Kácsor Zsolt elsősorban a publicistát idéző jegyzete, kistárcája nyitja a csütörtöki tanácskozást, amely szellemes finomsággal színre vitt tétovaságával és némi szelíd, tiszteletteljes iróniával különbözteti meg magát a valaha élt legnagyobb magyar publicista, Ady Endre vezércikktónusától. Persze, bizonyos pontokon vissza is utal rá és arra, amit az itteniek közül sokan a beszélgetés közegeként látnak: „A magyarság ugyanis képes arra, amire más európai nemzetek egyáltalán nem: olykor hátrafelé menetel, de büszke rá, hogy akkor legalább díszlépésben.”
Gintli Tibor lesz az, nem meglepő módon egyedüliként, aki szigorúan az irodalom „belügyének” tekinti Ady költészetét, és elsősorban az egyszerűsítő hajlamú politikai kisajátítási törekvések sikerével magyarázza Ady lírájának régóta csökkenni tűnő vonzerejét. Érvelése megfontolt és alapos, bár ha nekünk kéne választanunk az irodalmi és az életes író Ady-alkotta, nem túl szerencsés metaforapárjának tagjai közül, mi a költővel együtt habozás nélkül az utóbbit választanánk.
Erőszakos érvényesítés
| ||
Érdekesebb azonban ennél, amit Gintli a rendszerváltás utáni Ady-értelmezésekről mond: ezek szerinte nem vették figyelembe Ady irodalom- és költészettörténeti pozícióját, erőszakosan akarták érvényesíteni, akár az életmű kárára saját elméleti előfeltevéseiket – vagyis ezek a kísérletek is ideologikusak voltak, ha tetszik. Pontos leírása az adys képek sejtelmességének, hogy „a látnokköltészetnek ez a modern változata átlényegíti a reális látványokat, de nem kapcsol hozzájuk határozott, egyértelmű metafizikai tartalmakat” (gondoljunk csak a legkézenfekvőbb és legnagyobb példára: Az eltévedt lovasra, amely természetesen lépten-nyomon előkerül, Radnóti Sándor az első szótól az utolsóig fel is olvassa). Egyszerűbben fogalmazott, de nem kevésbé pontos találat, hogy „Nyersebb…, keményebb hangzású lírai nyelv ez, amely a formai kidolgozottság tökélye helyett erejére hagyatkozik”. Épp erről a képalkotó erőről kéne minél többet tudnunk, amelytől immár egy évszázada nem tud megszabadulni a magyar politikai fantázia: kompország, hogy messzebbre ne menjünk. Kérdés, hogy lehetne-e egyáltalán politikáról magyarul Ady nélkül beszélni. Az biztos, hogy csak egészen másképpen. Gintli végül azzal zár, amire Kosztolányi is jut híres, Adyt támadó írásában: nagy, de egyenetlen költői pálya Adyé, pár tucat makulátlan, nagy vers maradt utána. Gintli szerint, ha ezekre szorítkozunk a közoktatásban, akkor nem teszünk rosszat Ady Endrének.
Veres András és Konok Péter előadása egyaránt Ady politikai értelmezésének történetéről szólt, részben kritikai perspektívából. Veres az Ady-kultusz egymással is vitatkozó „iskoláit” mutatta be korszakról korszakra. A Nyugat emblémáját, a modern líraiság reprezentánsát, a polgári radikálisok, a szocdemek, a nemzeti radikalizmus és a létező szocializmus hivatalos kultúrpolitikájának „lobogóját”. Konok előadásának vezérgondolata talán Ady állandó átmeneti helyzete: a vele kortárs szociáldemokráciának küzdenie kell, míg elfogadja „modernségét” Csizmadia Sándor verselgetése helyébe, a balos avantgárdnak viszont túlzottan is utóromantikusnak tűnt. A létező szocialista „üdvtörténet” számára középre szorult Petőfi és József Attila közt: kérdéseire csak a bolsevizmus adta, és utóbb a „párthűvé stilizált” József Attila találta meg a választ. Így Petőfi és József Attila figurája vált azonossá „a” költőével, Ady kicsit lemaradt. Erre a jelenségre használta Konok a köztes idő kompországát.
Veres is úgy látja, hogy Ady versei kevésbé tűnnek ma aktuálisnak, újfent elsősorban önmitizáló gesztusainak magától értetődősége tűnik korszerűtlennek a 20. század után. (Ferencz Győző is megjegyezi kiváló előadásában, hogy a publicisztikák elsöprő humora, Ady egyik leghatásosabb politikai fegyvere a versekben nemigen mutatkozik.)
| ||
Arató László viszont, arról beszélve, mit kezdhet Adyval a közoktatás, éppen egy Ady-revival esélyét látja megmutatkozni Kemény István és Térey János lírájában (a Térey-versekben beszélő figura megalkotásában például), és azokkal is meggyőzően száll szembe, akik úgy látták (sokan voltak ilyenek a legjobb tankönyvszerzők közt is), hogy Ady politikai verseit nem kell tanítani, hisz a politikusok jönnek és mennek, míg a halál és a szerelem örök. És az is világossá válik az előadásokat hallgatva, hogy a politikai értelmezés csak részben kisajátítás, mert volt autentikus Adyja a polgári radikálisoknak éppen úgy, mint a nemzeti radikálisoknak is – ez utóbbi ugyanis régebben tényleg jelentett valamit, ha nem is volt mindig túl vonzó; valódi, társadalmi értelemben vett radikalizmus is volt benne, nem csak fogalmatlan rasszista uszítás.
Radnóti Sándor és Tverdota pedig arról szóltak a múlt számbavétele után, hogy mit tanulhatunk ma Adytól politikai tekintetben. Radnóti, miután felolvas egy publicisztikai betétet, amelyet, ahogy mondani szokás, tényleg tegnap is írhattak volna, épp arra futtatja ki előadását, hogy Ady nem közvetlenül aktuális. Akkor, amikor ő fellépett, a bezárkózó magyarság kultúrája még valóban tradíció és kultúra volt, Ady valódi ellenfele, amelyet mélyen, belülről ismert, ezt a tradíciót azonban, mint oly sok minden mást, megette a huszadik század. Hogy mennyire feltámaszthatatlan, azt éppen a kurrens kultúrpolitika gesztusainak rémesen inadekvát ízléstelensége szemléltetheti a leginkább, koronaúsztatástól történelmi festményig. Tverdota pedig arra figyelmeztet, hogy Ady befogadó magyarságeszménye mégiscsak sok tekintetben „eredetközösségi” alapú, vagyis közvetlenül útmutatást nem, csak ihletet adhat. És ez így is van rendjén, egyrészt mert épp így és ez – ez a kettősség, köztesség – vált a tollán nagy költészetté, másrészt pedig azért, mert Ady valóban nem lobogónk, hanem alakuló hagyományunk része.
Az előadásokat követő felolvasás (Erdős Virág, Kovács András Ferenc, Nyerges Gábor Ádám, Térey János) elsősorban nem Adyt idézte már, de a versek ott is rendben voltak. Ady él, és Ady nem alkuszik.
