"Az 1998 óta, évente megrendezett konferencián vendégül láttuk már többek között Jacques Derridát, Hilary Putnamet és Richard Rortyt is" - meséli Boros János professzor, az esemény szervezője. A pécsi konferenciát minden évben egy kortárs filozófus életművének szentelik, aki meghallgatja a róla és munkásságáról szóló előadásokat, válaszol rájuk, vitatkozik, illetve maga is referál egy éppen aktuális kutatási témájáról. Az idén nyolcvanadik születésnapját ünneplő Jürgen Habermas, a Frankfurti Iskola legnevesebb élő filozófusa munkásságát két tanítványa, valamint további nemzetközi és magyar szaktekintélyek méltatták.
Habermas filozófiájára többek között azért van szükségünk, állítja Robert Brandom, hogy érthető maradjon számunkra a még mindig tartó átmenet a tradicionálisból a modern társadalom, szokások és gondolkodásmódok irányába. A szemantikai inferencializmus művelőjeként ismert pittsburghi filozófus előadásában felhívta rá a figyelmet, hogy Hegel volt az, aki átlátta a kezdeti modernitás intellektuális, gazdasági, politikai, intézményi, polgári és művészi egységét, emellett pedig felfogta, hogy a filozófusnak szavakba kell öntenie mindazt, amit megértett a fejlődésből, főleg mivel már idejekorán észrevette a modernitás árnyoldalait is. "A fényes alma tele volt férgekkel, amelyek nem egyszerűen véletlen betolakodók voltak a gyümölcsben, hanem az alma ökológiájának szerves részét képezték" - nyomatékosította mondanivalóját Brandom, majd hozzátette: Hegel felállította a diagnózist, és ezzel megkezdte a modernitás terápiáját, ugyanakkor a huszadik század filozófiái nem akarták követni a példáját.
Mostanra jött el az idő, hogy a filozófia láthatóvá tegye az eljövendő posztmodern korszak kontúrjait, ehhez viszont nem felejthetjük el mindazt, amit az előző korok hibáiból és sikereiből tanultunk. Habermas volt az, aki elsőként visszatért a hegeli gondolathoz. Brandom filozófiájának két fő gondolatára hívja fel a figyelmet, amely korunk megértéséhez nélkülözhetetlen: egyrészt, hogy a hatalom jellegzetesen modern formája a kommunikáció és a reflexió szisztematikusan eltorzított struktúráiban rejlik, amivel megzavarja azt a keretet, amelyen belül önmagunkat értelmezzük, valamint az intézményeinket, szokásainkat értékeljük és legitimáljuk. Másrészt meglátta, hogy bármennyire is észrevehetetlenek és alattomosak ezek a deformációk, amelyek megnehezítik, hogy rákérdezzünk a dolgok ésszerűségére, mégiscsak helyt adnak új ellenállási formáknak a hatalommal szemben. Lehetőséget adnak ugyanis olyan kritikai diskurzusoknak, amelyek felszabadítólag hathatnak.
Kant és nyomában Hegel úgy vélte, hogy a morális értelem posztteologikus koncepciója abból az elképzelésből táplálkozhatna, hogy bizonyos viselkedési elvek a szabályok formájában explicit normatív kötelezettségeket hoznak létre, amelyek implicit módon jelen vannak a diszkurzív gyakorlatainkban is, például a beszédben vagy a gondolkodásban. Később Habermas volt az, aki a filozófia és a nyelvészet összefonódását kihasználva felépítette erre a gondolatra saját diszkurzív etikáját - amely most is nagy számban vonzotta a látogatókat.
Voltak pillanatok, amikor a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának tanácstermében egy tűt nem lehetett volna leejteni, a földet ellepték a törökülésben elhelyezkedő egyetemisták, de jelentős részük nem bírta a kiképzést, és idő előtt távozott. Persze be kell vallani, a konferencia elsősorban nem arról szólt, hogy megmutatnak egy élő legendát a fiatalságnak. Az előadók jól láthatóan műhelymunkaként fogták fel a rendezvényt, így azzal voltak elfoglalva, hogy ők maguk, illetve a doktori iskola hallgatói a lehető legtöbbet profitálhassanak intellektuálisan az élményből. Ez látszott akkor is, amikor az előadások után profeszszorok, docensek, tanársegédek próbáltak meg választ kapni egy-egy kérdésükre.
A konferencia egyetlen gyenge pontja Matjaz Potrc ljubljanai professzor szereplése volt. A szlovén filozófus előadásában csak érintőlegesen foglalkozott Habermasszal, a hangsúlyt Harry Frankfurtra és a szabad akarat problematikájára helyezte. De előadásmódjával is feladta a leckét az egybegyűlteknek: nehéz volt megállapítani, hogy valójában tudományt művel, vagy kabarézik, ezért számos néző annak rendje és módja szerint a tenyerébe temette az arcát, nehogy kiderüljön, melyik mellett tette le a voksát.
Habermas a konferencián az emberi filozofálás évezredeket átölelő fejlődéstörténetét adta elő a rendezvény kiemelt jelentőségű epizódjaként. A világképektől az életvilágig című gondolkodástörténeti körképében a mítoszok korától a jelenkorig felmerülő ismeretelméleti és morális problémákra kereste a választ. Elsőként a világnézetek és világképek magunk mögött hagyására van szükségünk, ha ugyanis hagyjuk, hogy ezek vezessenek az életben, akkor menthetetlenül a foglyaikká válunk. Habermas helyette a Lebenswelt, az életvilág adta lehetőséget tartja fontosnak: ez segíthet abban, hogy a túlságosan is szakosodott, "kötőjeles filozófiák" helyett újra az egészet láthassuk. Ez az életvilág jelen van minden cselekedetünkben és a kommunikációnkban, mégsem tudjuk teoretikusan megfogalmazni, egyszerűen benne találjuk magunkat. Boros János előadásában úgy fogalmazott: ez az életvilág pótolja számunkra a mindenható Istent: a mindennapi világban ő biztosítja számunkra a biztonságot azáltal, hogy egy "teória előtti" hátteret biztosít létezésünknek. Boros a jelenlegi válság fényében arra kíváncsi, létezik-e még ez az életvilág olyan formában, ahogy Habermas leírta. Továbbra is entitásként tekinthetjük a társadalmat, amely az evolúció során rendszerré és életvilággá állt össze? - kérdezte. Habermas számára az életvilág egy mozgásban lévő horizont, amelyen belül az adott találkozás az ismert szociális tér és a megélt történelmi idő keretén belül elnyeri kontextusát. Ez az a háttér, amely lehetővé teszi a kommunikációt a társadalom egyes tagjai között, de amikor túl nagyra nyílik az olló a leggazdagabbak és legszegényebbek között, akkor nehezen képzelhető el, hogy a fejlődés nyertesei és vesztesei bármilyen módon is szót értsenek egymással - vélte Boros, majd hangot adott egy másik félelmének, amelyre nem próbált meg választ adni: "hogyan nézne ki ugyanez az életvilág a habermasi posztnemzeti állapotban?"
Habermas három fontos korszakot nevezett meg a gondolkodás történetében: a mitikus korszakot felváltja a világ egészén való gondolkodás, amelyben a teológia összekapcsolódik a fizikával és a metafizikával, hogy aztán az egész folyamat a hit és a tudás kibékíthetetlen ellentétébe, majd a metafizika bukásába torkolljon. A folyamat végén a történelmi, szociális és művészi valóság felismerése található, amely megfosztja a gondolkodást a transzcendentális dimenziójától: az általános és tapasztalaton túli tudás heves kritikák kereszttüzébe kerül. Habermas végül felajánlott egy lehetőséget, hogyan lehetne mégis eljutni szubjektum és objektum, ész és világ, nyelv és valóság kibékítéséhez: ennek az lenne a módja, ha a nyelvi jelentést nem a nyelven túli valóságban keresnénk, hanem a szubjektumok beszéd- és kommunikációs gyakorlatát helyeznénk a figyelem középpontjába, és feltennénk, hogy a kommunikáló személyek törekvése a kölcsönös megértésre egy soha véget nem érő tanulási folyamat része.
Pécsi Tudományegyetem, május 18-19.
