Film: A hetedik szamovár (Soren Kragh-Jacobsen: Mifune utolsó dala)

  • - ts -
  • 2000. november 9.

Könyv

Olvasmányélményeimből tudom jól, hogy előítéletektől terhelten moziba ülni illetlenség, de legalábbis levon a kaland élvezeti értékéből. Lehet a dologban valami, bár azt csak rosszakaróim állítják, hogy velem ilyesmi utoljára akkor fordult elő, amikor tévedésből mentem moziba. Egy szó, mint száz, hagyjanak engem, legyenek szívesek, bármiféle kőtáblákkal, legyen azokra akár a filmkészítés, akár a filmnézés szabályzata vésve, hogy a velős palacsintáról meg a decens tömegközlekedésről ne is szóljunk. Dogmatikusok kíméljenek, piszok nyitott egy demokrata szeretnék lenni.
Olvasmányélményeimből tudom jól, hogy előítéletektől terhelten moziba ülni illetlenség, de legalábbis levon a kaland élvezeti értékéből. Lehet a dologban valami, bár azt csak rosszakaróim állítják, hogy velem ilyesmi utoljára akkor fordult elő, amikor tévedésből mentem moziba. Egy szó, mint száz, hagyjanak engem, legyenek szívesek, bármiféle kőtáblákkal, legyen azokra akár a filmkészítés, akár a filmnézés szabályzata vésve, hogy a velős palacsintáról meg a decens tömegközlekedésről ne is szóljunk. Dogmatikusok kíméljenek, piszok nyitott egy demokrata szeretnék lenni.

Most meg itt fő a fejem, mert volt a film kétharmadánál egy kósza érzetem, miszerint ebben a darabban csak az a jó, ami Dogma benne. A billegős fényképezés, hogyha már világítani muszáj, a hős egy stecklámpával rohangál, szépek a színek meg hasonlók.

Mert én ugyan kifejezetten gerjedek a szamurájokra, Toshiro Mifunét különösen akkor bírtam, amikor fölhördült, hogy "Dozó!", és ha belegondolok, kifogásom az egymásrautaltságról, kiszolgáltatottságról, megtalált otthonról, mocskos külvilágról szóló mesketékkel szemben sincsen semmi. Pláne, ha mindez az esetlegesség oly kéjes fenntartásával van elővezetve, mint a Mifune első fele. Az már viszont eléggé megnehezíti a néző, de az alkotó dolgát is, ha a fentiekről olyan erős korlátok, sőt bilincsek szorításából kell szólni, mint jelen esetben. Tessék megkapaszkodni, nem a Dogma korlátaira gondolok, hanem a Pretty Womanére. Így azért más a leányzó fekvése.

Ne szépítsük, a Mifune egy Pretty Woman-sztori, vagy az marad a végire. Mármost, lehet szépnek, okosnak, pláne őszintének és jó szándékúnak lenni, a P. W.-kerítés nagyon magas. Effélét csakis a ronda, ostoba, pláne őshazug és brutálisan cinikus hollywoodi majsztrók bírnak csinálni, mert abból nem lóg ki a lóláb, hanem már az elején látszik, hogy százlábú a derék paripa.

De mi van akkor mondjuk a Cabiria éjszakáival? Hát, annyi bizonyosnak látszik, hogy nem azért remekmű, mert a Pretty W. előtt készült, lévén a P. womanség korlátai kétségtelenül korábbiak még Julia Roberts születési dátumánál is. Gondoljunk csak bele, a legősibbnek oly gyakran nevezett mesterségről van szó, határai így a legszigorúbban véve is merőben irodalmi természetűek. Fellini játszin ugrott át ennél jóval magasabb léceket is, Jacobsen próbálkozása, bár végül pontozással elbukik, korántsem érdemek híján való, még ha pontosan kellett is tudnia, mibe vágta a fejszéjét.

Ugyanakkor kell-e mondani, mennyire ínséges időket élünk, tehát a világért senkit le nem beszélnék a dolgozatról. A moziba, előítéletekkel vagy nélkülük, nevetni meg sírni megyünk. A nevetés most bejön, a sírás körül vannak problémák. Kettőből egy, minden fronton.

Dogmaság megugorva, pedig az se könnyű, P. W.-ség verve. De vannak, akik azt állítják, egy Pretty Woman csak verve jó. Ne higgyenek nekik!

- ts -

A Best Hollywood mozija

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.

Őrült rendszer, de van benne pénz

  • Szekeres István

Amikor a tavalyi párizsi olimpián a tekvandós Márton Viviana megszerezte a hatodik – igaz, spanyol import – aranyérmünket, Orbán Viktor (noha eredetileg nyolcat várt) SMS-t küldött Schmidt Ádám sportállamtitkárnak: „Maradhat.” A kincstári humor mögül is elővillant a tény, hogy a sportélet is a miniszterelnök kezében van.