A kötet a már bevált szerkezetet követi: a szerkesztő az anyagot három, nagyjából azonos terjedelmű fő fejezetbe rendezte. Az első a kiegyezés (az Ausgleich) előkészítésének, bonyolult alkufolyamatának primer magyar és osztrák dokumentumait s magukat a törvényszövegeket tartalmazza. A második a közgondolkodást alakító történeti és politikai esszékből, tanulmányokból válogat (az első anyag Kossuth Lajos 1867-es híres "Kaszszandra levele", míg a legkésőbbi egy 2001-es Gerő András-dolgo-zat), az utolsó nagy rész pedig 1960 utáni szaktudományos munkákat közöl.
A kötetszerkesztő Cieger András előszavában idézi egy 2001-ben a 10-25 éves diákok körében végzett felmérés eredményét: a jelentős magyar történelmi események felsorolásából
1867 kimaradt.
Nem volt ez persze mindig így: a kiegyezésről a létrejöttét követő háromnegyed évszázadban szenvedélyes viták zajlottak, amik jó néhányszor az adott kor legfontosabb politikai vitái is voltak egyben. A gyűjteményzáró 2003-as Gyáni Gábor-írás (A Habsburg-múlt emlékezeti kánonjai) - illetve részben az Előszó - az időszakonkénti kiegyezéskánonokat elemzi; értelemszerűen azon forrásokra (is) hivatkozva, amik a tárgyalt kiadványban helyet kaptak. Ám ha maga az 1867-es politikai döntés, annak históriai jelentősége ki is hullott a történeti köz- és átlagemlékezetből, a dualizmus dilemmáinak, a kiegyezés interpretációinak érv- és fogalomkészlete, metodikája (a közéleti vitákban a "nemzeti" jelző különösebb tartalom nélküli, ám végső érvként való használata) azóta is befolyásolja például az ún. "sorskérdésekről" folytatott disputákat.
A kiegyezést a megkötésétől kezdve vagy jogfeladásként, az önálló nemzeti létről lemondó (sőt annak halálos ítéletével egyenértékű) alkuként láttatták - mint ahogyan tette azt a rendszer első nagynevű bírálója, Kossuth Lajos -, vagy reális kompromisszumként, Deák Ferenc közjogi mesterműveként, amelynél többet elérni nem lehetett, s amely valós alapot teremtett Magyarország gazdasági-társadalmi fejlődéséhez. A későbbi analízisek sem igen mentek túl ezeken a természetesen nagyon leegyszerűsítve megidézett alapmegállapításokon, noha számtalan egyéb szempontot vetettek föl pró és kontra. Az utóbbi évtizedek történetírása alapján mindenesetre a második értékelés tekinthető olyan kiindulópontnak, amelyre egy tényszerű interpretáció felfűzhető. Ez utóbbihoz amúgy elengedhetetlen a kötetben közölt források - a diplomáciai tárgyalások, megegyezések, a dualista rendszer működését szabályozó megállapodások - alapos ismerete. A kiegyezés általános megítélése azonban (eltekintve persze a kifejezetten az e törvényeket és normaszövegeket mérlegre tévő korabeli szakbírálatoktól), amíg ez a társadalom egyik legfontosabb kérdése volt, soha nem a struktúra egészének a tudására épült. Egy-egy adott periódus uralkodó véleményei sokkal inkább a következményei voltak annak a mentalitásnak, amely az 1849-es bukás után vált uralkodóvá a közszerepre hivatott rétegekben, s amely döntően meghatározta a dualizmus korának történeti közgondolkodását is.
A kötet, mint azt Cieger András meg is említi egy helyütt, terjedelmi korlátai miatt nem törekedhetett a teljességre. Indokolt az a szerkesztői döntés, hogy a gyűjtemény magát a politikai aktust állítja a középpontba. Ám - az 1867 után megpezsdülő közélet okán - a korszak nem érthető meg pusztán a történeti tárgyú írásokból; az életvilág ilyesfajta szűkítése az utókor értelmezési lehetőségeit is szükségképpen behatárolja. A kiegyezéses mentalitás sokféleségének mégoly felületes érzékeltetése is korabeli publicisztikákkal, irodalomtörténeti szövegekkel persze a terjedelmi kötöttségek okán kivitelezhetetlen lett volna; de egy a korszak mentalitástörténetével foglalkozó tanulmány - mondjuk a XIX. század második fele egyik legértőbb kutatójának, Németh G. Bélának valamely vonatkozó munkája - azért simán beleférhetett volna a harmadik nagy fejezetbe. Már csak azért is, mert a dualizmus egyik alapvető tudati vonása az az állandósult skizoidság, amelyről Németh G. Béla (vagy a kor művelődését ugyancsak kiválóan ismerő Rónay György, Komlós Aladár) nemegyszer értekezett; egy ilyesfajta összegzés érthetőbbé és értelmezhetőbbé tett volna néhány, a kötetben is tárgyalt eseményt.
Például a közös hadsereg, illetve a honvédség körüli csatározások végigkísérik a dualizmus politikai életét. Az 1868/XL. törvény szabályozta e kérdést azzal, hogy bizonyos időközönként egyes kitételeket felül kell vizsgálni. A hadseregről folytatott viták a kiegyezés kori politikai harcok állatorvosi lovai: nem is elsősorban a konkrét problémákat "közjogi" kérdésekké lényegítő nemzetieskedő rétorkodások miatt, hanem azért, amit Réz Mihály fogalmazott meg a legvilágosabban 1909-ben, amikor az ún. vezényszó-politika magyar híveit (akik szerint a közös seregben a magyar nyelv felháborítóan háttérbe szoríttatott) kárhoztatja: "Választani kell: vagy vezényszó-politika vagy
magyar szupremácia.
A kettő együtt inkompatibilis." Bécs tudniillik az állandó véderővitákra (s más közjogi támadásokra) válaszul kilátásba helyezte, hogy megvizsgálja az általános választójog bevezetésének a lehetőségét. Az akkori magyar politizáló közélet félelmei szerint viszont a vagyoni és műveltségi cenzuson alapuló (létező) választójog bárminemű kiszélesítése beláthatatlan következményekkel járt volna, mert azzal a törvényhozási voksolásokból jórészt kizárt magyar mezőgazdasági vagyontalan tömegek és még inkább a (főleg román) nemzetiségiek juthattak volna szavazati joghoz. "Magyarország meg akarta bontani a Monarchia egységét; a Monarchia egységének hívei Magyarország nemzeti egységét igyekeznek megbontani. Ez a reváns. Ez a vezényszó-politika eredménye. (...) Az a nemzeti vívmány tehát, amelyre Magyarországnak ma elsősorban szüksége van: az általános választójog elvének elejtése" - írja Réz Mihály a kötetben is közölt cikkében.
De miről is van szó valójában? A XIX. század nagy vállalkozásaiban - a reformkorban, a szabadságharcban, az 1849-es bukás utáni passzív rezisztenciában - főszerepet játszó középbirtokos nemesség túlnyomó része a kiegyezést sohasem tekintette reálpolitikai, mindkét fél számára kölcsönösen előnyös lépésnek. Ellenkezőleg: a meg nem alkuvó hősiesség eredményét látta abban, hogy az ország önkormányzatisága és területi integritása helyreállt. Maradéktalanul elégedett persze nem volt (a teljes függetlenség hiánya, vagyis a közösügyes szisztéma miatt), s Ausztriában mindvégig az ország "maradék" önállóságának potenciális felszámolóját látta. Az említett tudati kettősség lényege tehát a következő volt: noha Magyarország területének azt az egységét, amely 1526 óta először valósult meg 1867-ben, a Habsburgok nélkül soha nem érhette volna el, az ország közvéleményének döntő része ezt soha be nem látta. Mi több: mindvégig vallotta, hogy a "történeti igazságosság" éppen hogy a Habsburgok akarata ellenére győzedelmeskedett. A kor politikai gondolkodását, amelynek axiómája az országegység megbonthatatlansága volt, mindenekelőtt ez determinálta; s ennek az imperativusa köszön vissza a kötet megannyi írásából is. Az akkori politika aránytévesztése - Magyarország lehetőségeinek túlbecsülése, a magyar túlsúlyú Monarchiában gondolkodás, nemegyszer az egyenesen nagyhatalmi szerepben tetszelgés - ezekben a hitekben gyökerezett. (Nagyon érdekes, amit Rónay György mond Jókai Mórról ezzel összefüggésben: "Ragyogó tollú író, (...) aki a magyarság égboltozatát telerajzolta illúziókkal. (É) S az illúziók mégis csak arra voltak jók, hogy a sokkal kevésbé szép, de sokkal súlyosabb realitásról magukhoz csábítsák a figyelmet. Az illúzió síkján végül is diadalmasan megoldottnak tüntetett föl olyan problémákat, amelyeknek a valóságban való, nemhogy megoldására, de még csak megoldási kísérletére is képtelennek mutatkozott az ország." - Lásd: Petőfi és Ady között, Budapest, 1981.)
A Trianon utáni Monarchia-ellenesség alapja - egyáltalán nem meglepő módon - e vázolt dualizmus kori magatartás. Mint ahogyan az ország széthullása okaival való szembenézés hiánya, a bűnbakkeresés (amely aztán a Monarchia "liberalizmusát" jelölte meg ártó gonoszként), a két világháború közötti, de akár napjaink "nemzeti" illúziói is az 1867-et követő önámító fél évszázad folyományai. (A historizálás szándéka nélkül elegendő talán emlékeztetni a decemberi állampolgári népszavazás kampányában elhangzott számtalan képtelenségre: a nemzet és az állam fogalmának a végzetes összezagyválására vagy a történeti Magyarország szentségének egyszerre nevetséges és sírnivalóan ostoba 21. századi megnyilvánulására, a Kék Útlevél tanára; amely szerint az úti passzus jegyében végre egyesülhet a nemzet, ily módon orvosolva a Trianon ütötte sebeket. Ezért is tekinthető - a sokféle, ámbár hasonlóan zavaros indok dacára - a decemberi mozgalom adekvát plakátjának a Nagy-Magyarország sziluettjébe foglalt "Igen" szócska.)
Maga a kiegyezés, Deák Ferenc műve az egyik legfigyelemreméltóbb politikai tett a magyar történelemben: a nagyhatalmi politika erővonalainak, a saját és a másik fél lehetőségeinek ismeretében Deák és köre túlzás nélkül
tökéletes stratégaként
vitte végig az évekig tartó tárgyalásokat. Ám Deák és később a kettős Monarchia néhány, a kor legműveltebb koponyái közé tartozó, európai műveltségű híve (például Kemény Zsigmond, Asbóth János, Arany László) fölmérte: az a réteg, amelynek a nevében és az érdekében fölléptek, abban az állapotában képtelen működtetni a rendszert. (Nem minden tanulság nélküliek e személyiségek életpályái: idővel kivétel nélkül mindegyikük visszavonult a közélettől vidéki magányába vagy a szaktudományokba.) Miközben a rendszer létrehozói valódi polgári átalakulásról, Széchenyi-féle reálunióról álmodtak, a "középosztállyá" lett átlagnemesség valódi polgári művelődés nélkül lépett az új magyar állam közéletébe.
E fél század mélyebb ismeretéhez nyújt kellő alapot e nagyszerű kötet. Megjelenése annál is örvendetesebb, mert ha van korszak, amelynek a történelme semmiképpen nem lezárt, holt periódus, a magyar 19. század második feléé feltétlenül ilyen.
Osiris, 2004, 644 oldal, 8980 Ft
