Mondom, látszólag. Mert hát ne szépítsük, Elena Ferrantét tavaly októberben virtuálisan, az egész világ szeme láttára megerőszakolták. Az Il sole 24 ore gazdasági napilap munkatársa, Claudio Gatti egyszerre négy nyelven „leplezte le” a több mint húsz éve álnéven publikáló szerzőt, azt állítva, hogy Elena Ferrante valójában Anita Raja, a Rómában élő, olasz apától és német zsidó anyától Nápolyban született műfordító.
Anita Raja a Twitteren megerősítette, valóban ő a Ferrante-regények szerzője. „De azt hiszem, ez semmit sem változtat az olvasók könyveimhez fűződő viszonyán. Ezek a könyvek továbbra is Elenához tartoznak, nem hozzám.” Azt is hozzátette, hogy erőszakosnak és közönségesnek tartja a leleplezés módját. Nem sokkal később törölték Twitter-profilját, és azóta nem hallottunk felőle.
Gatti leleplező akciója, bár saját bevallása szerint csak megérteni akarta a rejtőzködő írót, nem sokban különbözik attól, amikor valaki a másik embert akarata ellenére kényszeríti nemi aktusra. Ferranténak az inkognitója a teste, arctalansága az arca, amivel mély meggyőződéssel azonosult pályája legelején. Első könyve, a Tékozló szeretet (L’amore molesto, 1992) kéziratát ezeknek a soroknak a kíséretében küldte el a kiadónak: „Hiszek benne, hogy miután megírták őket, a könyveknek nincs szükségük a szerzőjükre. Ha van mondanivalójuk, előbb vagy utóbb megtalálják az olvasóikat: ha nincs, nem fogják.”
| ||
Nietzsche szellemes aforizmája Ferrante ars poeticája is lehetne: „Az lesz a legjobb szerző, aki szégyell íróvá válni.” Ferrante mintha a nietzschei szentenciát értelmezné, amikor úgy nyilatkozik, soha nem akart részt venni a média és az irodalom perverz játékában, amelyben egy könyv értékét a szerzője hírneve alapján ítélik meg. Soha nem engedett a média szirénhangjainak, nem hagyta, hogy „megcsinálják”, áruba bocsássák, hogy valóságos személye bármilyen módon beárnyékolja a műveivel kialakított bensőséges, intim viszonyunkat. Groteszk forgatókönyv a sorstól (vagy mitől), hogy Ferrante kőkemény és következetes ragaszkodása a megalkuvás nélküli szabadsághoz végül mégis a leleplezésből adódó szégyenérzetté válik. Olyan mértékben irritálta a szenzációhajhász médiát, hogy az előbb-utóbb kitermelte magából a megfelelő személyt, aki a piszkos munkát elvégzi.
Az olasz sajtót első regényének megjelenése, majd annak sikeres megfilmesítése után egyre jobban izgatta Elena kiléte. Már a korábbi találgatásokban is felmerült Anita Raja neve, de legtöbbször inkább a férjét, Domenico Starnonét vizionálták a női álnév mögé, ami sokat elárul az olasz (és valószínűleg nem csak az olasz) társadalom szellemi-lelki állapotáról. A több mint két évtizede tartó nyomozás nem a puszta leleplezésre irányult, állítja több újságíró, hanem annak deklarálására, hogy Ferrante valójában csakis férfi lehet.
Ferrantéval bizarr módon mintha ugyanaz történne a valóságban, mint hősnőivel a regényeiben. A férfitársadalom nem tekinti teljes jogú állampolgárnak, megpróbálja elnyomni, degradálni, ellehetetleníteni abban a pillanatban, amikor ki akar törni a rákényszerített konvencionális szerepből. Ilyen a Tékozló szeretet Deliája, az Amikor elhagytak (I giorni dell’abbandono, 2002) Olgája, a Nő a sötétben (La figlia oscura, 2006) Lédája. Tabukat döntenek, és folyamatosan átlépik a határokat, amelyeket a (férfi)társadalom jelöl ki számukra.
Ferrante már ebben a korábbi három regényében is megkonstruálta a kíméletlen őszinteség kényelmetlen, olykor elviselhetetlenségig fokozott, fullasztó klímáját. A Nápolyi regényekben (legalábbis annak első két könyvében, a másik kettőt még nem olvastam) ennél is tovább ment, új műfajt teremtett: a mániákus realizmust, a mágikus realizmus tökéletes ellentétét. Nincs benne semmi természetfeletti, pontosabban a csoda: kíméletlen valóságtudata. Az irodalom egy kicsit mindig szemfényvesztés, egy illuzionista kileshetetlen, bravúros trükkje. Valahol mindig csalás. Ferrante realizmusa nem hagyja, hogy olvasás közben kényelmesen belesüppedjünk a füles fotelbe. Minden sora felkiáltójel, mint Rilke Archaikus Apolló-torzója: „…nincsen helye egy sem, / Mely rád ne nézne. Változtasd meg élted!”
Mindehhez sikerült megteremtenie a saját, szikár elbeszélésmódját, amely nélkülözi az olasz nyelv természetéből fakadó pátoszt és érzelmességet. Matolcsi Balázs fordítása hitelesen adja vissza az eredeti szöveg klimatikus viszonyait, képes érzékeltetni Ferrante elbeszélői hangjának letisztult, finom zeneiségét.
Elena Greco (Lenú) és Rafaella Cerullo (Lila) barátságának története hangulatában olyan díszletek között zajlik, mintha kereszteznénk de Sica és Rossellini neorealista filmjeinek világát Coppola Keresztapa-trilógiájával. Mindez megfejelve azzal, hogy a II. világháború utáni olasz világot a gyerekek, sőt két felnövekvő, nővé érő lány perspektívájából látjuk egy nápolyi városnegyed fullasztó lakótelepének kaleidoszkópján keresztül, ahol a dialektus jelöli ki az aktuális kasztrendszer határait, ahol a lánytestvérre vagy feleségre vetett férfipillantásért vasrúddal verik le a vesénket, ahol a nő státusza nem sokban különbözik a rabszolgáétól. Ebből a szigorúan behatárolt, nyelvében is determinált közegből való kitörés krónikája ez a zseniális regényfolyam. Ferrantéhoz fogható érzékenységgel és erővel talán még soha senki nem beszélt így két nő barátságán keresztül a női lét természetéről. Az egymást alakító, egymással versengő, egymás énjeiben feloldódó szenvedélyes létélményről, ami még a szerelemnél is bonyolultabbnak, kibogozhatatlanabbnak tűnik.
A Nápolyi regények jelentősége azonban ennél sokkal forradalmibb. Már az első kötet, a Briliáns barátnőm (L'amica geniale, 2011) megteremti a férfi olvasóban a zavart, amit Az új név története (Storia del nuovo cognome, 2012) tovább fokoz. Rá kell jönnünk, és ki kell mondanunk, hogy semmit nem tudunk a nőkről. Nápolyi macsók vagyunk mindannyian, képtelenek arra, hogy többet lássunk a nőben, mint szexuális objektumot, háztartási robotgépet, génjeinket reprodukáló anyakocát. Ferrante hősnője arra tesz kísérletet, hogy újradefiniálja a női identitást. A nő, aki eddig a férfi tárgyiasító szemüvegén keresztül határozta meg a létét, felszabadítja magát a rabszolgaságból. Ezzel ugyanakkor felkínálja a lehetőséget, hogy mi is újradefiniálhassuk férfilétünk alapjait. Ferrante harcosnak titulált feminizmusa azonban nem dühös amazonháború a hímsovinizmus ellen. Nem bosszú azért a mérgező gyerekkorért, amiben elfogadott volt, hogy „apák, fiútestvérek megüssék, kijavítsák, hogy – saját érdekében – megtanítsák, hogyan legyen nő”, ahogy ő maga fogalmazott egy interjúban.
| ||
Éppen ezért óriási hiba volt az olasz kiadótól az ócska sztereotípiákat igazoló könyvborítók tervezése, ezeket a külföldi kiadások is kritikátlanul átvették, „lányregénnyé” degradálva ezt a jelentőségét tekintve csak a legnagyobb klasszikusokhoz mérhető művet. Azt sugallják, hogy a női lét kérdéseiről szóló alkotás a nők magánügye, miközben ordít róluk: aki férfi, ilyet ne olvasson! Amúgy is számtalan felmérés bizonyítja, hogy jóval több nő olvas szépirodalmat, mint férfi. Ian McEwan brit szerző évekkel ezelőtt megírta a Guardianben: „A regénynek befellegzett, ha a nők felhagynak az olvasással.”
És mivel a férfitársadalom többsége számára az érzékenység még mindig egyenlő a gyengeséggel, kizárt, hogy ilyen köntösben eljusson hozzájuk Ferrante forradalmi üzenete. Márpedig nem biztos, hogy kapunk még egy ilyen fantasztikus esélyt. Hogy újraírhassuk férfi és nő félreértett történetét.
Fordította: Matolcsi Balázs. Park Könyvkiadó, 2017, 489 oldal, 3990 Ft
