Könyv

Tavaly ősszel, miután kijött a második bossa novás albuma, tele lett Artóval a nyugati szakirodalom. Jogos a tíz pont, az év egyik kimagasló produkciójáról volt szó valóban. Húsz év sziszifuszi meló után Arto Lindsay befutott. De azért nincsenek illúzióim: nálunk továbbra is ismeretlen név. Könnyen lehet, ezt a cikket négy embernek írom; mondjuk hatnak, de mindenképpen tíz alatt. Pedig megjelent közben a trilógia harmadik része is.

"Herschnél talán csak Monk tudta lebilincselőbben játszani a darabjait" - olvastam a St. Paul Pioneer Pressben. A Jazziz szerint "csak a legmagabiztosabb előadók képesek így a gondolataikat más szavaival tolmácsolni". Vagy. "Érződik, hogy Hersch tényleg gondol valamit Monkról, és nem csak azért készült a lemez, mert semmi önálló nem jutott az eszébe" - miként a Magyar Narancs írta.

Hatvan év körüli férfi tágas strandszékben. Megroggyanó teste csupasz. Kitámasztott jobb kezében peremfutós készség. Fején, mely a vállai közé csúszik, praktikus holmi, egy fehér kendő, jelentős fekete pöttyökkel. Mosolya ráncokat gyűr arcbőrére. Szeme - valószínűleg - a billegő úszót figyeli. Balján fiatalember, aki pokolian jól érzi magát. Ki a fenét érdekel ez a bárgyú életkép? Senkit, csak azt, aki felismeri, hogy a hatvanas ürge a Kádár, és már sejteni is véli, hogy a néptribun és a tihanyi párttitkár előtt könnyűbúvárok dulakodnak, mégis ki lógassa fel a potykát a horogra. A szotüdülős politikai miliőt dokumentálja a fotó.

Múlt héten nyílt a Néprajzi Múzeumban a World Press Photo kiállítás, mondhatni: már szokás szerint, évente láthatjuk ezeket a képeket eredeti kontextusukból, napilapokból, magazinokból kirángatva, kiállításon, az örökérvényűség lehetőségét sugallva egy, az aktualitásokban alámerülő műfajnak.

Ez egy valami könyv, a Little Nemo, nem "az", az is megvan, fél tépet, félbeszakított kötet, borítótlan, a Tabánból. Az igazi Kis Némó a verebünk volt, vad verébszív, nyomban Szpéró után került ide, a sötét történeteimből történet. Szpéró már bele-élte magát az ittenbe, Némó kapta meg Szpéró papírkosarát, aztán kalitkája lett neki is, a Szpéró a két kalitka közül választhatott, amikor a Némó már nem volt velünk, hónapokig két kalitkája is volt a Szpérónak. Egyetlenegyszer hagytuk el Szpérót mindketten embertárs-barátai, a Sch. úrékra, nagy madárbarátok voltak, ez könyvben meg van írva. Itt követtem el a. Mikor azt láttam, nem akarózik betartódniok a szabályoknak, kéréseimnek, hogyan tartsák t. i. a két madarat, s Szpéró és az addigra sokat szelídült Némó - veréb tojó volt ő is! nem tudtuk -, aki társnémmal vadgesztenyefocit játszott már, s köpenye gallérján hasalt, a két madár versenyt kergetőzött, tükörnek rohant, abba belehalhatnak. Kértem Sch. úrékat - ez a bűnöm -, ha nem megy a kettő együtt, Némót engedjék el. Elengedték. Egy hónapig bolyongtam rémségeket művelve összevissza, ld. csatangolok szakadatlan, Impromptu. Némónak nincsen sírja. Félnaphossz üldögéltem a fa alatt, ahol elengedték, hátha visszatér. Egy félbetépett könyv képében tért vissza - fényképe még, persze, van -, a Tabánban mentem, 8-a volt. Milyen halálnap ez, madárhalálnap? Milyen lelési nap? 35-40 madárnál könnyű. Viszont másrészt. Fogalmam se volt. S akkor pillantottam meg egy fa tövében. Némó kapitány és a. 8-án leltük Némót, istenem, 1977. augusztus 8-án.

Egykoron sztárügyvéd volt, most a világ legkeresettebb íróinak egyike. John Grisham 1984-től ontja magából úgynevezett regényeit, 1991 óta pedig -eredeti foglalkozását odahagyva - kizárólag az írásnak él. Érthető: a cuccait 60 millió (!) példányban adták ki széles e világon, valamennyi eddig megjelent regényéből (A Cég, Siralomház, A Pelikán-ügyirat, Az ügyfél, Ha ölni kell) film készült, amelyek hozták is a suskát, százmilliót tisztán. Minimum. Grisham pedig körmöl, egyre csak ír, éjt nappallá téve, fáradhatatlanul. És nem dolgozik hiába: alighogy elkészült Az esőcsináló, máris megtörténtek az előkészületek legújabb munkájának (The Runaway Jury) a megfilmesítéséhez.

Olu Dara ötvenhét éves, jó harmincöt éve van ebben a bizniszben. Több mint ötven album világra jöttéhez adta a nevét, mielőtt most, először, felvette a magáét. Három egész napot erre fordított, ha már így alakult.

Íme egy jó hír. Az állami propagandafőnökök mostanában egyre gyakrabban gondolják úgy, hogy az országukról külföldön alakítandó képnek hatásos formálója lehet néhány film. Ezért aztán itt-ott (de többnyire a Hunnia moziban) megjelennek a nemzeti filmbemutatkozások. Gyors egymásutánban láthattunk egy koreai, egy iráni és most, február 19. és 25. között egy kanadi filmhetet.

1998-at írunk. Úgy igazán még el sem kezdődött a német filmév, máris fásultság uralkodik. A Das Trio Götz George ellenére nem vonzza a népeket. Sherry Hormann a nemzetközi piac érdekében angol címmel (Widows) látta el új komédiáját, de ez sem segített rajta. A napokban startol Sönke Wortmann új filmje, a Der Campus - ő csinálta a Der bewegte Mannt, na az siker volt.

Novice az angliai ugróversenyekben (hurdle, chase, azaz vesszők és seprők) az a ló, aki az előző idényben nem nyert. Pontosabban, ha a magasabb akadályú chase-ben fut, chase-t nem, ha hurdle-özik, hurdle-ben nem. Sok más dolog is van. 1991-ben, mikor az iraki válság engem az olcsó - csúcsolcsó - repjárat kihasználására késztetett, meg arra, hogy életemben tkp. először és utoljára lakjam igazi londonibelvárosi, ázsiaiinasos szladiban egy kültelítettségi vécés néni kiadó szobájának béréért, 1991-ben egészen novice gyerekként véletlenül Cheltenhambe mentem ki először (azóta is csak 8 angol pályán voltam), és fogalmam sem volt, mint X. Y.-nak, hogy a waterlooi csatát látja a dombról, fogalmam se, hogy a Nagy Fesztivál második napját látom, illetve hogy az év során elszórt hatalmas versenyeken és a liverpooli (Aintree) Grand Nationalen kívül "maga AZ". De erről már sokat meséltem, és most is csak Mrs. J. Pitman lova miatt hozom elő a dolgot.

London csuda hely, viszont esős és drága. Ha esik, és nincs pénzed kocsmára, menj be egy múzeumba. A legtöbb - éppen a legjava - ingyért van. A világ más városaiban áldozat múzeumba járni, Londonban sport.

Nehéz olyan műalkotásokról beszélni, amelyek előállítási folyamatáról csak elvont és általános elképzeléseink vannak. Hiszen a műalkotások kvalitását nagyban befolyásolja létrejöttük technikája. Kováts Borbála fénymásoló segítségével alkotta meg itt látható munkáit. A fénymásolóról én mint író eddig csak annyit tudtam, hogy amikor sürgető szükségem van rá, akkor többnyire bedöglik. Ezért mindmáig gyűlöltem a fénymásolót. Kováts Borbála azonban elárulta írásban, katalógusához fűzött magyarázatként, és azután szóban is, kérésemre, hogy miként használja ő. Arra kényszerít tehát, hogy megváltoztassam véleményemet a fénymásolóról, mert nem tagadhatom, hogy segítségével nekem tetsző műtárgyakat hozott létre. Mivel technikai fantáziám fogyatékos, csak azt érték el nálam a magyarázatok, hogy a képek szemlélése közben megsejtem, miként kerül termékeny kapcsolatba a gép a művészi képzelőerővel.

Berlinben december 6-án rendezték meg az Európai Filmdíj tizedik kitüntetésosztogató ceremóniáját. Az Európai Filmakadémia (EFA) tagjainak négynapos ülésezése torkollik ilyenkor mindig ünneplésbe.

Mondom a Bélának, a Double Oscar nem jött be aztán se (ő az angol St. Leger napján, jövőjét látva, ezt a lovat is játszotta, vesztére) az ayri sprintben, de hogy a Schindler! Na, ez volt. Ellenben a két St. Leger mellett sokkal nagyobb ügyek történtek Párizsban. Előtörténettel. Mesélem Gy.-nak, ez egy irodalmi történet. Ezt el is felejtjük. Amikor ott tartok a mesében, hogy az André Fabre francia mesteridomártól idézi az újság: "Nem értek egyet Peslier-vel", az ő zsokéja volt épp, "Cash (Asmussen) nem követett el semmi olyan szörnyűt, mikor lovunkat beszorította a korláthoz; ez lovak egymás elleni harca és zsokéké". Azt mondja, mondom, Gy.: "De rémes tényleg ez az egész irodalom!" Röviden: