Minden eddiginél (Ultrahang Fesztivál)

  • Horváth Krisztina - Kiss Tibor
  • 2005. március 31.

Könyv

Negyven koncert négy nap alatt. Ingyenes helyszínek. A koncerttermekben dohányozni, hangoskodni tilos, a földön párnák. Modern zenei fesztivál Budapesten. A világ egy kis szelete ránk - és velünk párhuzamosan Bécsre, Pozsonyra - figyelt, nálunk töltötte a hét végét. Jó néhány fellépõ maradandót alkotott, de a lista korántsem teljes.

Helyszínvarázs

A negyedik alkalommal megrendezett fesztivál a hagyományosnak tekinthetõ helyszínek (Kultiplex, Trafó) mellé az idén felsorakoztatott olyan egzotikusakat is, mint például egy zsinagógából kialakított vívóterem vagy a Moulin Rouge. A Dózsa György úti vívóterem/zsinagóga mindjárt az érdeklõdés fókuszába került, innen indult ugyanis útjára az idei Ultrahang Fesztivál: az elsõ fellépõ, Tim Hecker aktiválta laptopját. A képzettársítás kezdetben talán bizarrnak tûnt (laptop és zsinagóga), de nem véletlenül méltattuk a kanadai lemezét korábban hasábjainkon, zajokra és furcsa melódiákra épülõ zenéjét játszi könnyedséggel emelte át egy újabb kontextusba, már-már nem e világi magasságokba. Az épületben felhúzott galéria remegett a basszusok nyomán, és abba már bele sem mertünk gondolni, hogy az utcán elhaladókban milyen érzéseket kelthetett az utolsó építõkövéig rezonáló zsinagóga. Tim Hecker újabb nyomasztó sûrûségû zajmasszáját végül egy templomi orgonát imitáló billentyûfutammal oldotta fel.

A helyszínre szabott elõadás másik példáját Mark Nelson (Pan American) szolgáltatta. A Moulin Rouge-ban vasárnap fellépõ amerikai a mulató túlcizellált díszleteihez hasonló aprólékossággal dolgozta ki háromnegyed órányi mûsorát: parányi részecskékbõl, elõre feljátszott és élõben elõadott gitárszilánkokból gyúrt am-biente-jét. A zene kibontakozását segítette a Pan American tavaly megjelent lemezéhez (Quiet City) készített film. A fesztivál legbájosabb pillanatai is ehhez a koncerthez kötõdtek: egy páholyban felsíró kisgyerek hangjára Mark Nelson mosollyal felelt, a videón kiskutya szaladt egy kék gumilabda után, majd jegesmedvék buktak a víz alá. Tényleg így volt.

Ennyi érzelgõsség után irány a kripta! Nagy várakozás övezte a német Bohren & der Club of Gore szeánszát. Az elõzetesekben horrordzsesszként aposztrofált kvartett ritkán ad koncertet, akkor is csak szinte teljesen elsötétített színpadon (a zenészek feje fölött most is csak egy-egy lámpa pislákolt). A basszusgitár-szaxofon-billentyû-dob felállású csapat fõként a tavaly megjelent Black Earth címû lemezérõl játszotta valószínûtlenül mély és lassú tételeit, ami a sietve távozókat bizonyára irritálta, a többség azonban a koncert idejére átadta magát a síron túli hangulatnak. A szaxofonra-billentyûre épülõ "könnyedebb" számok elindították a belsõ moziban a Twin Peakset, de az igazi próbatételt a ráadásban elõadott The Art of Coffins címû tétel jelentette a maga tizenkét percével. Végül a kriptaszökevények szó nélkül levonultak a színpadról, magára hagyva a közönséget egy percekig továbbgerjedõ basszushanggal.

Az elõbbi Twin Peaks-analógiára az is magyarázat, hogy a "sorozat hangja", Julee Cruise is az Ultrahang vendége volt. Szombaton két koncerten is vendégénekelt, a Trafóban például a Pluramon nevû együttest kiegészítve. A díváról elmondhatjuk, hogy tényleg apró lábfeje van, testalkata megfelel a modern nõideállal szemben támasztott fõ kritériumoknak, és továbbra is megkapóan énekel. Színpadiassága önmagában még nem jelentett problémát, de ebben a kontextusban kissé kilógott a sorból, kontrasztban állva a korábbi fellépõk minimalista, kizárólag a zenére koncentráló attitûdjével. A dalokat színésznõi gesztusokkal egészítette ki: szemüveget felvéve könyvbõl olvasott, az elsõ sorral végigpuszilkodott. Sajnos a zene nem sokat segített neki, a Pluramon - valljuk meg - nem több, mint egy átlagos popbanda.

Elektro

A korábbi fesztiválokon az elektronikus mûfajok képviselõi voltak túlsúlyban, és az Ultrahang az idén sem szakított a hagyományokkal. A kísérleti elektronika különbözõ válfajainak számtalan neves képviselõje közül ezúttal az osztrák Radian trió nyújtott lehengerlõ produkciót. A Stefan Németh (billentyû, számítógép), Martin Brandlmayr (dob) és John Norman (basszusgitár) alkotta bécsi hármas lemezeinek viszonylagos sterilitásához képest a Trafó nagyterme pénteken este duzzadt az energiától. Különösen Martin Brandlmayr produkciója volt kiemelkedõ: a számítógép keltette véletlenszerûnek tûnõ zajokra tökéletes precizitással kontrázott. A dobverõkkel (sokszor a szó szoros értelmében) szinte csak simogatta a dobfelszerelést, máskor egymásnak ütögette õket - a lehetõ legképtelenebb kombinációkat sikerült kieszelnie. A közönség csak hüledezett, visszafojtott lélegzettel hallgatta a zajból és dobütemekbõl szerkesztett sistergést, majd egy idõ már mindenki csak a rejtélyes Brandlmayr-kódot próbálta megfejteni.

Gitáron, máshogy

A klasszikus gitárzenékhez legközelebb álló zenekarok vasárnap követték egymást a színpadon. A Jesu atyja az a Justin Broadrick, aki tizennégy éven keresztül építette hangyaszorgalommal a Godflesh-mítoszt, majd rövid kényszer-pihenõ után új néven tért vissza. Ami tizennégy év alatt egyszer sem sikerült a Godflesh-sel, az most az Ultrahang révén a Jesu elsõ évében létrejött: élõ koncert Budapesten. Talán a túlzott elvárások is közrejátszottak némelyek csalódásában: néhány szám elején a hangzás nehezen rázódott össze, ráadásul Justin Broadrick továbbra sem tanult meg énekelni. Ugyanakkor lényében és zenéjében hordozza az emberiség kilátástalan küzdelmét mindenért, ami elérhetetlen. Legyen az egy még magasabb üveghang, egy tökéletes dalszöveg vagy egy megfelelõ hosszúságú gitárpánt. Justin olyan, mint az angol foci: ezért a megalkuvásmentességéért lehet csodálni.

A Flying Luttenbacherst pedig mindazért, amit a színpadon produkáltak szûk háromnegyed óra alatt. A háromtagú chicagói zenekar olyan tömény energiát árasztott magából, ami magyar színpadon még talán sosem kelt életre. E túlzónak tûnõ állítás sajnos csak a zenei recenziók legközhelyesebb formulájával, a hasonlítás segítségével támasztható alá: keverjük össze a Mr. Bungle zsenialitásba hajló õrületét a Lightning Bolt anarchista dühével és a Dillinger Escape Plan komplexitásával - ezáltal egy egészen új minõséget kapunk, amit jelenleg Ed Rodriguez (gitár) és Mike Green (basszusgitár) fém-jelez. Azért csak jelenleg, mert az együttes vezetõje (Weasel Walter, dob) azonnal megszünteti a banda aktuális felállását, ha úgy látja, hogy a kreativitás pangani kezd közöttük. Eme szokatlan módszer eredményessége a Trafóban adott koncertet látva megkérdõjelezhetetlen.

A négynapos Ultrahang Fesztivál minden eddiginél komolyabb kísérlet volt arra, hogy csökkenjen a távolság Magyarország és a modern zenei élet központjai között. Ez a távolság pillanatnyilag jóval nagyobb a "mentális" térképen, mint a valóságban. Ugyan Bécs csak kétszáz kilométerre van Budapesttõl, de zenei infrastruktúrája (klubhálózat, lemezkiadók) révén közelebb áll Londonhoz, New Yorkhoz vagy Montrealhoz, mint Budapesthez, nem beszélve a "bécsi iskola" mûvészei által létrehozott kulturális értékekrõl. Az itt fellépõ külföldi zenészek és zenekarok közül sokan elismert mûvésznek számítanak nemcsak világszerte, hanem hazájukban is. Az Ultrahang Alapítvány és partnerei jelenleg jóval erejük felett teljesítenek azért, hogy ez a helyzet a közeljövõben megváltozzon.

A szervezõk a zenei sokszínûségre szavaztak, jelentõsen tágítva ezzel a potenciális közönség körét is. A korábbi rendezvényeken inkább az elektronikus zenék voltak túlsúlyban, az idén azonban számos, hagyományos értelemben vett "élõ" koncertet láthattunk, s ez mindenképpen a fesztivál elõnyére vált. Különösen azért, mert mindezzel sikerült oldani az elektronikus zene jellegébõl adódó "személytelenséget"; s így az Ultrahang Fesztivál késõbb is egyre többeknek válhat személyes élményévé.

Kiss Tibor

2005. március 24-27.

Arc nélkül: Tim Hecker

Magyar Narancs: Kissé rövidnek éreztük a harmincperces koncertet. Volt valamilyen oka annak, hogy csak ennyit játszottál?

Tim Hecker: Általában ennyit szoktam játszani. Harminc percet a hallgatók még intenzíven át tudnak élni, nem unnak rá. Rengeteg japán zenekar van, amely csak öt-tíz percet játszik. Mások akár három órát is, de ez nekem nem tetszik, én a középutat követem. Attól is sok függ, hogy éppen milyen zenét játszom: ha egy kicsit zajosabbat, ami zavaró a fülnek, akkor még kevesebbet.

MN: Azt olvasni mindenhol, hogy a Radio Amor címû albumodat Jimmy, a hondurasi halász, a Mirages-t pedig az antifasiszta ellenállók inspirálták. Mi van e kerettörténetek mögött?

TH: Amikor a Radio Amor megjelent, a kiadóm arra kért, hogy írjak egy ajánlót róla, amit elküldhet a boltokba és az újságoknak. Ekkor találtam ki ezt az õrült koncepciót. Egyébként is úgy gondolom, hogy ezekben az ismertetõkben csupa hülyeséget írnak a zenekarokról. Az persze igaz, hogy jártam Hondurasban, és rengeteg fotót is csináltam, ami segített az album írása közben, de nem akarnám a zenémet bármiféle direkt jelenséghez kötni.

MN: Két számmal is szerepeltél az Isis Oceanic albumának a remixlemezén. Honnan az ötlet?

TH: Az Isis gitárosa, Aaron Turner jó barátja a kiadómnak. Aaron keresett valakit, aki készíthetne egy remixet, és õk engem ajánlottak. Nagyon jól összejöttünk, májusban lesz egy rövid turnénk Görögországban, Olaszországban, Svájcban és Spanyolországban. Ezeket a helyeket én választottam, mert nem volt kedvem Németországba vagy Dániába menni. Egyébként nem vagyok túl nagy barátja a remixeknek. Az elmúlt öt évben nagyon sok remixalbum jött ki, és ezek nagy része nem volt igazán jó. Fõként azt nem szeretem bennük, hogy van rajtuk tíz szám, olyan elõadóktól, akik különbözõ stílusban játszanak. Egy ilyen albumnak nincs semmilyen ritmusa, lüktetése. Szerencsére az Isisé nem ilyen. Egyébként én is szeretnék a jövõben sokkal zajosabb, keményebb zenét csinálni - egyfajta metálirányzatot követve, de ezt még nem tudom pontosabban definiálni.

MN: Hogyan látod az Ultrahang Fesztivált?

TH: Ez egy nagyon jó válogatás, megpróbálja a legújabbat bemutatni. Nem találkozom túl gyakran azokkal, akik hasonló területen dolgoznak, de itt most rengeteg jó zenészt láttam. Egy évben nagyjából öt-hat fesztiválon lépek fel, de általában csak játszom, aztán megyek is tovább. Budapesten viszont még sosem voltam, és nagyon érdekelt a fesztivál meg a város is, úgyhogy maradtam.

MN: Ki tudnál emelni valakit a fellépõk közül?

TH: Nem könnyû választani. általában az intenzívebb zenéket kedvelem, nagyon tetszett Fennesz, a Radian és az utánam játszó Erik M.

MN: Hogyan tud valaki kiemelkedni a tömegbõl a zsúfolt elektronikus zenei színtéren?

TH: Valami nagyon eredetivel. De ez sem elég, mert kell egy kiadó is, aki támogat a terjesztésben. Hiába van egy jó lemezed, ha senki sem hallgatja. És hát valóban rengeteg mûvész van, még ha különbözõk is. Aki rockzenét hallgat, annak sokan hasonlónak tûnhetnek, de én igen változatosnak látom ezt a színteret. Az egyik legkomolyabb nehézség azonban az, hogy ez egy arc nélküli zene. Az én lemezeimen sincs rajta a saját fotóm. Nem úgy, mint a rockzenében, ahol szem elõtt van az énekes és az õ különbözõ problémái. A hírnév is egyfajta probléma, de nekem nincs ilyen gondom.

MN: Politikai tanulmányokat végeztél Montrealban. Kötõdsz még a tudományos élethez?

TH: Most egy kormányhivatalban dolgozom, amit nagyon szeretek, így az egyetemi tevékenységgel felhagytam. Alapjában véve érdekel a politika, de nem az aktuálpolitika, hanem annak a történelmi aspektusai. A zene teljesen más, de egyszer talán lehetne a kettõt párosítani egymással. Ha van egy jó ötletetek, szóljatok! Talán a politikának is van valami zaja.

Horváth Krisztina

Kiss Tibor

Neked ajánljuk