Fenyő D. György: A Berzsenyi körül kialakult vita verbális szinten a tanárok alkalmazásáról és a félállások megszüntetéséről szólt, de az eseményeket valójában személyes ellentétek mozgatták. Az iskola igazgatója véleményem szerint fel akarta számolni egyes tanárok és tanári közösségek szakmai autonómiáját. A helyzet az igazgatóválasztás után éleződött ki, mivel az önkormányzat akkor, a tantestület többségének ajánlását figyelmen kívül hagyva, a régi vezetőt nevezte ki újra, aki ezután bosszút állt az ellene fellépőkön. Az igazgató előtt - úgy gondolom - egy olyan tekintélyes, kicsit életidegen iskola képe lebeg, amelynek tanítási elvei utoljára a két világháború közt számítottak korszerűnek. Én egy alkotó, a résztvevők termékeny együttműködésére építő gimnáziumot szeretek inkább elképzelni, amely autonóm személyiségek közösségeire épít.
FDGY: Az iskolarendszer sok százezer embert alkalmaz, sok százmilliárd forintba kerül, egy-egy diák több mint egy évtizedig él benne, éppen ezért lomha és tehetetlen, akár egy nagyra nőtt víziló. Az oktatást - elvileg - kétféleképpen lehet modernizálni: egyrészt felülről érkező rendeletekkel, nemzeti alaptantervvel, kerettantervvel, szabályozókkal, amelyek megfelelő irányba terelik ezt a nehézkes, tohonya állatot. Másrészt azonban helyi kezdeményezésekkel, amelyek a résztvevők kreativitására és szakmai tudására alapoznak. A rendszerváltás utáni oktatási kormányzatok mind ugyanazt a hibát követték el: nem vették figyelembe a rendszer szükségszerű lomhaságát, és minden reformot gyorsan, politikai ciklusuk négy éve alatt akartak végrehajtani. Az iskolák azonban egy idő után már csak színleg valósították meg az egymással ellentétes reformokat. Ilyen helyzetben elsősorban az egyéni ötletek és tervek képesek megújítani az elavult pedagógiai rendszert.
P: Miért kell mindenképpen modernizálni a magyartanítást?
FDGY: Mindenképpen muszáj váltani, hiszen a rendszerváltás óta átalakult az irodalom kulturális környezete, és ezzel együtt a magyar mint tantárgy szerepe is megváltozott az oktatásban. Az irodalom a Kádár-korszakban a titkos, éppen hogy kimondható gondolatok tudománya volt. Míg például a történelemtanítás alapjában osztályharcos szemléletű maradt a rendszerváltásig, addig az irodalom megvívta a maga szellemi szabadságharcát a hetvenes években, így Bulgakov vagy Kafka kapcsán olyan dolgokról lehetett együttgondolkodni, amelyekről nyíltan még csak beszélni sem volt szabad.
A kilencvenes években megszűnt a politikai nyomás, így az irodalomba kódolt ellenállás is értelmét vesztette. Emellett a rendszerváltás óta a tudásnak főleg akkor tulajdonítunk értéket, ha lefordítható karrierre, pályára, pénzre. Ráadásul a vizuális kultúra az utóbbi években folyamatosan háttérbe szorítja a verbális kultúrát. A magyar nyelv és irodalom így napjainkra a közepesen nehéz és közepesen érdekes tantárgyak közé süllyedt, miközben egyre nagyobb szükség lenne arra, hogy az irodalomértés fejlesztésével olyan eszközt adjunk a fiatalok kezébe, amely segít megérteni a minket körülvevő, folyamatosan változó világot. Hiszen aki képes elemezni egy verset, az a reklámok manipuláló fogásain is könnyebben átlát, és, horribile dictu, jobban érti talán még a valóságshow-k működési elveit is.
P: Konkrétan milyen eszközökkel kéne megreformálni az irodalomtanítás gyakorlatát?
FDGY: Le kell végre számolni azzal a teljességre törő szemlélettel, amely a Gilgamestől Petriig kronologikusan meg akarja tanítani az egész irodalomtörténetet, és bele kell nyugodnunk, hogy mindennek lesznek áldozatai. Igen, elképzelhető, hogy Balassi vagy Juhász Gyula kiesik a középiskolai tantervből. A nagy ívű, átfogó irodalomtörténet helyett pedig inkább a készségek fejlesztésére kéne időt fordítanunk: a szövegértésre, fogalmazásra, önkifejezésre, önreflexióra, vitakultúrára és így tovább. Nem szabad hagyni, hogy az irodalom olyan régi műtárggyá váljon, amit néha megcsodálunk, leporolunk, aztán elfelejtünk. Az irodalmat élő organizmusnak kell felfogni, amely időszerű kérdéseket és válaszokat fogalmaz meg.
P: A középiskolai magyartanítás szorosan összekapcsolódik az egyetemi magyar szakokon folyó képzéssel. Milyen reformokat vár a felsőfokú irodalomoktatástól?
FDGY: Az utóbbi években az egyetemi képzés is tömegoktatássá vált, ami egyrészt kedvező tendencia, hiszen egyre többen szereznek diplomát, másrészt viszont óhatatlanul a képzés színvonalának csökkenésével jár. Ráadásul a jelenlegi egyetemi képzés nem képes kiszolgálni ezeket a tömegigényeket, hiszen az oktatási rendszert a tudományos pályára készülők számára fejlesztették ki, márpedig nagyon kevés magyar szakos szeretne irodalomtudósként dolgozni a diploma megszerzése után. Sokan azért jelentkeznek magyar szakra, mert még nem tudják, mihez akarnak kezdeni, és ezzel a nem túl nehéz és tulajdonképpen érdekes szakkal egy időre elhalasztják a döntést.
Ebben a rendszerben azok járnak a legrosszabbul, akik magyarta-nárok szeretnének lenni, hiszen nem kapják meg a tanításhoz szükséges alapvető ismereteket sem. Az egyetemi oktatást ezért feltétlenül differenciálni kéne, a tanárnak készülőknek sokkal több módszertant, drámapedagógiát, szociálpszichológiát kéne oktatni. Ráadásul sokkal színvonalasabban, hiszen a magyartanárnak nemcsak az irodalmat és a nyelvészetet, de a magyartanítás fogásait is ismernie kell.
P: Most mivel foglalkozik?
FDGY: A Berzsenyi elhagyása fájdalmas vereség volt számomra, hiszen több mint két évtized után, irracionális okokból kellett otthagynom. Aztán eldöntöttem: megtalálom, mi fordítható át értékké ebből a vereségből. Ekkor eltervezhettem álmaim iskoláját: egy közép-európai gimnáziumot.
P: Miért közép-európait?
FDGY: Szeretném, ha felnőne végre egy olyan generáció Magyarországon, amelyik nem a két véglet közt gondolkozik, vagyis nem az önfeladó globalizációt tekinti egyetlen lehetséges útnak, Budapestről nem egyenesen New York felé tekint, de nem is próbál bezárkózni a nemzeti hagyományokba, hanem megpróbál együtt élni a jelen szükségszerűségeivel. Mindehhez közép-európai tudat kialakítására van szükség, aminek alapfeltétele egy olyan értelmiségi réteg, amely ismeri ezt a régiót, és beszél legalább egy közép-európai idegen nyelvet, felelősséget érez mind hazánk, mind a térség iránt, figyel a magyarországi nemzeti kisebbségekre és a régióbeli magyar kisebbségekre egyaránt.
P: Hogyan képzeli el ezt a gimnáziumot?
FDGY: Terveim szerint öt tanéves lenne, egy előkészítő évvel, amikor a diákok angolul tanulnának, illetve az általuk választott közép-európai nyelvvel ismerkednének, emellett az órarendben szerepelnének még közép-európai ismeretek, illetve néhány alaptárgy is. A következő négy évre azután egy viszonylag hagyományos gimnáziumi képzést képzeltem el, azért, hogy ez az iskola ne csak egy liberális janicsárképző legyen: aki itt érettségizik, később lehessen még irodalomtudós, orvos, mérnök, de akár sok nyelvet beszélő idegenvezető is. Természetesen a tananyagban mindvégig hangsúlyosak lennének a közép-európai ismeretek; ennek keretében földrajzot, kulturális antropológiát, néprajzot, helytörténetet és kisebbségismeretet is tanulnának a diákok, sőt az általános tárgyakat is áthatná a közép-európaiság gondolata. Például az irodalomórán nemcsak Petőfiről és Adyról lenne szó, de a lengyel, cseh, szlovén vagy cigány költőkkel is megismertetnénk a tanulókat.
P: Van igény egy ilyen gimnáziumra?
FDGY: Biztos, hogy nem fogunk találni évente hatvan olyan diákot, aki szlovénül akar tanulni, de talán a tizenhárom kis nyelv mindegyikére jelentkezni fognak néhányan. Persze egy ilyen iskolára nincs minden városban szükség, éppen ezért országos beiskolázású gimnáziumot képzeltem el, kollégiummal, ahol egymás mellett tanulhatna a nemzetiségi kötődéseit feleleveníteni próbáló szentgotthárdi szlovén diák, a magyar anyanyelvű cigány értelmiségi gyermeke és a közép-európai kultúra iránt fogékony budapesti fiatal.
P: Hogyan lesz ebből valóság? Kitől remél pénzt?
FDGY: A távlati, szellemi-ideológiai célon kívül van ennek az iskolának gyakorlati haszna is. Egyre több magyar cég kezd el terjeszkedni a régióban, egyre több vegyes vállalat jön létre, és ezeknek a vállalkozásoknak szükségük van olyan, magasan képzett szakemberekre, akik az angolon kívül a régió valamely nyelvét is beszélik. Ezért remélem, hogy a vállalatok látnak majd fantáziát ebben a kezdeményezésben, és segítenek pénzügyileg is.
Ezenkívül talán a politikai vezetés is felkarolja az ügyet, hiszen ez az iskola elősegítheti Közép-Európa megbékélésének folyamatát. Hiszen nem csupán az itt élő népek kultúrájával ismertetnénk meg a diákokat, hanemmegpróbálnánk megértetni azt is, hogy mindeközben egy közös európai és közép-európai kultúráról van szó. Arról álmodom, hogy egyszer talán a régió összes fővárosában lesz hasonló gimnázium, így például Lengyelországban és Romániában is találunk majd olyan iskolát, ahol tananyag József Attila költészete és a magyar történelem. Leginkább az oktatási kormányzat segítségére várok a tervek megvalósításához.
Szabó Zoltán
