Miljenko Jergovic második magyarul olvasható könyvének eleje kimondottan a Svejket idézi, és vele mindazt a bölcsességet és kedélyt, ami, úgymond, a régió közkincse a történelem alatt elbújni próbáló, túlélő slemilről. Salamon Tannenbaumot, a regény egyik főszereplőjét 1920-ban elviszik, mert bevett szokása szerint jelentkezik be a (régi nevén nevezve) Osztrák Császárhoz címzett fogadóban, amolyan bizalmasan alattvalói stílben: "Megjött Moni az osztrák császárhoz". Mindezt épp aznap, amikor "az új királyság trónörököse, Aleksandar" Zágrábba érkezik. Azok az idők azonban, az álmos egyformaság otthonosságának ántivilágbeli napjai elmúltak az ősöreg császárral és őt gyorsan követő birodalmával együtt; a felgyorsult történelem nyitóepizódjaként Moni kap is egy alapos verést. Minderről könnyen eszünkbe juthat a császár legyek által méltatlanul összepiszkolt képe a Kehelyben, és a vele járó keserves következmények egy másik trónörökös, Ferenc Ferdinánd lelövése után. Ez a regény azonban, ha már, akkor inkább ellen-Svejk: az elbújás és kívülállás önbecsapó illúziójának néha túlzottan is direkt, publicisztikus, de azért erős, szépen megírt jelenetekben is bővelkedő kritikája. A beszédesen ironikus nevű Salamon, mint a fentebbiek mutatják és a regény vissza-visszatérő motívumként emlegeti, nem különösebben okos ember és megfelelően szerencsétlen, hogy ellen-Svejk lehessen, akiben kedély helyett a ressentiment tombol, s a megalázkodás és az agresszió kiszámítható dinamikája mozgatja. Az ő ellenpárja lesz a regényben a nevével szintén, túlzottan is jellemzett veje, a pátriárkaszerű Abraham Singer, a boldog békeidők lassú időmúlásának és a zsidó legendák régmúlt idejének utolsó tanúja és tudója, félig még mitikus alak: az autenticitás a parvenüséggel szemben. Hiszen az, amitől Moni szabadulni akar, nem más, mint a családi múlt, elsősorban egyre terhesebbé váló zsidósága - és ez az, ami persze egyre kevésbé engedi el. Moni "önmaga" elől menekülve száműzött nemesnek adja ki magát külvárosi kocsmákban, elszánt bűnözők tiszteletét vívja ki; ez a romantikus kaland azonban gyorsan véget ér, és innentől kezdve hősünk már semmi másra nem törekszik, csak hogy minél inkább eltűnjön, s ez olyan jól sikerül, hogy a regény végére teljesen arctalanná válik: szimpatikus célzatú, didaktikus közhellyé - bár kétségtelenül ügyesen megírt doppelgänger-története sem volt különösebben eredeti (a kis zsidó, aki elszánt kalandornak képzeli magát). Ellenszenves és szánandó lényének nyomorúságában is megindító halál jut kárpótlásul.
Salamon lényegében a regénybeli Zágráb legtipikusabb karaktere, ennyiben tökéletesen sikerül asszimilációja. A hárítás, a túlélésre játszás, a bármikor bárki megtagadására és eredményes elfelejtésre bíró félelem és a hazugság központjaként mutatkozik meg a kötetbeli horvát főváros, a regény tulajdonképpeni főszereplője, ahogy Medve A. Zoltán informatív utószavában megállapítja. A regény appendixében Jergovic egyértelműen beszél erről: "Régóta szerettem volna megírni Lea Deutsch életrajzát. Híres színésznő volt, a tizenhatot töltötte, amikor meggyilkolták. Kutattam, de egy rövid életrajz helyett felfedeztem azokat az okokat, amelyek miatt nem akartak az emberek Leáról beszélni (...); Zágrábban semmi sem viseli Lea Deutsch nevét. Az emberek el akarják őt felejteni, de még ez is jobb az önigazolásnál." Az elbeszélő egy-egy karakterével kapcsolatban mindezt gyakran hosszasan meg is magyarázza, mintegy kommentálja a jellemeket. Ahogy a nevek és a kissé sematikus szembeállítások (Abraham Singer és Moni), úgy ez is kicsit túl van húzva, túl sok, túl közvetlen volt a jóindulat, ami kár, mert ugyanakkor nagyon sok emlékezetes mondat, jelenet, narratív betét, portré van a könyvben - Jergovic remek stiliszta, atmoszférateremtő képessége a könyv kétségtelen erénye.
A könyv címszereplője, Ruta Salamon Tannenbaum és az igéző szemű Ivka Singer gyermeke, isteni jóvátétel lenne a szülőknek egymással elrontott életükért, aki - kiállhatatlan, de ellenállhatatlan, szép és tehetséges gyermekszínészként - uralkodhat és hódíthat, felemelhet és elejthet apja és anyja helyett. El-eltűnő alakja azonban nem válik elég súlyossá az utolsó jelenetig, halála előszobájáig. Abraham Singer a regény második felében meghal, és vele hal a mitikus és a történeti múlt is; semmi nem áll immár ellen a meglóduló, tömeggyilkos jelennek. Abraham halálos ágyán megtagadja, visszavonja egész életét, kitért, titokban imádkozó orvos barátját megkéri, hogy soha ne fedje fel, kicsoda ő voltaképpen. (' csak az egyike a bizonytalan, titkos identitású főszereplőknek, de persze minden titok kiderül.) Ezzel a gesztussal megtagadja egyre távolabbról imádott unokáját is, akinek az ő kérésére adományozták a hűsége folytán zsidóvá váló bibliai nőalak nevét: "Néped az én népem és Istened az én Istenem" (Rúth könyve, 1, 16). Ruta, aki az usztasa állam megalakulása után eltűnik a színpadról, a ház udvarában képzel magának színpadot, hogy előadja utolsó nagyjelenetét, hogy képzeletében mint híres színésznő magába bolondítsa és visszautasítsa (és így a halálba kergesse) Adolf Hitlert. Ekkorra már - elérve az önmagával való legteljesebb azonosságot - le is mond életéről, megszűnik számára a külvilág, ahol két fegyveres várja egy Jergovic nevű (!) szomszéd feljelentése nyomán. Anyjában és apjában is volt színészvéna, ő azonban nem eltűnni akart mássá változva, hanem beteljesíteni önmagát.
A Ruta Tannenbaum úgy láttatja az identitást, mint valami eleve, tőlünk függetlenül adott dolgot, amivel mást nemigen tehetünk, mint hogy felvállaljuk vagy letagadjuk, de végső soron még ennyi opció sincs, letagadni hosszú távon reménytelen. Ennyiben a szerkezetileg is kissé széteső könyv meglehetősen érdektelen lenne minden bátor jó szándéka ellenére is, de Jergovic fantáziája és stílusa megmentik, és ha nem is kiemelkedő, de jó és örömmel olvasható regénnyé teszik - Kollár Árpád szép fordítása alapján így tűnik legalábbis.
Fordította: Kollár Árpád. L'Harmattan-JAK, 2010, 282 oldal, 2800 Ft
