Aki elsőként visszatért - Jürgen Habermas Pécsett

  • B. Simon Krisztián
  • 2009. május 28.

Könyv

"Az 1998 óta, évente megrendezett konferencián vendégül láttuk már többek között Jacques Derridát, Hilary Putnamet és Richard Rortyt is" - meséli Boros János professzor, az esemény szervezője. A pécsi konferenciát minden évben egy kortárs filozófus életművének szentelik, aki meghallgatja a róla és munkásságáról szóló előadásokat, válaszol rájuk, vitatkozik, illetve maga is referál egy éppen aktuális kutatási témájáról. Az idén nyolcvanadik születésnapját ünneplő Jürgen Habermas, a Frankfurti Iskola legnevesebb élő filozófusa munkásságát két tanítványa, valamint további nemzetközi és magyar szaktekintélyek méltatták. B. Simon Krisztián

"Az 1998 óta, évente megrendezett konferencián vendégül láttuk már többek között Jacques Derridát, Hilary Putnamet és Richard Rortyt is" - meséli Boros János professzor, az esemény szervezője. A pécsi konferenciát minden évben egy kortárs filozófus életművének szentelik, aki meghallgatja a róla és munkásságáról szóló előadásokat, válaszol rájuk, vitatkozik, illetve maga is referál egy éppen aktuális kutatási témájáról. Az idén nyolcvanadik születésnapját ünneplő Jürgen Habermas, a Frankfurti Iskola legnevesebb élő filozófusa munkásságát két tanítványa, valamint további nemzetközi és magyar szaktekintélyek méltatták.

Habermas filozófiájára többek között azért van szükségünk, állítja Robert Brandom, hogy érthető maradjon számunkra a még mindig tartó átmenet a tradicionálisból a modern társadalom, szokások és gondolkodásmódok irányába. A szemantikai inferencializmus művelőjeként ismert pittsburghi filozófus előadásában felhívta rá a figyelmet, hogy Hegel volt az, aki átlátta a kezdeti modernitás intellektuális, gazdasági, politikai, intézményi, polgári és művészi egységét, emellett pedig felfogta, hogy a filozófusnak szavakba kell öntenie mindazt, amit megértett a fejlődésből, főleg mivel már idejekorán észrevette a modernitás árnyoldalait is. "A fényes alma tele volt férgekkel, amelyek nem egyszerűen véletlen betolakodók voltak a gyümölcsben, hanem az alma ökológiájának szerves részét képezték" - nyomatékosította mondanivalóját Brandom, majd hozzátette: Hegel felállította a diagnózist, és ezzel megkezdte a modernitás terápiáját, ugyanakkor a huszadik század filozófiái nem akarták követni a példáját.

Mostanra jött el az idő, hogy a filozófia láthatóvá tegye az eljövendő posztmodern korszak kontúrjait, ehhez viszont nem felejthetjük el mindazt, amit az előző korok hibáiból és sikereiből tanultunk. Habermas volt az, aki elsőként visszatért a hegeli gondolathoz. Brandom filozófiájának két fő gondolatára hívja fel a figyelmet, amely korunk megértéséhez nélkülözhetetlen: egyrészt, hogy a hatalom jellegzetesen modern formája a kommunikáció és a reflexió szisztematikusan eltorzított struktúráiban rejlik, amivel megzavarja azt a keretet, amelyen belül önmagunkat értelmezzük, valamint az intézményeinket, szokásainkat értékeljük és legitimáljuk. Másrészt meglátta, hogy bármennyire is észrevehetetlenek és alattomosak ezek a deformációk, amelyek megnehezítik, hogy rákérdezzünk a dolgok ésszerűségére, mégiscsak helyt adnak új ellenállási formáknak a hatalommal szemben. Lehetőséget adnak ugyanis olyan kritikai diskurzusoknak, amelyek felszabadítólag hathatnak.

Kant és nyomában Hegel úgy vélte, hogy a morális értelem posztteologikus koncepciója abból az elképzelésből táplálkozhatna, hogy bizonyos viselkedési elvek a szabályok formájában explicit normatív kötelezettségeket hoznak létre, amelyek implicit módon jelen vannak a diszkurzív gyakorlatainkban is, például a beszédben vagy a gondolkodásban. Később Habermas volt az, aki a filozófia és a nyelvészet összefonódását kihasználva felépítette erre a gondolatra saját diszkurzív etikáját - amely most is nagy számban vonzotta a látogatókat.

Voltak pillanatok, amikor a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának tanácstermében egy tűt nem lehetett volna leejteni, a földet ellepték a törökülésben elhelyezkedő egyetemisták, de jelentős részük nem bírta a kiképzést, és idő előtt távozott. Persze be kell vallani, a konferencia elsősorban nem arról szólt, hogy megmutatnak egy élő legendát a fiatalságnak. Az előadók jól láthatóan műhelymunkaként fogták fel a rendezvényt, így azzal voltak elfoglalva, hogy ők maguk, illetve a doktori iskola hallgatói a lehető legtöbbet profitálhassanak intellektuálisan az élményből. Ez látszott akkor is, amikor az előadások után profeszszorok, docensek, tanársegédek próbáltak meg választ kapni egy-egy kérdésükre.

A konferencia egyetlen gyenge pontja Matjaz Potrc ljubljanai professzor szereplése volt. A szlovén filozófus előadásában csak érintőlegesen foglalkozott Habermasszal, a hangsúlyt Harry Frankfurtra és a szabad akarat problematikájára helyezte. De előadásmódjával is feladta a leckét az egybegyűlteknek: nehéz volt megállapítani, hogy valójában tudományt művel, vagy kabarézik, ezért számos néző annak rendje és módja szerint a tenyerébe temette az arcát, nehogy kiderüljön, melyik mellett tette le a voksát.

Habermas a konferencián az emberi filozofálás évezredeket átölelő fejlődéstörténetét adta elő a rendezvény kiemelt jelentőségű epizódjaként. A világképektől az életvilágig című gondolkodástörténeti körképében a mítoszok korától a jelenkorig felmerülő ismeretelméleti és morális problémákra kereste a választ. Elsőként a világnézetek és világképek magunk mögött hagyására van szükségünk, ha ugyanis hagyjuk, hogy ezek vezessenek az életben, akkor menthetetlenül a foglyaikká válunk. Habermas helyette a Lebenswelt, az életvilág adta lehetőséget tartja fontosnak: ez segíthet abban, hogy a túlságosan is szakosodott, "kötőjeles filozófiák" helyett újra az egészet láthassuk. Ez az életvilág jelen van minden cselekedetünkben és a kommunikációnkban, mégsem tudjuk teoretikusan megfogalmazni, egyszerűen benne találjuk magunkat. Boros János előadásában úgy fogalmazott: ez az életvilág pótolja számunkra a mindenható Istent: a mindennapi világban ő biztosítja számunkra a biztonságot azáltal, hogy egy "teória előtti" hátteret biztosít létezésünknek. Boros a jelenlegi válság fényében arra kíváncsi, létezik-e még ez az életvilág olyan formában, ahogy Habermas leírta. Továbbra is entitásként tekinthetjük a társadalmat, amely az evolúció során rendszerré és életvilággá állt össze? - kérdezte. Habermas számára az életvilág egy mozgásban lévő horizont, amelyen belül az adott találkozás az ismert szociális tér és a megélt történelmi idő keretén belül elnyeri kontextusát. Ez az a háttér, amely lehetővé teszi a kommunikációt a társadalom egyes tagjai között, de amikor túl nagyra nyílik az olló a leggazdagabbak és legszegényebbek között, akkor nehezen képzelhető el, hogy a fejlődés nyertesei és vesztesei bármilyen módon is szót értsenek egymással - vélte Boros, majd hangot adott egy másik félelmének, amelyre nem próbált meg választ adni: "hogyan nézne ki ugyanez az életvilág a habermasi posztnemzeti állapotban?"

Habermas három fontos korszakot nevezett meg a gondolkodás történetében: a mitikus korszakot felváltja a világ egészén való gondolkodás, amelyben a teológia összekapcsolódik a fizikával és a metafizikával, hogy aztán az egész folyamat a hit és a tudás kibékíthetetlen ellentétébe, majd a metafizika bukásába torkolljon. A folyamat végén a történelmi, szociális és művészi valóság felismerése található, amely megfosztja a gondolkodást a transzcendentális dimenziójától: az általános és tapasztalaton túli tudás heves kritikák kereszttüzébe kerül. Habermas végül felajánlott egy lehetőséget, hogyan lehetne mégis eljutni szubjektum és objektum, ész és világ, nyelv és valóság kibékítéséhez: ennek az lenne a módja, ha a nyelvi jelentést nem a nyelven túli valóságban keresnénk, hanem a szubjektumok beszéd- és kommunikációs gyakorlatát helyeznénk a figyelem középpontjába, és feltennénk, hogy a kommunikáló személyek törekvése a kölcsönös megértésre egy soha véget nem érő tanulási folyamat része.

Pécsi Tudományegyetem, május 18-19.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.