Fordulatos úti beszámoló, megkapó kultúrtörténeti csatangolás, óda Velencéhez. A szerző a víz városába vágyik, és úgy hozza az élet, sikerül elérnie, hogy álma teljesüljön: egy ösztöndíjnak köszönhetően a lányával néhány hónapra e „kultúrföldrajzi nonszensz” helyre költözik. Mert Velencénél „különösebb hely talán nincs is”. E tételt bizonyítja regényében saját, valódi élményei alapján a szerző szövevényesen és megnyerő részletességgel. Szenvedélyes érdeklődése, nem titkolt rajongása ragadós, leírásait olvasva túlzás nélkül mindenki szívesen követné a lagúnák közé. A szemléletes és érzékletes elbeszélésből egyszerre tűnik fel az autentikus Velence a maga köznapi létével és a turisták által érzékelt miliő, a luxustól roskadozó jelenkori város és a történelem. Miközben a szerző a múltat kutatva mesél és újrateremt, a jelent értelmezi minden összehasonlítással és összekapcsolással. Az „Adria királynője” történetéről szólva például sajátos érintkezési pontokat is felvillant Velence és a középkori magyar történelem között, miközben személyes kalandjaiba is beavat. Megéli Velence ellentmondásosságát, láttatja a hely láthatatlan lakosait, az igazi velenceieket, és ezzel párhozamosan Eszter lányán keresztül egészen másfajta érzékenységgel mutat a lebegő városra. A regény hitelességét nem csupán az önéletrajziság, és nem is a rengeteg kikutatott és átadott tudnivaló adja, hanem az is, hogy magában hordozza azt az eredendő melankóliát is, amely nélkül igazából lehetetlen Velencéről beszélni.
Jelenkor, 2020, 220 oldal, 3499 Ft
