor kérdés, hogy valóban választható-e az ember nagypapája, vagy legfeljebb a nagypapájához fűződő viszonyát választhatja meg. Kérdés az is, vajon szép dolog-e a test szerinti nagypapa leváltása a szellem szerinti nagypapára. (Hozzátartozik persze a dologhoz, hogy magyarosított nevét Radnótról, nagyapja falujáról választotta, hivatalosan aztán soha nem viselhette.)
Ez a nyelvhasználat teszi persze sebezhetővé, problémássá is. Mindig azt érezzük, amit minden naiv versolvasó érez, amikor olvassuk, hogy mi is épp így gondoltuk, ő pedig olyan szépen mondta meg helyettünk. Túlzottan enged egy hosszú küzdelem után elsajátított nyelvnek, néha úgy érezzük, túl rövid tán ifjúkori avantgárd kalandja, és túl kevés maradt belőle vissza. A versekben megszólaló, Babitson iskolázott humanizmus adekvát nyelvet talált nála, ennek a szépségnek a túlzottan is problémátlan nyelvét. Ez a nyelvi és erkölcsi eszmény teszi utolsó verseit - egészen a Razglednicákig - különösen felejthetetlenné; ott, legalább részlegesen, hangot vált. Valami véglegeset érzünk bennük. A költő, aki az igazra tanú, hibátlan versformában, a legpontosabb szavakkal szól, és arról, mi van, ítélni így tanít. Az égre ír, ha minden összetört. Úgy tudhatjuk, hogy ez a fiú közülünk való volt, hozzánk tartozott, megírta, hogy "bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép / tudjuk, miben vétkeztünk, mikor, hol és miképp", ez elég világos utalás a Himnuszra, megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt. Megírta, ahogy szokta, pontos szavakkal, összefogva, véglegesen, megmásíthatatlan ítéletként. Aztán elvitték és megölték, ebben nekünk különös felelősségünk nincsen, annyira vagyunk bűnösök, mint bárki más, és már úgyis tudjuk, mit, hol, mikor, miképp rontottunk el, a további kérdések feleslegesek. Õ mondta. Ez a kedves és szelíd fiú kibékít bennünket, elmélyíti, de esztétizálja is a gyászunk, szavakat ad nekünk a feldolgozáshoz, talán túlzottan is könnyen, talán túlzottan is könnyű, gyorsan megtalálható szavakat. Pedig a felelősség esély, nagy nemzeti esély, a katarzis esélye. Ez a felejthetetlen arc, úgy tűnik, nagyon sok mindent rajzol ki, mutat meg nekünk, és nagyon sok mindent el is takar.
Kiskamaszként, amikor a legkedvesebb költőm volt, nekem is ő adott szavakat ahhoz, hogy kifejezhessem idetartozásom, vonzódása máig meghat, rokon az én vonzódásommal, az érzés az övé, de ma már nem az ő szavait használnám. Az ő halála is bizonyítja, hogy érvénytelen volt a humanista nyelv, amin szólt, de mégiscsak ő tanúskodott mellette a legtovább, mindennek ellenére, a legékesebb szavakkal. Ez az erős tanúság tette lehetővé, hogy a barbár fasizmussal szembesülő, azt a vers erejével, ha halála árán is, de legyőző költő képét alkossák meg róla - például - egykori barátai, akiket ez az értelmezés messze, voltaképpen mindmáig túlélt, és lehetővé tette, hogy azt higgyük, ha sok millió ember nem is, de az Ember mégiscsak túlélte Auschwitzot. Pedig, ahogy ő mondta, "az írótáblák elrepedtek". Õ tudta ezt, inkább az idegeivel tán, mint végiggondolva. Néha ennek a humanizmusnak a nyelvén túlról szólalnak meg a sorai, egyszer-egyszer megborzongunk, amikor ilyen pontra érünk verseiben, naplóiban. Valami megszólal ebből az Auschwitz utáni nyelvből a legvégén, a Razglednicákban, de egy-egy ponton, váratlanul, megszólal előbb is. (A Béke, borzalomban például, vagy a Borbély Szilárd által idézett naplórészletben: "Éjjel. Az ember ír, egyre ritkábban, de ír s nem tudja, hogy nem önmaga halálos ítéletét írja-é." Valóban, akár Kafka is írhatta volna.)
Radnóti immár velünk marad, ez elvégeztetett, az Elbeszélés Szelleme, akit Kertész Imre idéz fel Thomas Mann utolsó regényéből, hogy a holokausztról szóljon, őt választotta ki, hogy a mi honfitársainkról szóljon - nekünk. A meggyilkoltakról és a meg nem születettekről. Eddig azonban mintha kevesebb figyelmet szenteltünk volna ezeknek a hátborzongató soroknak, pedig nagyon is idetartoznak, általuk is az Elbeszélés Szelleme szól.
Ez a figyelő félelem éppen úgy kivehető jellé vált tekintetében, mint a mindig kissé szomorkás, kedves, szelíd mosoly - sőt egyre jobban kivehetővé válik, ahogy haladunk az időben, a százéves költő arcán.
