| Domján Gábor: Cipruslombok a sírról
Metszőollóval és kézifűrésszel dolgoztam. A felső ágaktól haladtam lefelé, amíg a csonkolt váz maradt, amit körbeástam, majd óvatosan kifeszegettem a földből. A csontkemény gyökér tompán koppant a konténer alján.
Fertőzés támadta meg a ciprusokat, s hiába jártam ki naponta, nem vettem észre, miként az ismeretlen tartalmú szomorúságot sem arcodon, s a megváltozott csendet szobádban.
Mire felfedeztük, menthetetlenek voltak. És sovány vigasz, hogy ráuntunk az időközben kis fákká erősödő cserjékre. Elnyomtak minden más növényt, s búvóhelyül szolgáltak kártevőknek.
Pedig ha innen nézzük, a későn felfedezett fertőzés csak előbbre hozta, amit egyébként is akartunk. |
Domján Gábornak már a Csalódott szereplők címmel 2006-ban megjelent kései első kötetében is voltak gyászversek. A Veszprém című darab így végződött: „Fekete fóliát tapintasz. / A fiú hagyta, / hogy repüljön a teste. / Kicsit vérzik a bokája. / Az arc sértetlen. Tiszta / és szelíd. Amilyen / mindig is volt.” Akkor csak a kötet utolsó, Életrajzomhoz című verséből derült ki, hogy a fiú a költő saját gyermeke volt: „anyám elfekvőben halt meg / testvérem kórházban / fiam öngyilkos lett”.
A megfelelő mélység című új kötet Donic ciklusának (a cím egy pingpongfelszerelésekre szakosodott márka neve) mind a tizenhat darabja gyászvers. Nehéz az idomtalanság veszélye nélkül erről beszélni, de korábban, a folyóiratközléseket olvasva felmerült bennem a kérdés, hogy a költő poétikájának és élete nagy, tragikus témájának együtt, egy egész ciklusra vagy kötetre vajon elegendő volna-e a teherbírása. Akkor inkább a nem felé hajlottam, de most, a korábbi darabok és az új versek olvastán úgy látom, a válasz mégis határozottan: igen. Mert csakugyan külön elemzések tárgya lehetne például a Peer Krisztián vagy Sajó László verseivel való összevetés, mondjuk, abból a szempontból, hogy a gyász feldolgozására miért adhat a költők kezébe különösképpen használható eszközöket a megszólalónak a mindenekelőtt Petri György lírájából ismerős hűvös, frivol okossága, a hétköznapiság, a sajátos parlando, a mindennapok mozzanatain átszűrt érzelmek eltávolító tálalása.
A versek mindenképpen kiváltanak érzelmeket, de megélt érzelmek versbeli közvetítése – tulajdonképpen bárminek a közvetítése – már roppant problematikus egy korszakban, amikor a műalkotás többnyire nem szólni akar valamiről, hanem lenni akar valami. Úgy tűnik, ahhoz, hogy a költő közel vihesse az olvasóhoz a tárgyát, el kell távolítania magától, az egy ideje sokak szemében (főleg a költő saját szemében) gyanússá vált költői személyiségtől.
Hosszan lehetne sorolni, hogy Domján hány perspektívából, milyen védőfelszerelésben közelít a gyász fájdalmasan sugárzó témájához: a fenti vers a sírgondozásról, a Találkozó a fiú három rendőrkollégiumi szobatársának vendégül látásáról szól. Ez utóbbi tulajdonképpen a halottnak írt beszámoló, amelynek tanúsága szerint a kényszeredett beszélgetésből az öngyilkossággal kapcsolatban semmi sem derül ki: „A kínálások / nem hatottak, alig fogyott valami. / A közelgő vonatindulás mentette / meg a helyzetet. Anyád szendvicset / pakolt – bőségesen – a visszaútra.” A Fény gyermekei felidézése egy grafológusnál tett látogatásnak, amellyel szintén nem mentek sokra: „A középkorú nő megvallotta, / hogy fiatal barátja hasonlóan ír. / Retteg, hogy elveszítheti. Mintha / egy üzletben a kereskedő azzal / dicsérné portékáját, hogy neki is / ilyen van otthon.”
„És az is milyen szörnyű volt, / amikor vezetni tanítottál” – jellemző, hogy az ezzel a közvetlen érzelemkitöréssel kezdődő Nézz tükörbe: szerepvers, amelyben a fiú az, aki a szüleihez beszél. Egy másik vers a gyerekkori játék mackó körül forog: a beszélő szerint egy dokumentumfilmben panaszkodott a gyárigazgató az eladások visszaesésére a Ratkó-gyerekek gyerekeinek születését követő demográfiai apály idején. (A Csökkenő kereslet egyébként úgy kezdődik, hogy egy megfelelő rímmel akár gyerekversként is folytatódhatna: „A sárga mackó is / a tiéd volt. / Vastagszik porkabátja.”)
A Történet a szerencséről című darabot érdemes teljes egészében is idézni, annak szemléltetéséül, hogy a gyász milyen áttételeken keresztül is képes nagy költői erővel megjelenni a versben: „Nagymama lottózott. / Majdnem a négyesig jutott. / Egy-egy »majdnem«-re / évekig várt a család. / Szerettem volna gazdag / lenni én is. Tőzsdéztem hát. / Gardénia-részvényeket vettem, / de hamar túladtam rajtuk / fiam halála után. / Kellett a pénz a temetésre. / És micsoda szerencsém volt! / A Gardénia másnap / zuhanni kezdett, / s a teljes értékvesztés / határán fogott padlót.”
A Fontos dolgokról című utolsó vers az egyetlen, amelyben nincs szó a fiúról, csakhogy éppen a halálpontosan körvonalazódó hiánya az, aminek a révén mégis iszonyú súllyal van jelen: „Mi lesz velünk? / Kanalazzuk a levesünk. / Tányérmély távlatok.”
A Petőfit – egyébként Petrire jellemző gesztussal – megidéző című Cipruslombok a sírról a szó szoros értelmében vett gyászmunkát mutatja be: metszés, fűrészelés és feszegetés zajlik tulajdonképpen a többi versben is, de itt a folyamat a maga fizikai valóságában tárul fel. „A csontkemény gyökér tompán / koppant a konténer alján” – ez a csak véletlenül és úgy is csak alig rímelő két sor talán az egyik legszebb onomatopoetikus (hangutánzó-hangfestő) remeklése a kortárs lírának: nemcsak az egyes magán- és mássalhangzók ismétlődésére érdemes odafigyelni, hanem – csontkemény, koppant, konténer – a két „ko”-ra és három „nt”-re is.
A vers második szakasza a fák betegségét és a fiút emésztő szomorúságot vetíti egymásra, a harmadik ezt a belső romlást bontja ki, de fogalmilag csak az egyik irányban, a ciprusokról szólva. A sajátos helyzetben, a megbetegedett fákkal kapcsolatban vigaszt – vigaszt! – csak az jelent, hogy a szülők közben úgyis ráuntak a fiuk sírján díszelgő növényekre. Az utolsó versszak szerint tehát a fertőzés csak siettetett valamit, ami amúgy is bekövetkezett volna. Nehéz ezt nem vonatkoztatni a fiú halálára, különösen a korábbi versekben olvasható ilyen megfogalmazások után: „Nem volt szerencséd velem” (a szerencse – a szerencse! – egyébként is visszatérő motívuma a verseknek, általában tagadólag, ironikusan vagy nyilvánvalóan téves kijelentésben), vagy: „Ha szerettük volna, talán itt marad”.
