Elfogultságot kell bejelentenünk: a fordító, Urbán Bálint is írt már a Narancsba, a kötet – illetve a kiadásban partner nemzetközi líraoldal, a Versum – szerkesztője, Krusovszky Dénes meg egyenesen a munkatársunk. De ez még hagyján! Ennél sokkal elfogultabbá tesz az a tény, hogy a szabad könyvpiac megjelenésével együtt a nemzetközi líra gyakorlatilag eltűnt Magyarországról, évtizedek óta csak mutatóba jelennek meg valóban kortárs, minőségi versfordítások nagy kiadóknál (lásd négy éve írt, apokaliptikus hangvételű cikkünket: Nem kell más, 2013. március 7.). De most pont ez történt: a posztmodern portugál klasszis utolsó, 1997-ben megjelent könyvét olvashatjuk, és ez a két évtizedes dátum a létező magyar lírafordítási választékban szédítő közelségnek tűnik.
| ||
Urbán alapos, a legújabb portugál költészet egészére ablakot nyitó utószava segít megérteni, mit jelentett Al Berto költői indulása nem sokkal a ’74-es forradalom után. Negyven év salazarizmust követően a három F – Futebol, Fado, Fátima – országában megjelent egy nyíltan meleg csávó, aki drogokról, transzvesztitákról és beatköltőkről írt. El lehet képzelni a hatást. Tíz évvel költői indulása után nagy hatású munkásságát terjedelmes gyűjteményes kötetben jelentette meg, újabb tíz évvel később pedig már HIV-fertőzötten, a halálra készülve állította össze utolsó könyvét.
Maguk a versek erős atmoszférát teremtenek, amelyet Urbán joggal címkéz neodekadensnek és posztromantikusnak. A test örömének és gyászának vérrel, nyállal és ondóval összekent képeitől nehéz szabadulni. Azt viszont inkább próbálnánk észre sem venni, csak sajnos gyakran előfordul, hogy a verseket elhasznált metaforák húzzák le a pátosz mocsarába. A központozás hiánya és a soráthajlások játékos többértelműséget adnak az éjszaka előkúszó rémeitől hemzsegő szövegeknek. Sötét van itt, és valaki a magányában önmagát szólítgatja.
Fordította: Urbán Bálint. Magvető, 2016, 72 oldal, 1990 Ft
