Film: A hetedik szamovár (Soren Kragh-Jacobsen: Mifune utolsó dala)

szerző
- ts -
publikálva
2000/46. (11. 09.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Olvasmányélményeimből tudom jól, hogy előítéletektől terhelten moziba ülni illetlenség, de legalábbis levon a kaland élvezeti értékéből. Lehet a dologban valami, bár azt csak rosszakaróim állítják, hogy velem ilyesmi utoljára akkor fordult elő, amikor tévedésből mentem moziba. Egy szó, mint száz, hagyjanak engem, legyenek szívesek, bármiféle kőtáblákkal, legyen azokra akár a filmkészítés, akár a filmnézés szabályzata vésve, hogy a velős palacsintáról meg a decens tömegközlekedésről ne is szóljunk. Dogmatikusok kíméljenek, piszok nyitott egy demokrata szeretnék lenni.

Olvasmányélményeimből tudom jól, hogy előítéletektől terhelten moziba ülni illetlenség, de legalábbis levon a kaland élvezeti értékéből. Lehet a dologban valami, bár azt csak rosszakaróim állítják, hogy velem ilyesmi utoljára akkor fordult elő, amikor tévedésből mentem moziba. Egy szó, mint száz, hagyjanak engem, legyenek szívesek, bármiféle kőtáblákkal, legyen azokra akár a filmkészítés, akár a filmnézés szabályzata vésve, hogy a velős palacsintáról meg a decens tömegközlekedésről ne is szóljunk. Dogmatikusok kíméljenek, piszok nyitott egy demokrata szeretnék lenni.

Most meg itt fő a fejem, mert volt a film kétharmadánál egy kósza érzetem, miszerint ebben a darabban csak az a jó, ami Dogma benne. A billegős fényképezés, hogyha már világítani muszáj, a hős egy stecklámpával rohangál, szépek a színek meg hasonlók.

Mert én ugyan kifejezetten gerjedek a szamurájokra, Toshiro Mifunét különösen akkor bírtam, amikor fölhördült, hogy "Dozó!", és ha belegondolok, kifogásom az egymásrautaltságról, kiszolgáltatottságról, megtalált otthonról, mocskos külvilágról szóló mesketékkel szemben sincsen semmi. Pláne, ha mindez az esetlegesség oly kéjes fenntartásával van elővezetve, mint a Mifune első fele. Az már viszont eléggé megnehezíti a néző, de az alkotó dolgát is, ha a fentiekről olyan erős korlátok, sőt bilincsek szorításából kell szólni, mint jelen esetben. Tessék megkapaszkodni, nem a Dogma korlátaira gondolok, hanem a Pretty Womanére. Így azért más a leányzó fekvése.

Ne szépítsük, a Mifune egy Pretty Woman-sztori, vagy az marad a végire. Mármost, lehet szépnek, okosnak, pláne őszintének és jó szándékúnak lenni, a P. W.-kerítés nagyon magas. Effélét csakis a ronda, ostoba, pláne őshazug és brutálisan cinikus hollywoodi majsztrók bírnak csinálni, mert abból nem lóg ki a lóláb, hanem már az elején látszik, hogy százlábú a derék paripa.

De mi van akkor mondjuk a Cabiria éjszakáival? Hát, annyi bizonyosnak látszik, hogy nem azért remekmű, mert a Pretty W. előtt készült, lévén a P. womanség korlátai kétségtelenül korábbiak még Julia Roberts születési dátumánál is. Gondoljunk csak bele, a legősibbnek oly gyakran nevezett mesterségről van szó, határai így a legszigorúbban véve is merőben irodalmi természetűek. Fellini játszin ugrott át ennél jóval magasabb léceket is, Jacobsen próbálkozása, bár végül pontozással elbukik, korántsem érdemek híján való, még ha pontosan kellett is tudnia, mibe vágta a fejszéjét.

Ugyanakkor kell-e mondani, mennyire ínséges időket élünk, tehát a világért senkit le nem beszélnék a dolgozatról. A moziba, előítéletekkel vagy nélkülük, nevetni meg sírni megyünk. A nevetés most bejön, a sírás körül vannak problémák. Kettőből egy, minden fronton.

Dogmaság megugorva, pedig az se könnyű, P. W.-ség verve. De vannak, akik azt állítják, egy Pretty Woman csak verve jó. Ne higgyenek nekik!

- ts -

A Best Hollywood mozija

szerző
- ts -
publikálva
2000/46. (11. 09.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...