Salvador Dalí vibráló fantáziájából az utókor kimazsolázta a vizuális poénokat, és ahogy ezek művészetből közhellyé lettek, szépen el is fedték a festészetét. A tökéletes gátlástalansággal megfestett, tudatos analízis alá vett víziókból, amelyek a test, az érzékek, az intelligencia és a vágyvilág kölcsönhatásait elemzik, eltűnt az összetartó gondolat, és elemeikre hullottak a tömegkultúra fogyasztói közegében. Ezért is övezi valamiféle szent borzadály az önéletírásait: nehéz szembenézni azzal a nyílt, provokatív őszinteséggel, amivel Dalí feltárja önmagát, mert minden sorában elvárja az olvasótól, hogy az maga teremtse meg a kohéziót a látomások, a gesztusok és az életmű között.
Az 1941-ben befejezett első kötet most a Helikon gondozásában és Balla Katalin fordításában ismét olvasható magyarul, talán azt remélve, hogy nagyobb figyelem jut rá, mint a 2007-es kiadásra. Némileg megtámogatja a Dalí-reneszánszt a Magyar Nemzeti Galériában ezen a nyáron látható szürrealizmus kiállítás, ahol a spanyol festő néhány ikonikus vászna is szerepel. De alighanem erősebb érv mellette az eluralkodó kor- és közhangulat: mintha már megint nyakig gázolnánk a szürreáliákban. Dalí is tudomásul vette azt, ami körülötte folyt, a spanyol polgárháborút, a harmincas évek egymás torkának ugró ideológiai irányzatait, Európa fasizálódását, a világháborút, de azon túl, hogy elbújt előle, nem volt dolga vele.
A kötet egy őrült zseni elméjének formálódását rögzíti a születés előtti élményektől – ezeket nagy élvezettel és nem kevés önteltséggel osztja meg az olvasóval – a gyerekkorán át az érés és a kiteljesedés időszakáig. Szinte kéjeleg a nyíltságban, a gyerekkori gonoszkodásoknak ugyanúgy tanúivá teszi az olvasót, mint festővé érésének, a gyakori maszturbálásoknak, a torz szépség és a különleges ételek iránti vad vonzódásnak, a napokig tartó érzékorgiáknak, melyeket a 24 éves koráig szűzen maradt fiatalember valóságos parsifaliádákként élt meg.
Nem könnyű olvasmány, ide-oda ugrál az esztétikai manifesztum és a napló, a művészetelmélet és az anekdotázás között, ugyanakkor mindvégig érezzük, milyen tudatosan építi fel Dalí önmagát mint celebet. Tudja, mi kell a hírnévhez: „A dinamit feltalálása után minden, ami nem robbant, észrevétlen maradt.” Négyszáz oldalon keresztül nem engedi lankadni az olvasót, sem a nyílt önimádat, sem a profetikus elhivatottság, sem a szarkasztikus öngúny nem hitelteleníti a teljes kitárulkozást. Úgy vájkál saját elméjében és érzékeiben, mintha egy gigászi emberkísérlet irányítója lenne, de ennek célja nem a személyiség feltárása. Éppen itt van a csavar: a látszat ellenére Dalí nem magáról mesél, hanem a szépség megéléséről, bekebelezéséről. Amikor kamaszkori szerelmét kínozza („azt akartam, hogy dögöljön meg”), a kielégítetlen vágy gyönyörének misztériumát fogalmazza meg. Amikor a saját testét vagdossa össze, a jelenet zagyvasága ellenére is lételméleti alapkérdéseket feszeget. Egyetlen motivációja, a kíméletlen szépségkeresés nagyon is tisztán látó világnézettel ajándékozta meg. Az avantgárd művészet talán legeredetibb alkotójaként kimondta azt, amit még ma, több mint nyolcvan évvel később is csak óvatosan fogalmazgatunk: „...a materializmus a legkoncentráltabb gyűlölet mérge lesz, melybe a népek végül belehalnak.”
Fordította: Balla Katalin. Helikon, 2019 (második kiadás), 400 oldal, 3999 Ft
