Magyar Narancs: Nem messze vagyunk attól a melegbártól, a Stonewall Inntől, ahol a melegek 1969-ben fellázadtak az őket zaklató rendőrök ellen. A Stonewall ma már szimbólum, egyet jelent a melegbüszkeséggel…
| ||
Michael Cunningham: Kábé hat sarokra lehetünk a Stonewall-tól. Kitartóan üzemel, melegbár még ma is, mit sem változott a profilja azóta a ’69-es, végzetes éjszaka óta. Én akkor 17 éves voltam, és épp egy Los Angeles-i gimnáziumba jártam. Ha az ember 17 éves, Los Angeles-i, gimnazista és még azt sem tudja, hogy valójában meleg, akkor nem nagyon érdekli, hogy mi történik a keleti parton, egy New York-i melegbárban. Sok mindennel voltam elfoglalva, például az LSD-vel, Carlos Castanedával és Jean Cocteau-val, de a Stonewall Inn-i történtekkel akkor még nem. Ami akkor és ott történt, utólag vált igazán fontossá. Ma már tudjuk, hogy a melegek felkelése történelmi jelentőségű esemény volt, de anno az emberek többsége legfeljebb megvonta a vállát a hírre; ja, biztos már megint néhány drag queen rosszalkodott, hát bevitték őket.
MN: Az LSD csak a középiskolában vagy később, írás közben is tágította a tudatát?
MC: Kipróbáltam, hogyan hat az írásra, de ennek is már ezer éve. Semmi használható nem sült ki belőle. Józan ítélőképesség nélkül nem megy. Míg a szeren vagy, szilárd meggyőződésed, hogy remekművet alkottál, ám ez csak addig tart, amíg a szer hatása. Kizárólag színjózanul tudok írni.
| ||
MN: Walt Whitman törzshelyéhez is közel vagyunk: 100 évvel a Stonewall-lázadás előtt minden bohém a Pfaff’s söröspincéjébe járt, hogy hallassa a hangját.
MC: Whitman korában itt volt az ellenkultúra otthona. Ha körülnéz, ma minden hipster olyan szakállt és kalapot visel, mint a nagy költő, akit senki se nézne ki ma sem a környékről. Ő volt az egyik első hipster. Karizmatikus alak volt, jelentős kocsmai udvartartással, egyáltalán ne valami marginális csodabogárra gondoljon! Nagy költő volt, és az utókor számára melegikon is. Azért az nagyon jó, hogy ma már mit se számít, melyik író kihez vonzódik. Erre persze mondhatja, hogy New Yorkban vagy Los Angelesben könnyen beszél az ember, de az Egyesült Államok többi része sem teljesen reménytelen. Hadd emlékeztessem arra, hogy Iowa például az első államok között legalizálta a melegházasságot. A helyzet tehát korántsem fekete-fehér. Nem arról van szó, hogy mi New York-iak milyen nagyon haladók vagyunk, bezzeg a többiek mind hülyék.
MN: Most, hogy Obama elnöksége a végéhez közeledik, hogyan látja a regnálását a melegjogok szempontjából? Nélküle is megtörtént volna a melegházasság törvényesítése?
MC: Úgy látom, nem feltétlenül kellett hozzá Obama. Obama csak azután kötelezte el magát az ügy mellett, hogy Joe Biden (az Egyesült Államok alelnöke – a szerk.) kinyitotta a száját. Az elnöksége első éveiben Obama eléggé húzódozott minden ilyesmitől. Nem nevezném őt a melegjogok élharcosának, de végül is őalatta történt meg az áttörés, és ezt nem lehet eltagadni tőle. Már az is nagy szó, hogy nem tett keresztbe. És hát az is igaz, hogy vannak ennél fontosabb dolgok is a világon. Persze nagyon fontos, hogy a melegek is ugyanolyan jogokat élvezhessenek, akár a házastársi kapcsolatokban, akár másban, de lássuk be, akadnak Amerikának azért fontosabb problémái is: hogy mást ne mondjak, ott az egészségügy vagy a Palesztinával és Izraellel szembeni viszony.
| ||
MN: Az amerikaiak elfogadták, hogy immár a melegek is házasodhatnak?
MC: Meglepően jól fogadták a dolgot. Nem voltak utcai zavargások, a republikánusok sem tették kampánytémává az ügyet, úgy látszik, Amerika teljesen kiegyezett a melegházassággal. A másik nagy melegjogi ügy, ugye, a katonaságot érinti: nemrég készült egy egész Amerikára kiterjedő felmérés, mely szerint az amerikaiak 54 százaléka egyetért azzal, hogy aki nyíltan meleg, az is szolgálhasson a seregben. Szélsőségesek mindig lesznek, mindig lesznek olyanok, mint az a Kentucky állambeli jegyzőnő, aki a melegházasság legalizálása után megtagadta a házassági okmányokat a meleg pároktól. Végül börtönbe került, nagyon helyesen.
MN: Önt Az órák című regénye tette híressé: Pulitzer-díjat kapott, a könyvből készült film pedig nagy siker volt világszerte. Az Este című filmmel (Koltai Lajos rendezte, Cunningham a forgatókönyvet írta – a szerk.) már kevésbé volt szerencséje. Mi történt?
| ||
MC: Rossz filmnek azért nem nevezném, de nem is olyan jó, amilyen lehetett volna. De tudja, a filmkészítés örök igazsága, hogy soha senki nem úgy kezd neki, hogy na, akkor most egy rossz filmet csinálok. Az biztos, hogy az eredmény szentimentálisabb lett, mint amilyennek szerettem volna. Hiányoltam belőle a kellő mélységet.
