Viszont a legkevésbé éppen ezekről az eseményekről beszél a regény. Ott vannak persze, nem csupán az olvasó tudatában, hanem elejtett megjegyzések, utalások formájában a könyv oldalain is, de a regény tárgya egészen más. Ha úgy tetszik, gyávaság és ésszerű alkalmazkodás, kiállás és árulás, sőt tisztesség és aljasság, igazság és hamisság a mindennapokban gyakran elfolyó, bizonytalan határai, és a személyiség szétkenődése ezen az ingoványos határvidéken - a konkrét, jellegzetesen újvidéki környezetben.
Amikor eljutunk idáig az olvasásban - nem kell sokáig várakoznunk -, akkortól kezdve persze már nem érdekes, hogy valóban ünnepelte-e ugyanaz a személy előbb Horthy katonái, pár évvel később pedig a partizánok bevonulását a városháza erkélyéről, hogy tényleg rendelt-e bécsi konflist Tito születésnapjára a jugoszláv állambiztonság, hogy megtanult-e öregségére angolul a város utolsó fiákerese.
Akár megtanult, akár nem, ő a regény központi szereplője, Lazo Pavletic, aki büszkén hangoztatja, hogy apja - és mesterségbeli elődje - felszabadítóként érkezett a városba 1918-ban. Igaz, máskor meg azt hangoztatta büszkén, hogy akkoriban az öreg Pavletic nem szerbként, hanem az Osztrák-Magyar Monarchia hű katonájaként küzdött, hogy aztán szerencsét próbálni érkezzen az ígéret földjére, Neoplantára, vagyis Újvidékre, Novi Sadba, Neusatzra stb., ahol az alapítói szándékok szerint békés együttműködésben kellene boldogulniuk a különféle nemzetiségű, kultúrájú lakosoknak. Ehelyett azonban hol ez, hol amaz hunyászkodott meg rettegve a másik előtt, nemcsak önnön emberi tartását rombolva, de egy következő bosszú, megtorlás vágyát is ébren tartva. És hibáztatni is csak részben lehet őket emiatt, hiszen mindig a külső, a "nagy" történelem erői és fordulatai törtek rá a városra, alkalmazkodásra kényszerítve a lakosait, ide értve a mások rovására történő sunyi előnyszerzés lehetőségét is.
Miközben az emberi minőség egyre silányul, ami persze pompásan összeillik a szocializmus hazugságaival és silányságaival, éppen az vész kárba, megy tönkre, fordul át érdemtelenek hivalkodásába, ami eredetileg a város éltető eleme volt: a polgári szorgalom és igényesség eredményei. Ezek jelképe a Dornstädter kávéház, amely igényességében Bécshez méri magát (hogy aztán szovjet tisztek üzekedjenek a fényes kirakatok mögött, a Moszkva-parti estéket óbégatva, ami persze bocsánatos anakronizmus, hiszen a dal akkor még nem létezett). De akár maga a fiákeres Pavletic is, aki a munkájában dicséretes és szakszerű előzékenységként kamatoztatja más élethelyzetekben gyávaságként mutatkozó alkalmazkodóképességét.
A szerb fiákerestől, aki a 90-es évek új öldökléseit és hazugságait már nem érte meg, át-átveszik mások is a szót - elsősorban maga az író, akinek először is rá kell találnia az emberére, és ennek is van története. Gimnazista kori házigazdája is mesélővé lesz egy pillanatban, személyével - ráadásul öntudatosan - példázva a túlságosan is könnyű alkalmazkodás előnyeit. ' legalább nem tartozott a másoknak ártó hallgatag bűnösök közé, akik a szótlanságukkal próbálják feledtetni, ezáltal hamis végleges formába merevíteni, megsemmisíteni a múltat. Talán ezt a végtelenül nyomasztó végkifejletet hivatott oldani valamelyest a könyv egyetlen reményt keltő alakjának a sorsa, akit persze felőrölt a szembenézés a mába torkolló múlttal. Ettől azonban a pusztulás még pusztulás marad - sugallja Végel Újvidék emberi történetének borúlátó mérlegét.
Noran Libro, 2013, 298 oldal, 2990 Ft
