Amikor a tájékozatlan olvasó kezébe veszi az újságot, hogy elolvassa a statisztikákat a felsőoktatásba felvételizők idei vagy tavalyi arányáról, többnyire nem hisz a szemének. 2002-ben 165 ezren adtak be jelentkezési lapot, több mint hat százalékkal többen, mint 2001-ben. Hogyan lehetséges ez? - hiszen demográfiai hullámvölgyben vagyunk, és egyéb okoknál fogva is fogy a magyar: tíz évvel ezelőtt, a Ratkó-unokák idejében a felsőoktatásba jelentkezők száma pedig még csak egyharmada volt a mainak.
A tavaly felvételizőknek csupán 32,7 százaléka érettségizett tavaly. Az egyetemek kapuit döngető tömeg derékhada 24 év körüli volt. Bár a legtöbben állami támogatású nappali alapképzésre jelentkeztek, az esti és levelező tagozatok, valamint a költségtérítéses képzések aspiránsainak arányát tekintve az utóbbi években sokkal drasztikusabb növekedésnek lehetünk tanúi, mint a "hagyományos" tagozatoknál. A hallgatók számának növekedése ugyanis a kilencvenes évek elejéhez képest ezekben az oktatási intézményekben elérte a 420 százalékot.
Az oktatásszociológusok és közgazdászok egy része természetesen gondterhelten csóválja a fejét, amikor az ilyen adatok szóba kerülnek. Az Élet és Irodalom hasábjain tavaly kibontakozó vitában részletesen olvashattunk arról, hogy egyrészt a mindenkori kormányzat növelni szeretné a felsőoktatásban részt vevők számát, de míg a pénzráfordítás nő, a diploma értéke csökken, így a friss diplomások fele nem kap állást. Másfelől minden diáknak jogában áll tovább tanulni, az oktatás rendszere immár szolgáltatás, melyet az vesz igénybe, aki akar, főként, ha ezért még fizetni is hajlandó.
Ám a felsőoktatást össznépivé fejleszteni kívánó kormányzati erők szemében a növekvő számarányok még mindig messze vannak az áhított szinttől. Az Oktatási Minisztérium tervei szerint néhány éven belül a 18-26 éves fiatalok 50 százaléka fog felsőoktatási intézménybe járni, szemben a ma még csak 26-28 százalékos aránnyal. Ez első hallásra ígéretesnek tűnik, ámbár nem árt megjegyezni, hogy Nyugaton ez az arány 35-40 százalék körül állt be, így pár étvized múlva akár a diplomás portás vagy takarítónő sem lesz szokatlan jelenség - főleg, ha az állam továbbra is nagyvonalúan és egyre szélesebb körben támogatja a felsőoktatásban részt vevőket.
Az ingyenes képzésrendszer tehát valósággal beszippantja a fiatalokat a felsőoktatásba, mégis elég keveset tudunk arról, hogy miért akarnak tovább tanulni a diákok, és mi motiválja őket iskolaválasztásukban.
Az egyetem mint befektetés
Varga Júlia egy 2001-es tanulmánya szerint az érettségizők lényegében haszonmaximálóként viselkednek pályaválasztási döntésük meghozatalakor. Azok ugyanis, akik tovább tanulnak, az érettségivel járó átlagos kereseteket alacsonyabbra, a felsőfokú végzettséggel rendelkezők keresetét pedig magasabbra becsülték, mint azok, akik nem kívánnak tovább tanulni. A tovább tanulni szándékozók tehát nagyobb kereseti többletet kapcsoltak a diplomához. Azok, akik költségtérítéses képzési helyet is megjelöltek jelentkezési lapjukon, még magasabb becslést adtak az átlagos keresetekre, mint a csak államilag finanszírozott képzésben részt venni kívánók. A felsőfokú tanulmányok költségeit (tankönyvek, jegyzetek, fénymásolás, uv-díjak), valamint a felsőoktatásban eltöltött évek alatt elmulasztott kereseteket a tovább nem tanulók nagyobbnak, a tovább tanulni szándékozók kisebbnek gondolják. A nagyobb életkereseti kilátások tehát növelik a továbbtanulás esélyét.
A családi jövedelem a közhiedelemmel ellentétben csak közvetve befolyásolja a továbbtanulás valószínűségét, mivel nem állja meg a helyét, hogy az alacsonyabb jövedelmű középiskolások családjának "nincs pénze" a gyermek taníttatására. Az viszont tény, hogy a szegényebb háztartásban élő fiatalok kisebb kereseti hozamot kapcsolnak a diploma megszerzéséhez - ez a várakozás pedig csökkenti a továbbtanulás valószínűségét.
A felsőoktatásba jelentkezők nagy többsége tehát egyszerűen pénzt szeretne kihozni a diplomából, így feltételezhető, hogy a konkrét szak és intézmény kiválasztásában is ez a szempont játszik döntő szerepet. Ugyanakkor érdemes lenne egy kicsit komolyabban is elgondolkodni azon, hogy mennyire is éri meg egyetemre menni. A KSH egy 1998-as kereseti arányokról készített elemzésének megállapítása szerint a kezdő diplomások átlagbére alig 35-40 százalékkal haladja meg az ugyanazon korú, de ekkora már 3-4 éves gyakorlattal rendelkező fizikai foglalkozásúak átlagjövedelmét. Ez azt jelenti, hogy az egyetemi oktatás költségeit és a tanulásra fordított idő alatt kieső jövedelmeket figyelembe véve, egy diploma megszerzésének összköltsége átlagosan 10-11 év alatt térül meg. Az ilyen beruházásokat a közgazdászok a kifejezetten rossz megtérülési idejű befektetések kategóriájába sorolják: de mindez most lényegtelen, hiszen a magyar fiatalok szentül hisznek abban, hogy az egyetem az egyetlen út a felemelkedéshez.
Presztízsszempontok
A pályaválasztási tanácsadóhoz forduló érettségiző fiatalok túlnyomó része nem arra kíváncsi elsősorban, hogy milyen lehetőségeik vannak, hogy mi vár rájuk az egyes iskolákban, hanem egyszerűen el akarják dönteni, hogy mi az, ami érdekli őket - mondja Kiss István pszichológus, az ELTE Pszichológiai Intézetének oktatója. Megdöbbentően sokan vannak, akik azzal a problémával sereglenek a nevelési tanácsadókba, hogy ők tulajdonképpen nem tudják, mit is akarnak.
Az ELTE-nek a fiatalok érdeklődési irányát vizsgáló felméréséből is ugyanaz derül ki, ami a legtöbb közelmúltban készült kutatásból: "Ha összesítjük az eredményeket, az átlagos felvételiző valahol a közgazdasági és jogi pálya, a kereskedelem és marketing területén találja meg leginkább a számítását. A fiatalok önállóan szeretnének dolgozni, valamiféle vállalkozó típusú pályát keresnek, ahol saját maguk szabályozzák a feltételeket és a körülményeket."
Téved azonban, aki azt gondolja, hogy az ilyen elképzelések hátterében túlnyomórészt kiforrott önismeret és jövőkép áll, a diákok ugyanis leginkább külső tényezőkkel magyarázzák választásukat. Például az ELTE-re felvételizők 44 százaléka az intézmény presztízse miatt jelentkezett éppen ide, és csak 38 százalék mutatott érdeklődést is a választott szak iránt. Ez a két adat már önmagában is elkeserítő: az előbbi túl nagy szám, az utóbbi pedig túl kicsi, hiszen azt várnánk, hogy az ember, ha már felvételizik, olyasmit választ, ami érdekli - ehelyett a jelentkezők alig több mint egyharmada jelölte meg ezt a tényezőt döntése mozgatórugójaként. Még árulkodóbb a presztízsfaktor népszerűsége. Kiss István szerint az ELTE közismert, jól hangzó név, a későbbiekben könnyebb elhelyezkedni annak, aki elmondhatja, hogy az ELTE-n szerezte a diplomáját.
A presztízs alapján történő választás azonban sokszor csak vágyképekből táplálkozik. "Elképzelnek valamit, hogy mi történik itt, és hogy működik a felsőoktatási rendszer, aztán az első félév után nagyon sokan csalódnak." A 2000-es felmérés után az első félév végén a bejutottak 32 százaléka jelezte valamilyen módon, hogy elégedetlen azzal, amit itt kap, és nem erre számított.
A presztízsproblémával szervesen összefügg a Felvételi Információs Szolgálat (FISZ) felmérése, mely azt vizsgálta, hogy milyen szempontok szerint választ a felvételiző felsőoktatási intézményt. E szerint a legfontosabb szempont nyilvánvalóan a felvételi tantárgy. A diákok általában abból a tantárgyból felvételiznek, amelyből a középiskolában jelesük volt. Persze nem utolsó tényező az sem, hogy mely tárgyakból mely intézményekre lehet összevont érettségi-felvételi vizsgát tenni, de érdekes módon az évekkel ezelőtt érettségizett felvételizőknél is megmarad a magyar-matek-töri-angol négyszög iránti kizárólagos érdeklődés. A FISZ átfogóbb felmérésében a presztízskérdés a második helyre szorul, míg az intézmény és a lakóhely közelsége csupán a harmadik mérlegelendő szempont.
A szak kiválasztása
tehát nem okoz nagy problémát a tovább tanulni vágyónak: egyszerűen megnézi, hogy melyik tantárgyból teljesített a legjobban a középiskolában, majd megkeresi, hogy a karrierrel és anyagi felemelkedéssel kecsegtető divatszakok közül melyikhez írhatja ebből a felvételijét. A konkrét egyetem kiválasztásánál pedig a presztízs a legfontosabb, így általában mindenki, még a vidékiek többsége is a nagy hagyományokkal és hírnévvel rendelkező fővárosi intézményekbe adja be a jelentkezési lapját.
Mindez a jelentkezési adatokból is egyértelműen kiolvasható. A felvételi rendszer sajátosságai miatt ugyan a túljelentkezések arányszámaiban nem találunk nagy különbségeket az egyes intézmények közt, hiszen mindenki több iskolába felvételizik, de az első helyre jelentkezők száma azért sok mindent elárul. Míg például 2002-ben az ELTE jogász szakán az államilag finanszírozott képzésben 6,51-szeres volt a túljelentkezés, addig Szegeden ez a szám 6,53, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen pedig 5,41, tehát az eltérés nem jelentős. Amíg azonban az ELTE-re 1954 felvételiző jelentkezett az első helyen, addig Szegedre csak 428 és a Pázmányra is csak 740, vagyis az ELTE majdnem kétszer annyi felvételizőt vonzott első helyen, mint a másik két egyetem együttvéve. A presztízs jelentősége az ELTE és a Pázmány összehasonlításában igazán szembetűnő, hiszen mindkét intézmény a fővárosban működik, tehát a lakóhelytől való távolság itt nem befolyásolja a jelentkezők döntését. (Ezekről az adatokról bővebben lásd a táblázatokat.)
Az átlagos pályaválasztó tehát a nagy presztízsű, jól bejáratott fővárosi egyetemekre jelentkezik, ráadásul úgy, hogy nem is sok mindent tud az ott folyó képzés valódi színvonaláról, más intézményt pedig csak azért jelöl meg, nehogy kimaradjon a felsőoktatásból.
Mi a helyzet a színvonallal?
Egy ilyen magasan jegyzett egyetemről a közvélekedés azt tartja, hogy tanári gárdája jobban képzett, mint más iskoláké, az oktatás színvonala magasabb, és aki oda jár, könnyebben talál majd állást, ráadásul többet is fog keresni.
A felsőoktatási szférában azonban széles körben elterjedt az a gyakorlat, hogy egy budapesti főállású oktató több vidéki intézményben is tanít. Az álláshalmozás egy gazdasági hetilap tavalyi felmérése szerint mára már úgy beépült a magyar felsőoktatás rendszerébe, hogy szinte lehetetlenné teszi az oktatói színvonal intézmények közötti összehasonlítását. Azonban esetleg Budapest mellett szólhat, hogy az egyetemi tanárok jó része rendelkezik egyéb állással is, általában Budapesten, ezért ha megy is vidékre, hogy órát tartson, az élete a fővároshoz köti, így feltehetően jobban koncentrál az ott végzett tanári munkájára, mint azokra a helyekre, ahol hetente csak egyszer másfél órára jelenik meg.
A fővárosi és vidéki egyetemek közti különbségek tehát nem jelentősek, bár a fővárosi egyetemeken szerezhető diplomák értékét tovább növeli, hogy ezzel a munkaadók nem mindig vannak tisztában. Mihályi Péter felmérése szerint például a magyarországi vállalatok a gazdasági képzés színvonalának értékelésékor 18 egyetem és főiskola közül a Budapesti Közgazdaságtudományi és Államigazgatási Egyetemet sorolták az első helyre. Tették mindezt az oktatás nívójának konkrét ismerete nélkül, amit mi sem bizonyít jobban, mint az, hogy a felmérésben a legjobbak közt értékelték a Közgáz gazdasági informatikus szakát, pedig innen még nem is került ki hallgató.
Az azonban kicsit elbizonytalaníthatja a nagy presztízsű egyetemek felé tülekedő tovább tanulókat, hogy a vállalatok többsége a vizsgálat eredményei szerint nem lát túl jelentős különbséget az egyetemi és a főiskolai diploma értéke között: utóbbi a piac számára az egyetemi oklevél durván 70 százalékát éri, sőt néhány cég személyzeti vezetője a vállalata sajátos igényei szempontjából egyenértékűnek tartotta a kétfajta diplomát. Ráadásul a munkavállaló felvételekor csak sokadik szempont a megszerzett diploma, hiszen a rátermettség, az alkalmassági elbeszéléskor kialakított kép, a szakmai gyakorlat és a nyelvtudás is sokkal fontosabb ennél.
A megszerzett diploma tehát csak amolyan beugró a munkaszférába, és növeli ugyan esélyeinket, ha egy országos hírű egyetemen végeztünk, de az öt év tanulással megszerzett papiros valószínűleg legfeljebb annyiban befolyásolja majd a döntést, mint egy jól elhelyezett mosoly az állásinterjún.
Eörsi Sarolta
Reich Orsolya
Szabó Zoltán
SZÁMOK
| Egyetem neve | Összes | Első | Felvettek | Túljelentkezési | ||
| jelentkező | helyen | száma | arány | |||
| ELTE | 2619 | 1954 | 402 | 6,51 | ||
| Szeged | 1332 | 428 | 204 | 6,53 | ||
| Miskolc | 894 | 328 | 198 | 4,52 | ||
| Pázmány | 1783 | 740 | 308 | 5,79 | ||
| Károli | 1151 | 130 | 81 | 14,21 | ||
| Pécs | 1315 | 521 | 243 | 5,41 | ||
| Debrecen | 904 | 325 | 147 | 6,15 | ||
| Győr (ELTE kihelyezett tsz.) | 918 | 184 | 109 | 8,42 |
Létszámadatok az ország néhány egyetemi közgazdász (vagy közgazdász-gazdálkodási) szakának 2002-es felvételi statisztikájából (nappali tagozat, alapképzés, állami finanszírozás)
| Egyetem neve | Összes | Első | Felvettek | Túljelentkezési | ||
| jelentkező | helyen | száma | arány | |||
| Budapesti KÁE | 3291 | 2442 | 765 | 4,3 | ||
| Szeged | 700 | 293 | 109 | 6,42 | ||
| Miskolc | 928 | 337 | 205 | 4,53 | ||
| Pécs | 802 | 436 | 260 | 3,08 | ||
| Debrecen | 718 | 337 | 162 | 4,43 | ||
| Nyugat-magyarországi Egyetem | 454 | 111 | 122 | 3,72 |
A jelentkezők aránya néhány frekventált budapesti egyetemen
A jelentkezők száma egyetemek szerint (sorszázalék)
| Budapest | Pest megye | Többi | Összesen | ||
| országrész | |||||
| Eötvös Loránd Tudományegyetem | 40,0 | 15,2 | 44,8 | 100,0 | |
| Budapesti Közgazdaságtudományi | |||||
| és Államigazgatási Egyetem | 33,1 | 12,9 | 54,0 | 100,0 | |
| Budapesti Műszaki | |||||
| és Gazdaságtudományi Egyetem | 32,6 | 13,3 | 54,1 | 100,0 | |
| Semmelweis Egyetem | 36,5 | 16,5 | 47,1 | 100,0 | |
| Összesen | 36,9 | 14,5 | 48,6 | 100,0 |
A 2002-ben bármilyen felsőoktatásba bekerült hallgatók megoszlása az érettségi éve szerint
| Érettségi éve | Felvettek | Felvetteken | Nappali tagozatos | Felvetteken | ||
| száma (fő) | belüli arány (%) | alapképzésre | belüli arány (%) | |||
| felvettek száma | ||||||
| 2002 | 36 262 | 33,2 | 32 002 | 62,4 | ||
| 2001 | 12 574 | 11,5 | 8 676 | 16,9 | ||
| 2000 | 8 821 | 8,1 | 4 857 | 9,5 | ||
| 1997-1999 | 18 518 | 17,0 | 4 365 | 8,5 | ||
| 1992-1996 | 17 602 | 16,1 | 983 | 1,9 | ||
| 1991 és előtte | 15 075 | 13,8 | 349 | 0,7 | ||
| Nincs adat | 314 | 0,3 | 40 | 0,1 | ||
| Összesen | 109 166 | 100,0 | 51 272 | 100,0 |
(forrás: ofi.hu)
Ki, miért, hova?
D. közgazdászhallgató: Budapest az ország gazdasági központja. Az igazán jó gazdasági szakemberek itt dolgoznak. Sokan tanítanak vidéken is, az azonban már kevéssé valószínű, hogy akár heti egy előadás erejéig is el tudna szabadulni egy multicég vezetője Pestről, mert az utazással együtt ez egy napot elvesz hetente az életéből. Másrészt mindenki úgy gondolja, hogy a budapesti Közgáz a legjobb, így a szakemberek is inkább itt akarnak tanítani.
T. szociálpolitikus-hallgató: Nem is tudom, miért jöttem Pestre. Beadtam a jelentkezési lapom vidéki városokba is, de Budapestet jelöltem meg az első helyen, mert szerintem itt vannak a legjobb tanárok. És egyébként is jobb itt lakni, például még éjjel 3-kor is lehet hamburgert venni, később pedig jobb állásokat lehet szerezni itt.
E. jogászhallgató: Azt mondták, hogy a pesti jogi kar a legjobb. A gimnáziumi osztálytársaimban viszont fel sem merült, hogy ilyen távolra szakadjanak otthonról.
H. matematikushallgató: Fizikusnak kezdtem tanulni, azért jöttem fel Szegedről, mert azt mondták, hogy itt a legerősebb a fizikusképzés. Ha már a kezdetektől matematikusnak készültem volna, lehet, hogy maradok, mivel ez a szak ott is nagyon színvonalas.
O. bölcsészhallgató: Pest közelében lakom, mégis vidéki egyetemet választottam, mivel emberközelibb intézménybe akartam járni, és sokat hallottam a vidéki városok diákközpontúságáról. Emellett szerintem az ELTE-n keményebbek a követelmények, annak ellenére, hogy a tanárok nagy része onnan jár le hozzánk.
B. jogászhallgató: Az ELTE kihelyezett tagozatán tanulok, mivel itt alacsonyabbak voltak a felvételi ponthatárok. Eleinte abban reménykedtem, hogy jó tanulmányi eredménnyel esetleg átvesznek Pestre.
D. bölcsészhallgató: Most szeretnék felvételizni a Pázmány jogi képzésére. Nem a vallási hovatartozásom miatt megyek oda, hanem azért, mert ott nincs magyarfelvételi.
