Film: A hetedik szamovár (Soren Kragh-Jacobsen: Mifune utolsó dala)

  • - ts -
  • 2000. november 9.

Könyv

Olvasmányélményeimből tudom jól, hogy előítéletektől terhelten moziba ülni illetlenség, de legalábbis levon a kaland élvezeti értékéből. Lehet a dologban valami, bár azt csak rosszakaróim állítják, hogy velem ilyesmi utoljára akkor fordult elő, amikor tévedésből mentem moziba. Egy szó, mint száz, hagyjanak engem, legyenek szívesek, bármiféle kőtáblákkal, legyen azokra akár a filmkészítés, akár a filmnézés szabályzata vésve, hogy a velős palacsintáról meg a decens tömegközlekedésről ne is szóljunk. Dogmatikusok kíméljenek, piszok nyitott egy demokrata szeretnék lenni.
Olvasmányélményeimből tudom jól, hogy előítéletektől terhelten moziba ülni illetlenség, de legalábbis levon a kaland élvezeti értékéből. Lehet a dologban valami, bár azt csak rosszakaróim állítják, hogy velem ilyesmi utoljára akkor fordult elő, amikor tévedésből mentem moziba. Egy szó, mint száz, hagyjanak engem, legyenek szívesek, bármiféle kőtáblákkal, legyen azokra akár a filmkészítés, akár a filmnézés szabályzata vésve, hogy a velős palacsintáról meg a decens tömegközlekedésről ne is szóljunk. Dogmatikusok kíméljenek, piszok nyitott egy demokrata szeretnék lenni.

Most meg itt fő a fejem, mert volt a film kétharmadánál egy kósza érzetem, miszerint ebben a darabban csak az a jó, ami Dogma benne. A billegős fényképezés, hogyha már világítani muszáj, a hős egy stecklámpával rohangál, szépek a színek meg hasonlók.

Mert én ugyan kifejezetten gerjedek a szamurájokra, Toshiro Mifunét különösen akkor bírtam, amikor fölhördült, hogy "Dozó!", és ha belegondolok, kifogásom az egymásrautaltságról, kiszolgáltatottságról, megtalált otthonról, mocskos külvilágról szóló mesketékkel szemben sincsen semmi. Pláne, ha mindez az esetlegesség oly kéjes fenntartásával van elővezetve, mint a Mifune első fele. Az már viszont eléggé megnehezíti a néző, de az alkotó dolgát is, ha a fentiekről olyan erős korlátok, sőt bilincsek szorításából kell szólni, mint jelen esetben. Tessék megkapaszkodni, nem a Dogma korlátaira gondolok, hanem a Pretty Womanére. Így azért más a leányzó fekvése.

Ne szépítsük, a Mifune egy Pretty Woman-sztori, vagy az marad a végire. Mármost, lehet szépnek, okosnak, pláne őszintének és jó szándékúnak lenni, a P. W.-kerítés nagyon magas. Effélét csakis a ronda, ostoba, pláne őshazug és brutálisan cinikus hollywoodi majsztrók bírnak csinálni, mert abból nem lóg ki a lóláb, hanem már az elején látszik, hogy százlábú a derék paripa.

De mi van akkor mondjuk a Cabiria éjszakáival? Hát, annyi bizonyosnak látszik, hogy nem azért remekmű, mert a Pretty W. előtt készült, lévén a P. womanség korlátai kétségtelenül korábbiak még Julia Roberts születési dátumánál is. Gondoljunk csak bele, a legősibbnek oly gyakran nevezett mesterségről van szó, határai így a legszigorúbban véve is merőben irodalmi természetűek. Fellini játszin ugrott át ennél jóval magasabb léceket is, Jacobsen próbálkozása, bár végül pontozással elbukik, korántsem érdemek híján való, még ha pontosan kellett is tudnia, mibe vágta a fejszéjét.

Ugyanakkor kell-e mondani, mennyire ínséges időket élünk, tehát a világért senkit le nem beszélnék a dolgozatról. A moziba, előítéletekkel vagy nélkülük, nevetni meg sírni megyünk. A nevetés most bejön, a sírás körül vannak problémák. Kettőből egy, minden fronton.

Dogmaság megugorva, pedig az se könnyű, P. W.-ség verve. De vannak, akik azt állítják, egy Pretty Woman csak verve jó. Ne higgyenek nekik!

- ts -

A Best Hollywood mozija

Figyelmébe ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.