Az inkognitója a teste
neapel-markt.jpeg

Könyv

Az inkognitója a teste

Elena Ferrante: Az új név története

  • Kling József
  • 2018. január 18.

Könyv

Látszólag semmi köze a szinte napról napra felbukkanó bántalmazási ügyeknek Elena Ferrantéhoz, a legrejtőzködőbb olasz íróhoz, akinek a Nápolyi regények című tetralógiája az utóbbi idők legnagyobb világirodalmi sikere. Első két kötete, a Briliáns barátnőm és Az új név története már magyarul is olvasható.

Mondom, látszólag. Mert hát ne szépítsük, Elena Ferrantét tavaly októberben virtuálisan, az egész világ szeme láttára megerőszakolták. Az Il sole 24 ore gazdasági napilap munkatársa, Claudio Gatti egyszerre négy nyelven „leplezte le” a több mint húsz éve álnéven publikáló szerzőt, azt állítva, hogy Elena Ferrante valójában Anita Raja, a Rómában élő, olasz apától és német zsidó anyától Nápolyban született műfordító.

Anita Raja a Twitteren megerősítette, valóban ő a Ferrante-regények szerzője. „De azt hiszem, ez semmit sem változtat az olvasók könyveimhez fűződő viszonyán. Ezek a könyvek továbbra is Elenához tartoznak, nem hozzám.” Azt is hozzátette, hogy erőszakosnak és közönségesnek tartja a leleplezés módját. Nem sokkal később törölték Twitter-profilját, és azóta nem hallottunk felőle.

Gatti leleplező akciója, bár saját bevallása szerint csak megérteni akarta a rejtőzködő írót, nem sokban különbözik attól, amikor valaki a másik embert akarata ellenére kényszeríti nemi aktusra. Ferranténak az inkognitója a teste, arctalansága az arca, amivel mély meggyőződéssel azonosult pályája legelején. Első könyve, a Tékozló szeretet (L’amore molesto, 1992) kéziratát ezeknek a soroknak a kíséretében küldte el a kiadónak: „Hiszek benne, hogy miután megírták őket, a könyveknek nincs szükségük a szerzőjükre. Ha van mondanivalójuk, előbb vagy utóbb megtalálják az olvasóikat: ha nincs, nem fogják.”

false

 

Nietzsche szellemes aforizmája Ferrante ars poeticája is lehetne: „Az lesz a legjobb szerző, aki szégyell íróvá válni.” Ferrante mintha a nietzschei szentenciát értelmezné, amikor úgy nyilatkozik, soha nem akart részt venni a média és az irodalom perverz játékában, amelyben egy könyv értékét a szerzője hírneve alapján ítélik meg. Soha nem engedett a média szirénhangjainak, nem hagyta, hogy „megcsinálják”, áruba bocsássák, hogy valóságos személye bármilyen módon beárnyékolja a művei­vel kialakított bensőséges, intim viszonyunkat. Groteszk forgatókönyv a sorstól (vagy mitől), hogy Ferrante kőkemény és következetes ragaszkodása a megalkuvás nélküli szabadsághoz végül mégis a leleplezésből adódó szégyenérzetté válik. Olyan mértékben irritálta a szenzációhajhász médiát, hogy az előbb-utóbb kitermelte magából a megfelelő személyt, aki a piszkos munkát elvégzi.

Az olasz sajtót első regényének megjelenése, majd annak sikeres megfilmesítése után egyre jobban izgatta Elena kiléte. Már a korábbi találgatásokban is felmerült Anita Raja neve, de legtöbbször inkább a férjét, Domenico Starnonét vizio­nálták a női álnév mögé, ami sokat elárul az olasz (és valószínűleg nem csak az olasz) társadalom szellemi-lelki állapotáról. A több mint két évtizede tartó nyomozás nem a puszta leleplezésre irányult, állítja több újságíró, hanem annak deklarálására, hogy Ferrante valójában csakis férfi lehet.

Ferrantéval bizarr módon mintha ugyanaz történne a valóságban, mint hősnőivel a regényeiben. A férfitársadalom nem tekinti teljes jogú állampolgárnak, megpróbálja elnyomni, degradálni, ellehetetleníteni abban a pillanatban, amikor ki akar törni a rákényszerített konvencionális szerepből. Ilyen a Tékozló szeretet Deliája, az Amikor elhagytak (I giorni dell’abbandono, 2002) Olgája, a Nő a sötétben (La figlia oscura, 2006) Lédája. Tabukat döntenek, és folyamatosan átlépik a határokat, amelyeket a (férfi)társadalom jelöl ki számukra.

Ferrante már ebben a korábbi három regényében is megkonstruálta a kíméletlen őszinteség kényelmetlen, olykor elviselhetetlenségig fokozott, fullasztó klímáját. A Nápolyi regényekben (legalábbis annak első két könyvében, a másik kettőt még nem olvastam) ennél is tovább ment, új műfajt teremtett: a mániákus realizmust, a mágikus realizmus tökéletes ellentétét. Nincs benne semmi természetfeletti, pontosabban a csoda: kíméletlen valóságtudata. Az irodalom egy kicsit mindig szemfényvesztés, egy illuzionista kileshetetlen, bravúros trükkje. Valahol mindig csalás. Ferrante realizmusa nem hagyja, hogy olvasás közben kényelmesen belesüppedjünk a füles fotelbe. Minden sora felkiáltójel, mint Rilke Archaikus Apolló-torzója: „…nincsen helye egy sem, / Mely rád ne nézne. Változtasd meg élted!”

Mindehhez sikerült megteremtenie a saját, szikár elbeszélésmódját, amely nélkülözi az olasz nyelv természetéből fakadó pátoszt és érzelmességet. Matolcsi Balázs fordítása hitelesen adja vissza az eredeti szöveg klimatikus viszonyait, képes érzékeltetni Ferrante elbeszélői hangjának letisztult, finom zeneiségét.

Elena Greco (Lenú) és Rafaella Cerullo (Lila) barátságának története hangulatában olyan díszletek között zajlik, mintha kereszteznénk de Sica és Rossellini neorealista filmjeinek világát Coppola Keresztapa-trilógiájával. Mindez megfejelve azzal, hogy a II. világháború utáni olasz világot a gyerekek, sőt két felnövekvő, nővé érő lány perspektívájából látjuk egy nápolyi városnegyed fullasztó lakótelepének kaleidoszkópján keresztül, ahol a dialektus jelöli ki az aktuális kasztrendszer határait, ahol a lánytestvérre vagy feleségre vetett férfipillantásért vasrúddal verik le a vesénket, ahol a nő státusza nem sokban különbözik a rabszolgáétól. Ebből a szigorúan behatárolt, nyelvében is determinált közegből való kitörés krónikája ez a zseniális regényfolyam. Ferrantéhoz fogható érzékenységgel és erővel talán még soha senki nem beszélt így két nő barátságán keresztül a női lét természetéről. Az egymást alakító, egymással versengő, egymás énjeiben feloldódó szenvedélyes létélményről, ami még a szerelemnél is bonyolultabbnak, kibogozhatatlanabbnak tűnik.

A Nápolyi regények jelentősége azonban ennél sokkal forradalmibb. Már az első kötet, a Briliáns barátnőm (L'amica geniale, 2011) megteremti a férfi olvasóban a zavart, amit Az új név története (Storia del nuovo cognome, 2012) tovább fokoz. Rá kell jönnünk, és ki kell mondanunk, hogy semmit nem tudunk a nőkről. Nápolyi macsók vagyunk mindannyian, képtelenek arra, hogy többet lássunk a nőben, mint szexuális objektumot, háztartási robotgépet, génjeinket reprodukáló anyakocát. Ferrante hősnője arra tesz kísérletet, hogy újradefiniálja a női identitást. A nő, aki eddig a férfi tárgyiasító szemüvegén keresztül határozta meg a létét, felszabadítja magát a rabszolgaságból. Ezzel ugyanakkor felkínálja a lehetőséget, hogy mi is újradefiniálhassuk férfilétünk alapjait. Ferrante harcosnak titulált feminizmusa azonban nem dühös amazonháború a hímsovinizmus ellen. Nem bosszú azért a mérgező gyerekkorért, amiben elfogadott volt, hogy „apák, fiútestvérek megüssék, kijavítsák, hogy – saját érdekében – megtanítsák, hogyan legyen nő”, ahogy ő maga fogalmazott egy interjúban.

false

Éppen ezért óriási hiba volt az olasz kiadótól az ócska sztereotípiákat igazoló könyvborítók tervezése, ezeket a külföldi kiadások is kritikátlanul átvették, „lányregénnyé” degradálva ezt a jelentőségét tekintve csak a legnagyobb klasszikusokhoz mérhető művet. Azt sugallják, hogy a női lét kérdéseiről szóló alkotás a nők magánügye, miközben ordít róluk: aki férfi, ilyet ne olvasson! Amúgy is számtalan felmérés bizonyítja, hogy jóval több nő olvas szépirodalmat, mint férfi. Ian McEwan brit szerző évekkel ezelőtt megírta a Guardianben: „A regénynek befellegzett, ha a nők felhagynak az olvasással.”

És mivel a férfitársadalom többsége számára az érzékenység még mindig egyenlő a gyengeséggel, kizárt, hogy ilyen köntösben eljusson hozzájuk Ferrante forradalmi üzenete. Márpedig nem biztos, hogy kapunk még egy ilyen fantasztikus esélyt. Hogy újraírhassuk férfi és nő félreértett történetét.

Fordította: Matolcsi Balázs. Park Könyvkiadó, 2017, 489 oldal, 3990 Ft

Neked ajánljuk

Leginkább a foci

  • Toroczkay András

Apanovellák, de nem csak azok, felnövéstörténetek, kisvárosi elbeszélések, Budapest- és énelbeszélések is egyben. Az író magáról beszél, nem is kendőzi. Már a címből rögtön beugrik egy másik óriás: Lóci. Itt azonban a fiú emeli fel az apját, s állít emléket neki.

Stockholm-szindróma

Szentgyörgyi Bálint sorozatát nagyjából kétféle diskurzus övezi. Az egyik a sorozat nyilvánvaló történelmi torzításait és pontatlanságait rója fel. Itt elsősorban Hodosán Róza szociológus és Rainer M. János történész kritikái­ra gondolunk, akik az 1980-as évek ellenzéki mozgalmainak tagjaiként jogosan érezhetik, hogy saját és bajtársaik munkálkodását az alkotók nem adták vissza elég hűen. Ugyanakkor szem előtt kell tartanunk, hogy A besúgó vállaltan fikció, nem pedig dokumentumfilm.

Delfin

Van a filmben két csónakázás. Az egyik a bajai Sugovicán, az egykor kedvelt, de most néptelennek mutatkozó horgászhelyen. A gyermekkora helyszíneire visszalátogatván ismét kisvárosi lánnyá változó világhírű úszófenomén a nagypapával, ladikon haladva újra felfedezi a Duna-mellékág békességét. Máskor meg az óceánon hasít bérelt jetboaton, bálnát akar nézni – hullámokból felszökkenő delfineket lát is.

Szerelem határok nélkül

  • Nagy István

Nem lehet könnyű úgy gitározni egy zenekarban, hogy az elődöd árnyékában játszol, és folyamatosan ott van benned a félsz, hogy ha a régi srác majd egyszer vissza akar jönni, téged azonnal lapátra tesznek. Ez történt Josh Klinghofferrel, aki 2009-ben csatlakozott a Red Hot Chili Peppershez, és kereken tíz évig volt az együttes gitárosa. 

Biztonsági játék

Az utóbbi két évtizedben kevés olyan emlékezetes betoppanás volt a könnyűzene világába, mint a kanadai Arcade Fire 2004-es debütáló nagylemeze. A tragédiák árnyékában fogant Funeral katartikus sodrása és hiperérzékenysége pillanatok alatt hírnevet és rajongókat szerzett a zenekarnak, még olyan hírességeket is, mint David Bowie vagy David Byrne. A debütáló album pillanatok alatt vált hivatkozási ponttá, ami alighanem a szedett-vedett megjelenésű zenekart lepte meg a leginkább.

Miért hiányzik?

  • Csabai Máté

Nem lehet erről a kiadványról szokványos kritikát írni. Nem csupán Kocsis Zoltán ikonikus, de azért a színpad széléről olykor kibeszélt személye miatt, hanem azért, mert a huszonhat lemezen csupa olyan mű és életmű szerepel, amelyek játékmódjáról, megítéléséről interjúkban, szemináriumokon sokat megosztott a zongoraművész.

Minden színész csiga

„Tragédiának nézed? Nézd legott / Komé­diá­nak, s múlattatni fog” – idézi Katona László Az ember tragédiáját az előadás végén, amelynek alcíme is van: Etűdök színházi világunk állapotjáról. A Nézőművészeti Kft. egy rendkívül szórakoztató, elsőrangú kabarét csinált a színészek mindennemű kiszolgáltatottságáról és az abuzív rendezőkről.

Rejtvényfejtés

Legendás hely volt a Bartók 32 Galéria a kilencvenes években, magyar és külföldi kortárs kiállításokkal. Csak egy „probléma” volt vele (akárcsak a Liget Galériával), hogy a fenntartója és tulajdonosa az önkormányzat volt. A majdnem 100 négyzetméter alapterületű helyszín, s a modern művek ottani bemutatásának ellehetetlenítését az első Orbán-kormány művészetpolitikájának „köszönhetjük”, bár kétségtelen, hogy a múltba révedő magyarosch műalkotás fogalmát addigra jól beleültették az embe­rek fejébe.

Minden változatlan

  • Balogh Magdolna

A fejlődés- vagy karrierregényként induló mű egy drezdai antikvárius, Norbert Paulini alakját állítja a középpontba: a szerző „a szellem emberének” akar emléket állítani. Paulini a hetvenes–nyolcvanas években különleges hírnévnek örvendő boltot működtetett, amelyben egy kis szellemi kör is otthonra talált, s az elbeszélő is a törzsközönségéhez tartozott.

A zöld-fehér polip

Megalakul az ötödik Orbán-kormány, és itt most azt kéne találgatnunk, hogy Kásler távozása, Csák bevonása, Lázár és Navracsics visszatérése, meg néhány minisztérium szétszedése, átalakítása mi mindenre utalhat, s mindebből milyen új politikai irányra számíthatunk – de tizenkét év orbánizmus után nem hinnénk, hogy mindennek nagy jelentősége volna. Voltaképpen még a totális eszementséget tükröző húzás, az egészségügy és – főleg – a közoktatás betolása a karhatalmi minisztérium alá sem meglepő a NER államigazgatási track recordjának ismeretében.

Orbán Viktor két beiktatása

„Az Isten kegyelméből nekünk adott megbízatás mindig túlmutat rajtunk. Azokra, akiknek a javát kell szolgálnunk, de még ennél is tovább mutat arra, akitől a feladatot végső soron kaptuk és akinek a dicsőségét szolgálhatjuk. Ez a mai nap üzenete mindannyiunknak” – mondta Balog Zoltán, a rendszer egyik sokat próbált főpapja a Kálvin téri református templomban, a Novák Katalin államfői beiktatása alkalmából rendezett ökumenikus szertartáson. Szavai üresen pattogtak a templom kövén, s talán a térre is kigurultak, hogy ott pukkanjanak szét, mint sok színes szappanbuborék.