Könyv

Szegeden szokása van a másfajta színháznak. Még Szentgyörgyi rektorsága alatt itt rendezte legendás Hamletjét ifj. Horváth István, akinek előadásait természetesen senki nem ismeri, de mindenki nagyon tiszteli, majd - és legfőképpen - néhány évtizeddel később itt dolgozott társulatával Paál István, akit ma már mindenki kötelességtudóan csak szegény Istiként emleget. Aztán jöttek az ínséges idők, de tény, ami tény, Magyarország más tájaihoz képest rockzenekar helyett itt mindig inkább volt szokás színházi társulatot alapítani, ezek tagjai pedig általában azt bizonygatják nagy igyekezettel, hogy ők egy hagyomány folytatói és részesei.

Szuhay Péter és Vajda Imre, a Néprajzi Múzeum munkatársai egyéves munkával állították össze a Romák Közép- és Kelet-Európában című, néhány hete megnyitott kiállítást. Bulgáriából, Szlovákiából, Csehországból, Ukrajnából, Romániából és Lengyelországból hoztak festményeket, szobrokat, fényképeket, használati tárgyakat azzal a szándékkal, hogy -a Néprajzi Múzeum két korábbi, hasonló tematikájú, de csak Magyarországra koncentráló rendezvénye után - átfogó képet adjanak a térségben élő cigányokról.

Amilyen normális jelenség az utóbbi néhány évben a bevallottan közönségsikerre szánt magyar filmek megjelenése - és most nem kvalitásról van szó, hanem kvantitásról -, éppolyan abnormális, hogy ezzel párhuzamosan alig-alig lehetünk tanúi rendezők debütálásának; és itt sem kvalitásról beszélünk, hanem arról, hogy a moziműsor szerint mintha nem is létezne fiatal nemzedék.

Egész úton fenyegettem a gyerekeket az állattal: lángot lövell, mondtam, mind a hét szájával, elfedi a napot borzasztó szárnyával, amikor meg megtudja -ha mástól nem, majd tőlem -, hogy a program szerint tíz órakor eltüzelik, mindenkit megesz. Gondoltam, így jól megijednek, mire odaérünk; szétnézünk a jó levegőn, oszt helló-belló, fordulunk. Az kell nekem pont, fesztivál, valami mitikus dög kapcsán, nincs elég bajom. A kőszínházról is leszoktatott régen a városom, nemhogy az amatőrmozgalom. Az kell nekem, utcaszínház, énekmondó, tekerőlant, népdalcsokor, íjászverseny, gólyaláb meg koboz egy teljesen normálisnak indult vasárnapon: miért ugrok az első szóra, miért döntő érv az valaki szájából, hogy a tavalyiról Balog Jocó az Al Manachba remek anyagot csinált, én barom.

Gábornak lenni annyi, mint részesülni az egyetemes Gáborságból.

Pécsett áll a bál. A június 25-27. között zajló Nemzetközi Felnőtt Bábfesztivált kihasználva, a Bóbita Bábszínház egyik előadásának alkotói a nyilvánossághoz fordultak, mert egy lengyelországi fesztiválon nyert pénzdíjukat elszedte tőlük a Pécsi Nemzeti Színház, melynek a Bóbita az egyik tagozata.

Polarizálta kritikusait Hazai Attila regénye, a Budapesti skizo (Balassi), de hogy az elfogadás/elutasítás természetes dimenziójánál valószínűleg többről van szó, azt a Magyar Irodalom Háza Kortárs Irodalmi Központjában Angyalosi Gergely, Farkas Zsolt, Margócsy István, Németh Gábor és Szilasi László részvételével rendezett, Kálmán C. György által moderált kerekasztal-beszélgetés is mutatja - ez itt a hőgutával dacoló, szombati vita szerkesztett változata.

Az ember fogja magát, éjfélkor begyűri a kocsiba csomagjait, számítógépét, barátja szmokingját, fotós kolléganőjét annak teljes ruhatárával és minden ketyeréjével együtt, megiszik a Párizs, Texas teraszán egy dupla-dupla-dupla kávét, és mintegy tizennyolc óra (majdnem) folyamatos vezetés után azon kapja magát, hogy jó harminc százalékkal olcsóbb a sör a Francia Riviéra egyik, a média és a turisták által legtöbbet használt gyöngyszemének kocsmájában, mint általában május idusán megszokta. Biztos a fáradtság teszi, de már ki sem akad a csaposon, amikor az bennfentes mosollyal közli, hogy azért, mert ma még csak az 51. cannes-i filmfesztivál megnyitója van, holnaptól, az első versenynapon duplájába kerül minden - így a sör is.

Mintha csak a jó öreg kultúrharc támadt volna fel a két választási forduló közötti izgalom tetőzésekor a Magyar Rádióban, kettéhasadt az énekkar: passzívabb oldala csak nézte, hogy az aktívabb fél kis híján meghiúsítja egy megzenésített Baudelaire-vers francia nyelvű előadását, de végül beéri egy elhatárolódó nyilatkozattal.

s hasonló mondatok röpködnek a győri éjszakában. Ez is jól mutatja a Mediawave multikulturális jellegét, amit még a helyi önkormányzat kukacoskodása sem tudott keresztbe verni.

Mint egy államférfi, rövid időre jött, kissé megbénította a közlekedést, minden lépését izmos zakók vigyázták, szavait kamerák és mikrofonok vették, kitüntetést is kapott, aztán ahogy jött, elrepült - mégsem államférfi volt az istenadta, mert könyveket dedikált ahelyett, hogy Magyarország euroatlanti integrációjának és K-K-Európa gazdasági, politikai stabilitásának égető kérdéseiről hablatyolt volna.

Ha egy félműveltségi vetélkedőn nekem szegeznék a kérdést, hogy melyik az a hely Budapesten, ahol össze lehet futni a Joel Rubin Jewish Music Ensemble hegedűsével, amint épp a Mumin nevezetű punkzenekar énekesével sörözik, hát még hosszú mélázás után sem válaszolnám azt, hogy a Népszínház utcai antikvárium. Pedig ez lenne a helyes felelet.