Beleszerettünk a szabadságba (Jean-Marc Barr filmrendező, színész)

  • Nagy Elisabeth
  • 2000. november 9.

Könyv

Magyar Narancs: Ön dolgozott már Lars Von Trierrel. Mikor hallott először a Dogmáról?
Magyar Narancs: Ön dolgozott már Lars Von Trierrel. Mikor hallott először a Dogmáról?

Jean-Marc Barr: ´97 őszén Larséknál vendégeskedtem. A fészerben ki volt téve egy vörös-fekete plakát a szabályokkal, és ott volt valahol az Idióták videokazettán, dánul. Egy szót sem értettem belőle, viszont rögtön láttam, mi különbözteti meg ezt a filmet a többitől. Mikor a Születésnap díjat nyert Cannes-ban, és a videóra forgatott filmek hirtelen elfogadottá válnak, társírómmal, Pascal Arnolddal eldöntöttük, itt az idő, csináljunk egy filmet. A költségvetés egy normális első film hetede körül mozgott. Az egésszel az ötletől a megvágott kópiáig megvoltunk hat hónap alatt. Ráadásul nem francia, hanem európai filmet tettünk le az asztalra. Tudja, mindketten a karrierünk során először éreztük, hogy végre senki nem mondja meg nekünk, hogy mit hogyan csináljunk. Annyira beleszerettünk ebbe a szabadságba, hogy elhatároztuk, trilógiát csinálunk, és szabadságtrilógiának neveztük el. Ez a szerelem szabadságáról szól. A második, amit nemrég fejeztünk be, Amerikában játszódik. A címe Too Much Flesh, ebből talán kiderül, hogy abban a szexre koncentrálunk, és persze az abban megnyilvánuló szabadságra.

MN: Mit lehet tudni a harmadik részről?

JMB: Az a szellem szabadságáról szól majd. Jövő évben kezdünk hozzá. Lényegében mindent együtt csinálunk, az írást, a finanszírozást, a rendezést. Pascalnál volt a kamera a Too Much Fleshben, nálam pedig a Szerelmesekben. Előbbiben szerepelek is, rajtam kívül még Roseanna Arquette és Eloide Bouchez is.

MN: A film nagyon hirtelen ér véget. A közönségnek lövése sincs, mi történik aztán.

JMB: Szerintem ez nem baj, nem is az a lényeg, hanem hogy ez egy igazi európai film, amiben Eloide és Sergei az első olyan generációhoz tartoznak, amelyik folyékonyan beszél angolul, két különböző ország gyermekei, de mindketten európaiak, még ha ez egyelőre nem elég is ahhoz, hogy ne kelljen az őket elválasztó erőkkel küzdeniük. Nekünk, európai filmeseknek nagyon fontos az, hogy végre készíthetünk angol nyelvű filmeket, abban a tudatban, hogy bátran megcélozhatjuk vele a világ közönségét.

MN: Milyen benyomás alakult ki önben, amikor Jugoszláviában járt?

JMB: Ami a neveltetésemet illeti, én inkább amerikai vagyok, mint európai, így a világlátásunk száznyolcvan fokban különbözik egymástól. De a feleségemmel a különbségeink tartanak össze bennünket, vagy Pascallal, aki francia, és szintén nagyon különbözik tőlem. A konfliktusainkból születnek az igazán jó dolgok. Jugoszláviában imádok színházba járni, mert valódi közönségük van, és nagyon élő filmművészetük ahhoz képest, hogy milyen kicsi ország. Amikor megismertem a feleségemet, nem tudtam volna Jugoszláviát megmutatni a térképen. Sokat tanultam a szeretetről abból, ahogy ő látja, aki minden vallás nélkül, kommunizmusban nőtt fel, míg engem katolikusnak neveltek, egy igazságosságra látványosan törekvő társadalomban. Mégis, az ő erkölcsi érzéke ezerszer erősebb az enyémnél.

Nagy Elisabeth

(Berlin)

(Fordította Orosz Ágnes)

Dogma-filmek

Thomas Vinterberg: Születésnap (Festen), 1998

Lars von Trier: Idióták (Idioterne), 1998

Soren Kragh-Jacobsen: Mifune utolsó dala (Mifune), 1998

Jean-Marc Barr: Szerelmesek (Lovers), 1999

Harmony Korine: Julien-donkey-boy, 1999

Kristian Levring: A király él (The king is alive), 2000

Figyelmébe ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)