Sebald írói pályája is "későn indult", vagy inkább atipikusan alakult. Negyvennégy évesen publikálta első szépirodalmi munkáját Nach der Natur. Ein Elementargedicht (Természet után. Elemi költemény) címmel. A verseket próza követte, első prózakötete, a Schwindel. Gefühle (hozzávetőleges fordítása: "Szédülés. Érzések"; az angol változatban egyszerűen Vertigo) 1990-ben jelent meg Enzensberger híres Másik könyvtár című sorozatában - Enzensberger szívesen mondogatta később, hogy ő fedezte fel Sebaldot, a szépírót. A német nyelvű irodalom iránt érdeklődők ugyanis már korábban ismerhették. A kilencvenes évekkel bezárólag többkötetnyi esszét írt Döblinről, Kafkáról, Brochról, Bernhardról, Handkéról és másokról. 1999-ben pedig megjelent Luftkrieg und Literatur (Légi háború és irodalom) című előadásának írott változata, amelyben a háború utáni német irodalmat, mindenekelőtt a Gruppe 47-et vádolja, amiért elmaradt a németek háborús szenvedésének irodalmi feldolgozása. Ezzel együtt a kilencvenes években egyértelműen a széppróza felé fordult. 1992-ben jelent meg a Kivándoroltak (Die Ausgewanderten. Vier lange Erzählungen), amelynek a magyar kiadásról lemaradt alcíme négy hosszú elbeszélést intonál, 1995-ben a Die Ringe des Saturn. Eine englische Wallfahrt (A Szaturnusz gyűrűi. Angol zarándokút), 2001-ben pedig az Austerlitz. A Campo Santo című kötetet Sebald hagyatékából állította össze Sven Meyer 2003-ban.
Prózaköteteinek felsorolásakor kerültem a műfaji megjelölést, ami nem véletlen. Valóban nehezen eldönthető, mit olvasunk: egymásba folyó történeteknek álcázott regényt; esszét, amelynek a narráció csak ürügye; önvallomásfolyamot, amely a mindig másról szóló elbeszélések felszíne alatt, megszakítás nélkül árad? Egyedül az Austerlitz az, amely egybefüggő regény alakját ölti magára. (Az ortodox Sebald-rajongók fanyalognak is rajta, amiért igazi regényszerű regény, még a szerelmi szál sem hiányzik belőle.) Ruth Klüger szerint Sebald egész életében egyetlen könyvet írt újra meg újra - és az Austerlitz sikerült a legjobban. Annyi bizonyos, hogy akármelyik művét akárhol ütjük is fel, folyton olyan történet kellős közepén találjuk magunkat, amely motivikusan, illetve végkövetkeztetéseit illetően előre- és visszautal más kötetek más szöveghelyeire, így a Sebald-életmű bízvást olvasható egyúttal Sebald-breviáriumként.
"...papírjaimat és jegyzeteimet szétterítettem magam előtt, és összekötő vonalakat húztam egymástól távol eső események között, amelyek, úgy tűnt számomra, ugyanabba a rendbe tartoztak" - írja a Schwindel. Gefühlében. A gondolkodás mindent mindennel öszszefüggésbe hozó működése jellemzi az életmű egészét. A koincidenciák olykor tragikus fordulatot hoznak. Az Austerlitzben az elbeszélő hosszasan szemléli a luzerni pályaudvar épületét, amelynek pompás kupolája néhány órával később tűzvészben megsemmisül. A szemlélődés, a kép és az emlékkép metaforikus kapcsolata amúgy is talán a legfontosabb Sebald számára: a szövegbe szervesen illeszkedő fotókról ránk pillantó szemekben ott csillog a múlt idő kísérteties jelenvalósága. "Érzem, ahogy az idő visszahajlik bennem" (Austerlitz): a múlt képtelen az elmúlásra, a történetek és a múlt relikviái viszszanéznek és visszahatnak ránk, szédülés és melankólia fog el.
Sorstérképek
Sebald két legolvasmányosabb könyve a Kivándoroltak és az Austerlitz. Ebben a két kötetben tartja magát legkövetkezetesebben az élettörténet-mesélés koncepciójához. A történetek fő szervező elve az a gondolat, hogy a véletlenek, a különös egybeesések, sokszor megmagyarázhatatlan választásaink a legszorosabban kapcsolódnak egymáshoz, illetve életünk valamely meghatározó eseményéhez, és amikor felismerjük ezeket az összefüggéseket, egy képzeletbeli térkép szétszórt darabjait illesztjük össze: sorsunk útjait és ösvényeit, a torkolatokat és forrásvidékeket rajzoljuk meg. Sebald biográfus, a szó szoros értelmében. Könyvei sorstérképek, életrajzok. Alakjai hol ismert (kultúr)történeti személyek, hol fiktív figurák, hol a "dokufikció" izgalmas határesetei. Sebald az őrülettel határos megszállottsággal gyűjtött, dokumentált, értelmezett személyes és történelmi tényeket - vagy imitálta, konstruálta gyűjtésük és dokumentálásuk folyamatát.
Az Austerlitz címszereplőjével, Jacques Austerlitzcel 1967-ben találkozik a narrátor. Évtizedekig tartó barátságuk során kiderül, hogyan talál vissza Austerlitz saját elfeledettnek hitt (elfelejteni akart) gyermekkorához. Négyéves, amikor a deportálás elől egy gyermektranszporttal Londonba viszik, onnét pedig egy walesi lelkészházba kerül. Nevét Walesbe érkezésekor megváltoztatják, egy bentlakásos fiúiskola diákjaként, nagykorúsága küszöbén szembesül valódi nevével és a ténnyel, hogy új-régi identitása feltárásra vár. De hogyan nyomozzon az után, amit nem akar megtalálni? Tehetséges és szorgalmas diákként ösztöndíjjal tanulhat tovább, de nem abba az irányba indul el, ahol saját gyökereit találhatná meg. Menekülési útvonalként az építészettörténetet, annak is a XIX. századdal befejeződött szakaszát választja: "Ezen nem merészkedtem túl, jóllehet voltaképp a polgári kor egész építészet- és kultúrtörténete (...) a katasztrófa irányába mutatott." Az ismeretek halmozása az őt leginkább érintő tudást hivatott eltakarni. Már nyugdíjas főiskolai tanár, amikor látomása támad. A kilencvenes évek elején egy londoni váróterembe mint egy színpadra lépve hirtelen meglátja gyermekkori önmagát és nevelőszüleit, első találkozásuk pillanatában. A látomást összeomlás követi: életművét, mely nem áll másból, mint egy soha meg nem írt, túldimenzionált, mindent mindennel összefüggésbe hozó építészet- és kultúrtörténeti munka jegyzetanyagából és több ezer oldalnyi kommentárból, elégeti a kertjében. Felépülése után első dolga, hogy - miután egész felnőttkorát utazgatással töltötte - végre eljusson abba a városba, ahová öntudatra ébredésének pillanatában kellett volna elutaznia: Prágába. Egy levéltári alkalmazott tétova javaslata nyomán, mindjárt első nekifutásra megtalálja egykori pesztonkáját. Vele együtt próbálja felidézni az elveszett szülők alakját, és rekonstruálni, mi történhetett velük azután, hogy fölbomlott a család. A szálak Theresienstadtba vezetnek, ide deportálták édesanyját, Agatát, az Offenbach-rajongó énekesnőt. A prágai és terezini, majd párizsi kutatásokat a Pireneusok lábánál fekvő Gurs-be tartó zarándoklat követi, értesülései szerint oda internálhatták az apát. Austerlitz ekkor találkozik utoljára barátjával. Átnyújtja neki londoni háza kulcsát, mondván: kedvére és nyugodtan tanulmányozza csak fotógyűjteményét, mivel "egyedül ezek fognak fennmaradni életéről". A gesztus, noha az élettörténet elbeszélése itt megszakad, arra engedi következtetni az olvasót, hogy Sebald néhány korábbról ismert hőséhez hasonlóan Austerlitz is önkezével vet véget életének.
Austerlitz a történet elején hosszan beszél egy belgiumi erődről, s az elbeszélő nem éri be a rajzokkal és a történettel, el is látogat oda. Felidézi azoknak a francia és olasz ellenállóknak - köztük íróknak, képzőművészeknek - a történetét, akiket az SS ebben az erődben tartott fogva, vallatott és kínzott 1944 augusztusáig. "(...) könnyűszerrel el tudtam képzelni, amikor végül beléptem magába az erődbe és (...) benéztem egy ajtó üvegén át az SS-legények úgynevezett kaszinójába (...), ahogyan itt a szolgálat végeztével együtt kártyázgatnak vagy levelet írnak otthoni szeretteiknek, ugyanis közöttük éltem húszéves koromig." Legkésőbb ehhez a mondathoz érve megértjük, miért is beszélt Austerlitz sok-sok oldalon keresztül az erődépítészetről. Sebald a kies bajor erdőségből származott, 1944-ben született Wertach am Allgäuban. Egyik esszékötetének alig lefordítható címe, az Unheimliche Heimat az otthonosság, a "kiesség", a titokzatosság és a kietlenség etimológiai rokonságára játszik rá. Sebald, aki gyűlölte "teuton" keresztneveit, kibírhatatlannak érezte, hogy csecsemőkora édenének közelében emberek millióit tartották fogva, kínozták és gyilkolták a németek. 1966-ban Anglia talán legreménytelenebb városába, Manchesterbe menekült (erről a Kivándoroltakban számol be részletesen), 1970-től haláláig pedig Norwichban élt egyetemi oktatóként, és néhány rövidebb látogatást leszámítva soha nem tért vissza Németországba. Nem élvezte a kései születés kegyelmét, fiatal felnőttként élte át az elhallgatott történelmi traumát, amely zsidó kortársainak mániákusan ismétlődő sorstérképrajzolásához vezette. Az Austerlitz név egyúttal egy kelet-európai kisváros német neve is; kísérteties hasonlóságot mutat egy másik kelet-európai kisváros német nevével, mely a holokauszt metaforájává nőtt. Auschwitz kezdő A hangja az üvöltés hangja; a latin betűvel leírt hang csúcsíve az égbekiáltó bűn grafikai megjelenítésének legalkalmasabb formája. Austerlitz élettörténete arra tanítja az elbeszélőt, hogy ha az egyén egyre táguló körökben építi az elfojtás (a felejtés) falait, avval, mint egy erődben, végzetesen elzárja magát a külvilágtól, az emlékezetnélküliség börtönét építi, s magát ejti foglyul benne. Mivel "a világ úgyszólván magától kiürül, ha a történeteket, melyek a helyek és tárgyak sokaságához tapadnak (...), senki sem hallja meg, jegyzi fel vagy meséli tovább", s mivel a szó legtágabb értelmében vett tárgyak önmagukban nem bírnak sem az emlékezet, sem az elbeszélés képességével, kétséges, van-e jogunk kiszorítani őket az emlékezet teréből egy értelmetlen építmény kedvéért. Szigorúbban fogalmazva: az emlékezés munkája nem csak magánügy.
Önéletrajz
Noha az Austerlitz névtelen krónikásának életéről csupán néhány elejtett utalást csíphet el a figyelmes olvasó, annyi megállapítható, hogy ezek Sebald élettörténeti tényeire vonatkoznak. Ha úgy döntünk, hogy az elbeszélő azonos a szerzővel, Sebald szándékai szerint járunk el, aki maga is szabadon dolgozott alakjainak identitásával és valóságreferenciáival. Ezt többen rossz néven is vették tőle. A Kivándoroltak egyik alakjának nevét ezért kellett megváltoztatnia, de az Austerlitz miatt is támadták - igaz, maga az érintett ezúttal nem csinált nagy ügyet belőle. A kilencvenes években több önéletrajzi könyv is megjelent, amelyek szerzői a nácik hatalomátvétele után, kisgyerekként kerültek el a kontinensről. Egyikük Susi Bechhöfer, aki kamaszkorában, Austerlitzéhez hasonló körülmények között tudta meg, ki is valójában. Érdekes és jellemző a német befogadók érzékenységére (nem mellékesen a sajtó szenzációéhségére is), milyen hosszan csámcsogtak azon, hogy Sebald átvette Bechhöfer életrajzának egy motívumát.
Sebaldnak tizenhárom év adatott, hogy megalkossa szépírói életművét. 2001-ben halálos autóbalesetet szenvedett, éppen ő, aki a hosszú gyaloglásokat és a vonatozást részesítette előnyben. Ötvenhét éves volt, a legrangosabb német irodalmi díj, a Büchnerpreis várományosa, a Nobel-díjjal kapcsolatban is emlegették a nevét - a díjakat osztók szintén késésben voltak. A szakma csak halála után kezdett intenzíven foglalkozni a műveivel, igaz, néhány év alatt pótolták lemaradásukat. 2002 és 2005 között több mint hatvan kötet jelent meg Sebaldról, ezek jelentős része angol nyelvterületen.
Sztár lett. Kellett ehhez az életmű tetőpontján bekövetkezett halála, művei titokzatos, mélabús aurája, valamint a csakis őrá jellemző eljárás, ahogyan régi fotókat és dokumentumokat komponált szövegeibe. Mindez egy szűk körben élvezett kultikus státushoz volna elég. Sebald azonban, úgy tűnik, tartós hatással bír a prózapoétikára és a kultúrtörténeti gondolkodásra egyaránt. Minden ízében átgondolt, a legtökéletesebb németséggel megírt életművével nagyszabású építményt alkotott, amelynek minden egyes pontjáról rálátunk az egészre. Szédítő és fölemelő élmény, újraíratja velünk a német irodalom legnagyobbjainak névsorát.
