Könyv

Elmenni, helyben lenni, visszajönni: mindnek egy közös vonása van. Mind gondatlanságból elkövetett továbbélés.

1987 februárjában nyitotta meg kapuit New Yorkban a mára Amerika- és világszerte az alternatív zenekultúra, akcióművészet és a performance egyik legfontosabb mozgalomformáló központjává vált Knitting Factory. Michael Dorf, Louis Spitzer és Bob Appel 1987-ben érkezett New Yorkba a visconsini Madisonból, hogy az időközben befuccsolt, semmilyen kitörési lehetőséggel nem biztató vállalkozásuk, a Flaming Pie Records után valami másba kezdjenek. Így találtak rá véletlenül az E. Houston Street 47. szám alatti Estella´s Caféra, amelynek rohammunkában való felújítása után adták a Knitting Factory nevet. A Flaming Pie-ból hátramaradt kis alaptőkét - hiszen az Estella´s Café bérleti díja is "csupán" havi 1800 dollárra rúgott - teljes egészében felemésztette a beruházás. Már minden készen állt, de a névadás még hátra volt: emléket állítva a jobb sorsra érdemes Flaming Pie-nak, a több lemezt megért, Bob Appel gitáros vezette Swamp Thing együttes egyik albumának címéből lett a keleti part nomád kultúráját és avantgárd művészeti hálózatát összefogó szövőgyár neve. A Swamp Thing második albumának címe volt a Mr. Blutdstein´s Knitting Factory, amely egy valóban létező visconsini gyárra utal, amelyben Bob Appel hosszú munkáséveket is eltöltött. "Az alapötlet az volt, hogy klubunk nevét minden hónapban megváltoztatjuk; Mr. Blutdstein´s Knitting Factoryról Yonah Shimmel´s Knitting Factoryra vagy Charlie Smith´s Knitting Factoryra stb. Tény, hogy egészen az utóbbi időkig szerepelt az ´s birtokos szerkezet a csekk-könyvünkben. Természetesen az első zenekar, amely a Knitting Factoryban fellépett, a Swamp Thing volt. A koncertet húsz madisoni barátunk nézte végig" - írja Michael Dorf 1992-ben megjelent könyvében, a Knitting Musicban. 1987-ben már nagyon erős volt az avantgárd forrongás New Yorkban. Angliától Japánig több száz művész érkezett New Yorkba a nyolcvanas években, hogy új közönségnek játsszon, kapcsolatokat keressen és más zenei formákkal találkozzon, vagy új formációkat hozzon létre. Ekkoriban az egyetlen, még működő hely a CBGB volt, amelynek azonban annyira eklektikus volt a programja, hogy a kísérletező kedvű alkotók csak ritkán jelentkezhettek ott produkcióikkal. Ennek az alternatív tér hiányából fakadó űrnek ellenére a Knitting Factory első koncertjeire, amelyeket Wayne Horvitz szervezett heti rendszerességgel, Thursdays at Knitting Factory címmel, alkalmanként csak hat-nyolc fizetővendéggel számolhattak a szervezők. Az igazi áttörést 1987 áprilisában John Zorn első koncertje jelentette: 120 ember nézte végig a koreai szövegnarrációval, Bill Frisell és Fred Frith gitárduójával előadott Hu Die című kompozíciót. Ekkoriban a Factory már nem csak koncerttér volt: az extravagáns fotós, Raymond Ross dzsesszzenészeket megörökítő képeiből nyílt kiállítás a klubban. Ross "teljesen excentrikus, őrült művész, aki a hatvanas évek óta egymilliónál is több fotót készített a New York-i klubokban fellépő nagy dszessz-személyiségekről. Ross a Knitting Factory felett lakott a harmadik emeleten. Ha bementél a lakásába, legalább 30 elektronikát és rádiót láthattál ott, meg persze egy csomó antennát, mindenfelé szétszórva. Ha azt mondom, őrült, akkor nagyon egyszerűen írom le azt, amilyen ő valójában."

Akit nem érdekel a kortárs tánc- és mozgásszínház, és nem figyeli a sajtóját, annak gőze sem lehet, ki merre és hogyan tapos, rúg, pedálozik az életben maradásért. Pedig úgy fest, ebben a szűk körben benne van az egész ország.

Bohumil Hrabal, cseh író, miközben a galambokat etette, kiesett az ablakból és meghalt. Ez a mondat valahol megvan a Hrabalokban, vedd csak le a polcról, nézz utána, hogy zuhan.

lerombolják, azt írta az újság. Nem egy szép újévi hír, de mégis újévi hír.

A demokratikusan választott önkormányzat a tanácsrendszertől, az pedig, némi leegyszerűsítéssel, magától a Monarchiától örökölte azt az építészeti műremekből lett törmelék- és problémahalmazt, aminek Várbazár a neve. Nagyjából az utolsó pillanatba értünk ahhoz, hogy tényleg történjen valami, ha egyesítésének 125. évfordulójára, 1998 novemberére gáláns ajándékot akar magának Pest, Buda és Óbuda.

A mozi mákony. Mondja Delmore Schwartz. Ottliktól kaptam: fordítsam le. "Már álmunkban szólítanak." Srác látja moziban, hogyan nem lett vón szabad a szüleinek a Coney Islanden összeismerkednie. Amiből ő lett, meg más csomó bánat. Akkor felébred, ragyog a párkányon az első hó.

December 19-i számunkban Fészek címmel közöltük Eörsi István cikkét, amelyet Ember Mária A snagovi gyerekek című filmjének televízióbeli nem sugárzása kapcsán írt. Erre reagál alábbi írásunk szerzője.

A heroin éve - írja a rocksajtó, aztán a nevek s a sikerek következnek, ami azért elég furcsán veszi ki magát így. A hatvanas évek legvégén volt annyi áldozata a kábítószernek, mint 1996-ban - írja; vége, folyt. köv., kívülről eddig tarthatna a hír. Csak hát nyakig benne vagyunk.

"Saját arcunk tükröződött azok arcán, akik körben ültek. Nehéz volt megmondani, ki a nő, ki a férfi. Ezekből az arcokból másféle szépség sugárzott, mint amilyet gyerekkoromban oly nagyra tartottak a tévében vagy az újságokban. A szépségnek azon fajtája volt ez, amivel nem születik az ember, hanem óriási áldozatokat hoz érte; ezért a szépségért meg kell küzdeni."

T´DOOR Hot Godot ("Te Ajtó!")

Páratlanul szép kiadásban tette közzé tavaly a Farkas Lőrinc Imre Kiadó Lao-Ce Tao te kingjét. A kötet önmagában is kuriózum, hiszen megjelenésének gondosságával kirí a vásári förmedvények közül. Van súlya, illata, a tükre tetszetős, szedése keresztirányú, levegős, jólesik már kézbevétele is. Ráadásul nemcsak gyönyörködtetést ígér, hét nyelven közli az ősi alapszöveget, és magyarul egyszerre két verziót kínál: Hatvany Bertalannak az Újváry Griff emigrációs kiadónál 1977-ben napvilágot látott variánsát, továbbá Ágner Lajos fordítását, melyet 1943-ban az Officina adott ki.

Kedves Olvasóink: repül az idő, ideje szavazni. Ismét letudtunk egy

Hurrás. Itt is van ilyen, most is van, Angliában és 1996 őszén. Az eredeti helyszín: Ascot, nem az a bizonyos Királyi Nagyhét, ahol Leopold Bloom is fogadott (és nyert), hanem "csak egy amolyan" hétvége, igaz, úgy hívják, Ascot Festival (fesztivvll, ahogy kedvenc német ajkú bemondóim kimondják, igaz, itt is dívik elit közvetítőkörökben, hogy longsamp v. loongsaam; én meg kötekedő kedvemben vagyok, mert kelletlen vagyok, és ilyenkor semmit se kéne tenni, passzívan aktívnak lenni). A nemzeti lottójáték, a bukmékerek (fogadóirodások) féltek ilyesmitől, betett kicsit a lóversenynek, erre 1. betettek az irodákba egy-egy játékautomatát, 2. ahogy a mi Kellér Andorunk mondta, a helyzet reménytelen volt, csak a lóverseny segíthetett, itt arra jöttek rá, a lóversenyen csak a lóverseny segíthetett, hát jött a Frenkí Boj ascoti hétvégi hetese.