Az Új finn nyelvtant nagy várakozással vesszük kézbe, hiszen Marani több irodalmi kitüntetés birtokosa, a The Guardian agyondicséri, tavaly a The Independent külföldi fikciós díjának döntősei közt volt, fej fej mellett Eco A prágai temetőjével. Az alaphelyzet ígéretes: a II. világháborúban félholtan találnak egy katonát, aki lassan felépül, de beszédközpontja sérült, semmilyen nyelven nem tud megszólalni, nincsenek emlékei, és csak a ruhájába varrt címke alapján azonosítják Sampo Karjalainen finn állampolgárként - ahogy az olvasó számára már az első oldalakon kiderül, tévesen. A férfi a finn nyelv elsajátításával párhuzamosan kétségbeesetten igyekszik megtalálni elveszett önazonosságát, és erről naplót vezet; tanulmányozza a Kalevalát, és szorgalmasan ürítgeti a koskenkorvás üvegeket. A patetikus stílus részint a férfi mentora, egy lánglelkű lelkész, részint egy posztmodern "szöveggondozó": a naplót javítgató-közzétevő, Németországba szakadt finn orvos számlájára írható. Az egzotikus finn nyelvről és néplélekről szóló, enyhén turistaszagú passzusok és hosszas tájleírások közé néhány érzékletes, minimalista jelenet vegyül a háború végi finn hátország mindennapjaiból, ám a katarzis elmarad: csupán egy elnyújtott tanmesét kapunk nyelv és identitás elválaszthatatlanságáról. A magyar kiadás érdeme az alapos szöveggondozás és a szépséges megjelenés, a hátoldalon egy Magritte-festmény átiratával.
Fordította: Lukácsi Margit. Park Kiadó, 2013, 222 oldal, 2900 Ft
